Paper Dolls OriginalTeszt

Kezdjük azzal, hogy két Paper Dolls játék elérhető jelenleg a különböző platformokra, egy állítólag bűn rossz VR verzió és a nemrég bemutatott Original. A Paper Dolls VR tavaly májusban jelent meg Steamen, majd PSVR-ra októberben, az új, nem (feltétlenül) VR változat pedig idén áprilisban PC-re és júniusban Xbox One-ra és PS4-re. Mi most a PS4-re megjelent nem-VR verziót próbáltuk ki. Az eredeti kiadás technikailag annyira rossz volt, hogy érdemben senki nem foglalkozott mással, csak azzal, hogy ki volt az a tehetségtelen nyomorult, aki kitalálta, hogy lépkedni a Move kontrollerek ravaszával kell. Ezen még túllendültek a kritikák, de a tragikus felbontáson, olcsó kivitelezésen és a glitcheken már nem lehetett. Nyilvánvaló, hogy senkit nem érdekelt a sztori, ha technikailag irányíthatatlan a játék, plusz annyira sötét a játék, hogy a továbbjutáshoz szükséges elemeket sem lehet látni.

Na, az Original legalább az irányítási gondokat kiiktatta, ezzel együtt még mindig indokolatlanul sötét a környezet, noha ab start zseblámápával kezdünk neki és a gyertyákat meg lehet gyújtani. Ha találunk gyufát. A sötétség bőven túlmutat a hangulatkeltésen, a mindenféle tárgyakat és dokumentumokat nagyjából csak azért lehet megtalálni, mert ha pont rájuk nézünk, világítanak. De csak akkor. Ahhoz viszont kissé elnagyolt a grafika, hogy pixelről pixelre végignézzük, hátha van valami, ami amúgy érdekes vagy hasznos. Márpedig a történetet máshonnan nem nagyon fogjuk megtudni, mint a széthagyott cetlikből. A VR szett ebben a verzióban opcionális, de abszolút nem javasolt, mindössze annyit ad az élményhez, mintha mozivásznon játszanánk, csak ugye gyalázatos felbontás mellett. Hagyományos módon a grafika sem szörnyű, DualShock kontrollerrel pedig teljesen rendben van az irányítás. (Kivéve, amikor egyszerre kéne lenyomni a kört és a négyzetet. Azt nem tudom, hogy gondolták.) A textúrák kissé elnagyoltak, a bevilágítás gyenge, néhol teljesen részlettelen az egész, de összességében végül is hangulatos az atmoszféra.

Valószínűleg a távol-keleti miliő miatt. A ház egyébként Csing-korabeli, amivel, legalábbis mi, itt Európában, Távol-keleti Tanulmányok nélkül nem megyünk sokra; Kína utolsó császári dinasztiája 1644-től 1912-ig regnált, ez úgy azért kellően tág intervallum, de aki behatóbban ismeri a kínai történelmet és kultúrát, a berendezés, ruházat és írásos dokumentumok alapján nyilván be tudja lőni, hogy nagyjából mióta kísértenek arrafelé a felbukkanó szellemek.

Tulajdonképpen ez az egyetlen kiemelkedő aspektusa a Paper Dollsnak. A viszonylag egyedi enteriőr (azért nem vitték túlzásba) és kulturális háttér, illetve az európai szemmel kissé egzotikusabb légkör. Egyébként abszolút ötlettelen és kifejezetten unalmas. Pedig tele van fejtörőkkel, nem is kifejezetten rosszak (kivéve azok, amelyek igen, vagy amelyek kínaiul vannak), de valahogy ütemtelen az egész. A tempó pedig kibírhatatlanul lassú.

Szerencse, hogy lehet sprintelni, de kifejezetten szerencsétlen, hogy csak 3 másodpercig. Így különösen bosszantóvá válik, mert sok esetben nem ártana igyekezni a főhősünkkel. Mák, hogy a szellemeknek nem jut eszükbe benézni az asztal alá… Egyébként a szokásos dramaturgia és pályaszerkesztés adja magát. Apropó, idegesítő dolgok. Az ajtók hangja. Tekintve, hogy baromi sokat kell nyitogatni őket a labirintusszerű, gyakran egymásba futó térelrendezés miatt, lehetnének változatosabbak a hanghatások. A többi hang pedig annyira jellegtelen, hogy tíz perccel a játék után is nehéz felidézni, hogy milyen volt a zene, vagy volt-e egyáltalán. Nyilván volt, csak teljesen felejthető. Menteni viszont ne felejtsünk el, nincs auto-save és csak egy helyen lehetséges. Ez amúgy jópofa, egészen old-school megoldás.

A történetre visszatérve, Yang Ming-Yuan (vagyis mi) autóbalesetet szenved a kislányával, Mollyval és mikor felébred, egy lefejezett hullával találja magát egy szobában. Természetesen azonnal a kislány keresésére indulunk, az ajtók viszont masszív (és jól megkülönböztethető) zárakkal állják az utunkat. Egy többelemes puzzlival nyit a játék, közepesen kreatív, nem kifejezetten nehéz feladvánnyal, amely az alapvető mechanika és logika megismeréséhez megfelelő. A fenyegetettség-érzés viszont hiányzik, ahogy bármiféle utalás arra, hogy hol vagyunk és egyáltalán miért. A naplóból egyértemű, hogy valami mentális betegséggel küzdünk, Molly is megkérdezi még a bevezetőben, hogy bevettük-e a gyógyszereinket, de ez valahogy elég szerény motiváció, hogy elinduljunk. És sajnos a későbbiekben sem árasztanak el minket érdekfeszítő részletekkel.

Egy kellően romos, sötét és lepusztult ház régi, kínai relikviákkal, vázákkal és fali kárpitokkal alapvetően hangulatos. De a feszültség fenntartásához nem elég, hogy néha a nyakunkba ugrik egy egyébként jól kivitelezett szellem, amit ráadásul QTE elven késztethetünk megfutamodásra. Valahogy az egész játék nem áll össze, nincs dinamika, repetitív a környezet és nagyon lassan fejlődik a történet, amit amúgy lehet, hogy érdemes lenne megismerni. Csak nekem speciel nem volt kedvem addig vánszorogni a folyosókon körbe-körbe, hogy bármi érdemi progressziót felmutassak. Nem mellesleg elvileg a játéknak nincs is vége a sztori szempontjából. Az ilyesmit, mármint, hogy a játék epizodikus vagy több részből áll, illik azért egyértelműen közölni a játékossal, mielőtt elkérünk tőle akármennyi pénzt. Jelen esetben csak 14 eurót, de akkor is.

AliceWake