Druidstone: The Secret of the Menhir ForestTeszt

Végignézve a finn játékfejlesztők illusztris listáján, nem semmi cégeket és termékeket köszönhetünk az északi országnak. A Max Payne, a Trine, a Trials, az Angry Birds vagy a Clash Royale mellett (és helyett) nekem talán a legnagyobb kedvencem mégis a Legend of Grimrock két darabja volt. Az ezeket készítő Almost Human sajnos két éve tetszhalott állapotban van (nem szűnt meg, csak szüneteltetik a működésüket), ugyanakkor több fejlesztőjük is komoly szerepet vállalt egy másik cég, a Ctrl Alt Ninja első játékának, a Druidstone: The Secret of the Menhir Forestnek az elkészülésében. Lett is persze kisebb felhördülés, hogy hol a Grimrock 3, pedig a Druidstone-nak az égvilágon semmi szégyenkezni valója nincs, hangulatos és kimondottan jó játszhatósággal megáldott taktikai RPG lett, ami egyszerre táplálkozik a műfaj nyugati és japán gyökereiből, mégis képes friss ötletekkel egyedül is megállni a lábán.

A Druidstone összesen harminchat, egymástól általában rövid átvezető jelenetekkel elválasztott küldetésből áll, ezek mindegyikén egyedi feladatokat kell megoldani a továbbhaladáshoz. Az aprólékos kidolgozottságú pályákon ugyan főleg a mellékküldetések hajlamosak többször ismétlődni, mégis mindegyikről azt érezzük, hogy amilyen feladatokat meg lehet valósítani ebben a zsánerben, azt a készítők bele is tették. Nem minden pálya szól arról, hogy győzzük le azt, aki él és mozog (vagy épp egy speciális) ellenfelet, visznont ha egy adott pontra el kell jutni, abban is rendre van valamilyen csavar. Amikor a pályatervezés során valahol nagyon elkezdtek dominálni a puzzle-elemek, inkább leválasztották ezeket a szakaszokat, így harcok nélkül, kizárólag a feladványra koncentrálva kell rajtuk végigmenni, ügyesen megtörve ezzel néhány szintenként a játék jellegéből adódó repetitivitást.

A hangsúly természetesen a harcokon és az ezzel szervesen összefüggő fejlesztési rendszeren van, talán túlságosan is. Maga a történet, ahogy a játék címe is sugallja, egy erdei druida közösséget érő támadás köré épül, és sajnos nem a legérdekesebb. A viszonylag statikus egy-két perces beszélgetések tulajdonképpen lehetnének azok, de sajnos maguk a fontosabb szereplők nem tudnak annyira izgalmasak lenni, hogy elvigyék a hátukon a helyenként sablonos sztorit. A négy főszereplő fix (az utolsó nagyjából a játék felénél csatlakozik, illetve van egy megidézhető figura is, de ennyi), ami azt jelenti, hogy nem érkeznek friss emberek a csapatba, és nem lehet a tagokat cserélgetni. Ha érdekesek lennének vagy lenne valami kémia közöttük, működhetne a dolog, de ezen a téren alapvetően rosszul teljesít a Druidstone főleg. Például egy Fire Emblemhez képest, amiben húsz percen keresztül tud úgy beszélgetni két statikus fej egymással, hogy az érdekfeszítő maradjon. Ennek a hiányában azonban maradnak az egymással hol erősebb, hol gyengébb kapcsolatban álló küldetések.

A játék harcrendszere az, ami láthatóan már néhány nap után nagyon megosztotta a közönséget. Egyrészt ugye a kötött karakterek miatt a kombinációs lehetőségek száma ha nem is alacsony, de viszonylag korlátozott, ehhez párosul az a fejlesztői döntés, hogy a randomot teljes egészében kihagyták a teljes rendszerből. A képességek így pontosan és kiszámíthatóan annyit sebeznek, gyógyítanak és buffolnak minden alkalommal, ami azt eredményezi, hogy a pályák néha inkább hasonlítanak egy rejtvényre, mint egy megszokott taktikai játékra. Ebből a szempontból egyébként az Into the Breachre sokkal inkább emlékeztet a Druidstone, mint bármi másra, de persze teljesen más a léptéke, ez nem egy néhány lépéses sakkfeladvány, sokkal inkább egy átlagosnál jobban tervezhető játék, ahol nem két kört kell előre lejátszanunk fejben, hanem inkább ötöt. Ez van akinek fekszik, mások inkább a kombinációs lehetőségekben szerették volna látni a változatosságot. Ami persze megvan így is, hiszen a karakterek folyamatosan új képességeket tanulnak meg, öltöztethetők, mint bármely szerepjátékban, de a játékmenetre a legnagyobb hatást mégis a socketelés gyakorolja. Ez azt jelenti, hogy ha foglalkozunk a mellékküldetésekkel is, kapunk olyan köveket, amiket bele lehet tenni a tárgyakba és a képességekbe, amelyek ezáltal erősebbek vagy összetettebbek lesznek. És ezzel hosszú perceket el lehet tölteni, akár minden küldetés előtt, ugyanis a megszerzett kövecskék szabadon pakolhatók, így össze-vissza lehet kísérletezni velük. A játék végére hiába lesz nagyjából ugyanaz két játékos skillkészlete, ezek valójában teljesen mást fognak tudni, ráadásul egészen máshogy kombóznak egymással. Friss, érdekes, a játékot minden mozzanatában befolyásoló fejlesztési rendszer ez, imádtam!

A puzzleszerű pályatervezés egyébként több dolgot is magával hozott, amelyek szintén szemöldökráncolásra késztettek sokakat. Egyrészt küldetések között nincsen mentési lehetőség, aki a negyed-fél órás pályákat bukja, annak elölről kell kezdenie. Innen is szeretnék köszönetet mondani a fejlesztőknek, amiért ezt be merték vállalni, ugyanis a körökre osztott taktikai játékok abban a pillanatban szűnnek meg taktikai játékok lenni, amint vadul elkezdi mindenki visszatöltögetni az összes problémás szituációt. Itt nem lehet hibáztatni a randomot sem, mert nincs. Vannak viszont újratermelődő ellenfelek, a legtöbb pályán viszonylag gyakran érkezik az utánpótlás, ami nem csak plusz nehézséget visz bele a történetbe, de bizony egy pici frusztrációt is. Nem tudsz körbenézni és megtervezni mindent, mert nem mindig tudhatod, hogy a hátad mögül két kör múlva érkezik-e három új ellenfél vagy sem. Az előbb kiemeltem, hogy milyen jól tervezhető több körre előre a játék, ez azonban pont ezt nehezíti. Az újratermelődő ellenfelek miatt egyébként sokan lepattantak már az első néhány pályáról is, normal és hard fokozaton ugyanis ezek elég nehezek,mert még nem tudjuk, mire számítsunk. Nem véletlenül tartja számon a Druidstone a mobilos játékokhoz hasonlóan, hogy melyik pályát milyen nehézségi szinten hány csillagra teljesítettük, mert láthatóan épít arra, hogy először könnyű vagy közepes fokozaton megyünk neki, majd később erősebb csapattal visszatérve pipáljuk ki hardon. Mivel nagy a kísértés, hogy minden létező opcionális feladatot teljesítsünk, úgyis egy rakás pályának neki fogunk futni többször is.

Körökre osztott rendszere ellenére a Druidstone egyébként annyira dinamikus és gyors, mint talán egy hasonló játék sem. Ha tudjuk mit akarunk csinálni, a mozgás és képességhasználat nagyon gördülékeny, az animációkat egy pillanatig sem érezzük lassúnak és minden annyira gyorsan - de áttekinthetően - történik, hogy néha nem is érezzük a körökre osztott rendszerek darabosságát. A tizenöt órás játékmenet és a végig stabil színvonalon mozgó pályadesign önmagában talán nem feledtetné a közepes karakterekben és a történetben rejlő hiányosságokat, de a fejlesztési rendszer és a pörgős csaták igen. Lehet, hogy itt-ott felszínesnek tűnik, másutt kicsit igazságtalan eszközökhöz nyúl a nehézség fenntartása érdekében, de összességében mégis tökéletesen működőképes. Csak és kizárólag a körökre osztott taktikai rpg-k rajongóinak ajánlható. Ők viszont nem biztos, hogy sok jobb játékot fognak kapni idén, pláne nem ezen az áron. Nyomás megvenni!