A harmincas éveiben járó korosztálynak nem csak a Németországból importált Bravo magazinok valamint a Sat1 péntek és szombat éjszakai erotikus filmjei jelentették a korai tinédzserévek csúcspontját, hanem ezek mellett legalább annyira beíródott (majd nem sokkal később automatikusan ki is törlődött) sokaknál az emlékek nagykönyvébe a Hulk Hogan - Ultimate Warrior pankrációmeccs és a Sky-on hetente vetített WWF adás is.
Azóta nagyot változott a világ, hogy mást ne említsünk, a WWF időközben elveszítette a nevét, mert állítólag a pandamacik nem voltak hajlandók nagydarab, beolajozott, sztreccsnadrágot viselő férfiakkal közösködni rajta. Vannak azonban olyanok, akik a mai napig rajta maradtak a szeren, legyen szó akár a nézőkről, akár a művész urakról, Undertaker például a mai napig nagy kalappal jár és továbbra is meglehetősen keveset beszél (bár egy-két hónapja mindha mondott volna valamit), a WWE-re módosított nevű szervezet pedig továbbra is uralja a piacot, igazán komoly vetélytársa a WCW megszűnése óta nincs is igazán. Sokan persze szeretnék azt hinni, hogy van: a néhány éve életre hívott TNA azonban továbbra is adós az igazi áttöréssel, a WWE adásainak nézettsége még a legrosszabb időszakokban sem tud olyan alacsonyra zuhanni, hogy veszélyt jelenthessen rá a fiatal szervezet.
Pedig a rajongók fanatizmusára nem lehet panasz: véleményük szerint minden rosszért Vince McMahon, a másik szövetség pénzéhes feje vonható felelősségre, hiszen a TNA-re sokkal inkább jellemző a minőségi szórakoztatás és a jobban felkészített pankrátorok, akik nem adják csak úgy el magukat (pedig de). Bátran kijelenthetjük, hogy az átlag TNA drukker nagyjából annyira utálja a konkurrenciát, mint Apple felhasználó tíz évvel ezelőtt a Microsoftot, Bill Gates-hez hasonlóan McMahon is minimum sátánná “nemesült” az elmúlt évek során. Az igazság, ahogy oly sokszor, természetesen itt is valahol középen található, a rendelkezésre álló rövid idő alatt nem csak elnyomott helyzetéből, hanem saját hibáiból adódóan sem tudott piacvezetővé válni a Total Nonstop Action, ezüstérmes pozíciója azonban olyannyira stabillá vált, hogy a független szervezetek már rég nem veszélyeztetik azt.
Miben képes újat, mást nyújtani egy több mint fél évszázados múltra visszatekintő iparágban a TNA? Ami elsőre feltűnik bármely mérkőzés megtekintésekor, az egy formai különbség, a ring ugyanis ebben a szervezetben nem négy, hanem hatoldalú. Ez elsőre nagyon szokatlannak tűnhet, majd sokadszorra is az marad. A következmény nyilvánvaló: kevesebb lehetőség van futkározni, kettővel több sarokból lehet ugyanakkor mindenféle látványos mozdulatot bemutatni, a kötelek használata pedig gyakoribbá válik (legalábbis jobban bevonják az akcióba). Erre tökéletesen alkalmas is a szervezet rostere, ugyanis az átlagéletkor egészen pofátlanul alacsony. Az elmúlt évek során rengetek isteni pankrátort nyert meg magának a TNA, ők pedig nagyrészt még mindig huszas éveiket tapossák, néhányan még a huszonötöt sem töltötték be (Jay Lethal 23 éves, döbbenet!). Ez a zsenge korú társaság olyan kirobbanó energiával rendelkezik, amivel az ipar negyven fölötti nagyjai már régen nem, nem csoda, hogy idén nyáron sok-sok pocsék év után a WWE is hatalmas fiatalításba kezdett, piacvezetőként is lépést kell tartani. Van tehát egy olyan generációja a TNA-nek, amelynek a tagjai bármit megcsinálnak a ringben, amit el lehet képzelni (bár független szervezetekben és Japánban nyilván lehet látványosabb dolgokat is látni..). Mi rontja el mégis az összképet? Ugyan említhetnénk, hogy a roster másik fele kiöregedett, a WWE-nek nem kellő sztárokat tartalmaz, nem tesszük, hiszen ez csak félig fedné a valóságot.
Nem hagyhatjuk ugyanakkor említés nélkül azt, hogy a pankráció lényegét jelentő show-elemekben rendre rosszul teljesít a szervezet. Hiába a bevállalós ifjú titánok, a történetek az esetek többségében gyenge színvonalúak és rossz a körítésük. Aki nem néz pankrációt, annak talán magyarázatra szorul a “történet” kifejezés: esetünkben ez azt jelenti, hogy ezek a derék férfiemberek nem csak jól megverik egymást a ringben, hanem az egész köré valami sztorit is kerekítenek, amelyeket heteken keresztül építgetnek, hogy azok az általában havonta megrendezett PPV adásokon (fizetni kell azért, hogy nézhesse az ember, innen a Pay-Per-View megnevezés) csúcsosodjanak ki. Csúnyán néztél a csajomra? Megcsaplak egy székkel. Nem tetszik a hajam? Véged, a szorítóban lerendezzük. Persze ne csak ilyenekre gondoljatok, az önmagukat sztároló pankrátorok ennél azért komolyabb promókra is képesek, de a lényeg talán ennyiből is leszűrhető. Nem kell lenézni ezeket az előadásokat, érdemes rákeresni a Youtube-on az ezredforduló után szinte bármely Rock promóra, ő például elképesztően jól tudott bánni a mikrofonnal.
Ezek a történetek nyilván kell, hogy valami körítést kapjanak, ha már a verekedés mellett ennyire a középpontban állnak, és véleményem szerint ezen a területen gyenge a TNA. A szervezet az esetek többségében fix helyszínen, a saját orlandói csarnokában tartja rendezvényeit. Ez kicsi, rosszul megvilágított, a versenytárshoz képest gyengébb pirotechnikával és hangosítással rendelkezik - nagyon illúzióromboló összehasonlítani egy harmincezres tömött stadionnal. Hiába a kizárólag örjöngő fanatikusokból álló csodás közönség és a családias összhatás, az egész gagyi hangulatot áraszt. Néha összejön még így is egy-két jobb sztori, de sajnos nem ez a jellemző, az ember inkább azért nézi a szervezet adásait, mert nagyon jók a pankrátorok, de a meccsek szüneteiben inkább kínosan átkapcsol. A legnagyobb előnye egyben a hátránya is: annyira underground, hogy képtelen nagyobb közönséget meghódítani. De próbálkoznak rendületlenül, erre mi sem jobb példa, mint hogy alternatív kommunikációs eszközként most éppen a videojátékokhoz nyúltak, és láthatólag komolyan is vették a dolgot, legalábbis erről tanúskodik a több éves fejlesztési idő, a licenszelt Unreal engine, valamint a való életbeli szereplők fokozott szerepeltetése, gyakorlatilag ugyanis mindenki benne van a játékban, aki a szervezetnek jelent valamit (kivéve a hölgyeket, de rájuk külön is ki fogunk térni).
Természetesen nem csak vizuálisan vannak jelen, hanem minden létező formában: a hangja mindenkinek eredeti, a tutorialokban valódi sztárok magyarázzák el nekünk a funkciók működését, az általam amúgy nem kedvelt kommentárok pedig sokkal változatosabb szövegeket mondtak fel, mint amennyit az adások során hallhatunk tőlük. Ez a hangulatot meg is alapozza, aki rendszeresen nézi a heti adásokat, az egészen biztosan eltölt jónéhány percet a menüben a pankrátorok életrajzi adatait tanulmányozva és a lezárt birkózók személyét találgatva. Közben folyamatosan váltják egymást a bevonulózenék, a töltőképernyőn Christy Hemme adja a tippeket, a rendkívül jellegzetes csarnok pedig annyira felismerhető, hogy elsőre azt hisszük, hogy nem átvezető jelenetet, hanem kamerával felvett videót látunk. A hangulatot tehát egész tisztességesen sikerült a készítőknek felpörgetniük, kár, hogy nem tudják hosszabb távon fenntartani. A játék ugyanis tartalmát tekintve szegényes, ebből a szempontból semmiképpen sem rúghat labdába még a Smackdown vs. Raw két évvel ezelőtti részéhez képest sem. Van egy sztori módunk, ahol az általunk kreált pankrátort kell az első komolyabb megveretéstől a világbajnoki címig elkísérnünk, ennek a története amúgy egész jóra sikeredett, legalábbis játékban én semmiképpen sem vártam jobbat. Hősünket valamiért agyonveri az L.A.X., majd félholtan kidobják Mexikóban. Innen egy plasztikai műtét és néhány vargabetű után ismét a TNA-ben köt ki, ahol Kevin Nash veszi a szárnyai alá, hogy aztán az ő és Jeff Jarrett vetélkedésének kellős közepén találjuk magunkat. Ahogy egyre sikeresebbek leszünk, új mozdulatokat tanulunk meg, minden övet birtokolni fogunk egy rövid ideig és a teljes rostert végigverjük. Az első sokk akkor következik, amikor rájövünk, hogy minden ellenfél megverhető ugyanazzal a taktikával. A gongszó után azonnal kimászunk a ringből, mind az öt széket szétverjük az ellenfél fején (legalább néha lehetne négy vagy hat szék, sokat dobna a változatosságon...), minden alkalommal, amikor elszédül, akkor aprítjuk egy kicsit, majd a ringben bevisszük a befejező mozdulatunkat. A sztori mód kb. feléig ez működik, utána mindent duplaannyiszor kell megcsinálni, de az eredmény ugyanaz lesz.
Persze maga a rendszer jól van kitalálva, ez csak egy kiskapu, mintha a Fifában mindig ugyanonnan lőnénk a gólt vagy fps-ben mindig a tetőről lőnénk le mindenkit a távcsöves puskával. Nem vagyunk rákényszerítve, de összehasonlítva a többi taktikával, ez a leghatékonyabb. Ha már itt tartunk, akkor nyissunk egy zárójelet. Aki a verekedős játékok szubzsánereként próbálja elhelyezni a pankrációs stílust, az elég messze jár a valóságtól, azon kívül ugyanis, hogy a velünk szemben állót nagyon csúnyán meg kell vernünk, semmi közös nincs bennük: az összecsapások itt több percig tartanak, komoly üresjáratok is előfordulhatnak és a különleges mozdulatok előhozásához a polipcsápok helyett sokkal inkább a megfelelő szituáció helyes felismerése és lereagálása szükségeltetik. Ez utóbbira különösen sokszor épít a TNA Impact, ugyanis minden mozdulat megkontrázható. Ez azt jelenti, hogy amennyiben a jobb bumpert a megfelelő pillanatban sikerül megnyomnunk, akkor a legveszélyesebb helyzetből is győztesen kerülhetünk ki - de ezt természetesen ellenünk is használják. Kis odafigyeléssel rájöhetünk arra, hogy mely mozdulatunkat kontrázza meg szinte száz százalékos hatékonysággal az ellenfelünk, és mikor készüljünk fel előre egy jó kis visszatámadással. Nem mindegy az sem, hogy mikor visszük be a kivégző mozdulatunkat, ez után ugyanis mindenképpen megpróbáljuk két vállra fektetni az ellenfelet, viszont ha nincs eléggé lesérülve, akkor ki fog ebből rúgni. Sokkal érdemesebb először leamortizálni legalább egy testrészét (a legkönnyebb magát a felsőtestet), ha ugyanis ez élénkvörösben pompázik, akkor jó eséllyel az első ráfekvéskor sikerrel fogunk járni. Külön mércét szántak a készítők arra is, hogy mennyi sérülést képes valaki egymás után elszenvedni kábultság nélkül. Ha ez feltöltődik, akkor néhány másodpercig nem tudunk tenni semmit, ilyen helyzetekben vagyunk a legkiszolgáltatottabbak. Ha mi a kábaság, az ellenfél pedig a maxra töltött finisher-meter küszöbén áll, akár már tölthetjük is vissza a játékállást, ugyanis ez a leghalálosabb kombináció.
A millió mozdulat megfelelő előhozásához egyébként valóban nem kell túl sok mindent megjegyeznünk, csak azt, hogy melyik gomb mikor mit jelent. Az akció gombbal például a kötél mellett ki tudunk csúszni a ringből, a sarokban fel tudunk mászni a felső sarokvasra, a tárgyak közelében fel tudjuk venni azokat, stb. Érdekességként megjegyzem, hogy az elmúlt tizenöt év valószínűleg egyetlen olyan sportjátéka a TNA, amelyben nem lehet a kamerát állítani. Ez a hangulat szempontjából “csupán” akkora probléma, mintha nem lehetne egy autóversenyben belső nézetet választani vagy egy fantasy rpg-ben varázsolni.
A legszórakoztatóbb meccstípus csakúgy, mint a valóságban, az Ultimate Xo. Ezt általában az X-divízió (gyakorlatilag a cirkálósúlyúak) bajnoki címének megnyerésére találták ki, a győztes az lesz, aki a ring fölé kiakasztott nagy X-betűt elsőként akasztja le. Mivel általában kettőnél többen küzdenek ezért, így a taktikának is nagy szerepe lehet. Ezen kívül itt vannak természetesen a standard meccstípusok (páros, gauntlet, stb.), de valahogy karcsúnak tűnik a kínálat, ráadásul nem figyeltek olyan apróságokra sem, hogy a csapattagok együtt vonuljanak be vagy képesek legyenek közös finisherek végrehajtására. Az pedig végképp illúzióromboló, hogy online csak egy az egy ellen lehet küzdeni, a saját mugunk által készített karakterrel. Az ő külsejét a lehetőségek egész széles skáláján tudjuk belőni, de a mozgások száma kimondottan korlátozott, ráadásul ezek nagy részének megszerzéséért vért kell izzadni, hogy több órányi befektetett energiával unlockoljuk őket.
Ezen kívül is van kihívás persze, a vállalkozó kedvűek 50 pontért végigverhetik Sharkboy-jal a teljes rostert, ez pedig a készítők nagyszerű humorérzékéről tanúskodik. Ő ugyanis emblematikus figurája a szervezetnek, az indulás óta ott van a tűz közelében, de soha az életben nem fog egy övet sem megnyerni, végül pedig majd ő kapcsolja le a villanyt. Meccset emberemlékezet óta nem nyert (ellenben 2006-ban többek között az ő részvételével zajlott le a teljes iparág azévi legrosszabb mérkőzése a Wrestling Observer Newsletter szerint), több évig perben állt a Miramax-szal, ami állítása szerint a Cápafiú és Lávalány című opuszhoz belőle merített. Na a legnagyobb fanatikusok vele vernek végig mindenkit. Magyarországon biztosan lesznek legalább ketten. (A korrektség kedvéért tegyük hozzá: a fentiek ellenére sokkal jobb pankrátor, mint amennyire dekoratív.) Nem leszek szemét, inkább előre felkészítem őket, ez nagyszerű húszórás kihívás állítólag bugos, még nem csinálta meg senki. Valószínűleg a teljes rosterbe a fejlesztők belevették az amazon előrendelőinek ajándékozott plusz karaktert is, aki ugyebár néhány száz embernek van csak meg... Patch esetleg?
A végére hagytam a legkomolyabb hiányosságot, ami olyan hihetetlen, hogy elsőre el sem akartam hinni, hogy kimaradhat. Történt jó egy évvel ezelőtt, hogy a TNA bevezette a női divíziót is Knockouts néven. Ellentétben a WWE-vel, nem csak dekoratív, de élvezetes pankrációra is alkalmas hölgyeket kerestek, az első bajnok Gail Kim pl. szépségben és ügyességben is a csillagos eget ostromolja. Nem sokkal később a Knockouts már mérhetően is több nézőt vonzott minden adásban, mint a férfiak gyömöszölése, így egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a hölgyekre. Awesome Kong személyében megjelent a klasszikus ősanya-típus is, nagyszerűen felépítették az egészet. És ezek után a TNA Impactben a kétdimenziós töltőképernyő egy darab Christy Hemmején kívül nem fogunk egy nőt sem látni. Nem vagyunk hívei a poligonszerelemnek, nem is a kéjes kis nyögéseket hiányoljuk, de könyörgöm, kell a csöcs, na! Óriási ziccer maradt így kihasználatlanul, talán egy későbbi DLC pótolhatja ezt részlegesen, bár a tervek szerint az első letölthető tartalom két férfit fog tartalmazni. Általánosságban jellemző egyébként az egész játékra, hogy kevés benne a tartalom - a grafika rendben van, az irányítás jó, a meccsek élvezetesek, mégis folyamatosan azt érzi az ember, hogy valami még nagyon kellene ide. Pont a címben is szereplő impact, az átütő erejű becsapódás nincs meg benne, emiatt várjuk szeretettel a Smackdown vs. Raw ezévi felvonását (várhatóan egy hónapon belül érkezik is), azzal összehasonlítva kiderülhet, hogy számíthatunk-e a jövőben olyan párharcra, ami pl. a PES és a FIFA között zajlik, vagy a nagy hal pinneli a kishalat. Bízzunk benne, hogy nem egyszeri próbálkozás volt csak az Impact, bár sajnos kevés esélyt látok erre.
Ha pedig a cikkeknek úgyis csak az utolsó sorát szoktad elolvasni, összefoglalom a lényeget. Nézel pankrációt? Van esély, hogy rákattanj az Impactre. Nem nézel? Bottal sem fogsz hozzáérni.