Amíg a Valve-nek nehezére esik, hogy bármelyik népszerű sorozatának 3-as számú részét elkészítse, addig a vállalkozó szellemű csapatok kaphatnak az alkalmon, hogy megpróbálják betölteni a tátongó űrt. Így tett például az Avalanche is, akik a Left 4 Dead kényszerpihenőjét kihasználva próbáltak meg egy kooperatív módban is játszható túlélőjátékot készíteni. Ami végülis sikerült, a végeredmény azonban..
Nos, hogy is fogalmazzak? Erőtlen? Jellegtelen? Feledhető? Ingerszegény? Nagyjából mindegyik tökéletesen ráillik a Generation Zerora, ami alapjáraton nem lenne egy rossz játék, hiszen megvan benne minden, ami egy ilyen játékba kell. Viszonylag nagy kiterjedésű játéktér, amibe fő- és mellékküldetéseket pakoltak, vannak különféle fegyverek és ezekhez összeszedhető kiegészítők, meg persze ezeken túl is kismillió tárgy, amiket az egyes területek szisztematikus felderítése során gyűjthetünk be. Meg persze ellenfelek, hiszen mit érne egy valamire való túlélőjáték, ha nem lenne mit túlélni?
A gondok ott kezdődnek, hogy már a játék története is annyira hihetetlen mértékű önellentmondásban van saját magával, hogy a többin már a szemöldökömet sem húztam fel igazán. Arról van ugyanis szó, hogy a második világháború után a svédek megvalósítják a totális állami hadviselés tervét, melynek keretében minden férfi, nő és gyerek olyan kiképzést kap, mellyel nem csak magát védheti meg egy esetleges külső fenyegetés esetében, hanem akár a haza szolgálatába is állítható lesz. Ennek ellenére egy éjszaka az egész országot lerohanják, a nyugodt északi vidéket gépszörnyek lepik el, nekünk meg fel kell kerekednünk, hogy a világ legnagyobb fémhulladék gyűjteményét hozzuk össze.
Ez még önmagában nem indokolna nagy felháborodást, de amikor az egyébként kevésbé militarista svéd rezidenciákban és járművekben több fegyvert és lőszert találni, mint egy texasi őshazafi sufnijában, akkor elég erősen megkérdőjeleződik, hogy vajon a svéd kiképzés volt ennyire csapnivaló vagy a sikerességi ráta volt elképesztően alacsonyan. Érthetetlen, hogy amikor egy hétvégi ház minden szobájában (tényleg, viccen kívül, még a fürdőben is) találunk legalább egy kósza 9mm-es töltényt vagy egy shotgun skúlót, akkor hogy a bánatos fenébe tudták lerohanni ezt a népet olyan gépek, akiknél még Wall-E is jobb állapotban van?
Nyilván nem tökéletes realizmust vártam a játéktól, azt viszont nehezen tudtam megemészteni, hogy ekkora fegyverkezési előkészületek után jóformán egyedül vagyunk az egész játékban (kezdetben legalábbis biztosan), hiába küldenek minket folyamatosan egyik helyről a másikra, hogy túlélőket találjunk, mindenhol csak feljegyzések és hangfelvételek tudatják velünk, hova is kéne mennünk legközelebb.
Egy-két kósza lélek már csak azért is jól jönne, mert megkönnyítené a tájékozódást a tök egyforma házak és épületek között. Megértem, hogy hatékonyság szempontjából egyszerűbb 2-3 ház modellt megalkotni és azokat másolgatni, de amikor két, egymástól 5 méterre lévő fészer nem csak kívülről, de belülről is kottára megegyezik, akkor elgondolkodom, mennyire is fektettek nagy energiákat a játék megalkotásába.
Az egyhangúság és önismétlődés mellett van a játéknak egy jóval nagyobb problémája, nevezetesen, hogy nem igazán működik jól, mint túlélő játék. Általában egy ilyen címnél ugye figyelnünk kéne a nálunk lévő tárgyakra, különösképpen a fegyverekre és a lőszerre. Nos, ha a korábban említett, országszerte szétszórt hadászati lőszerkészlet nem lenne elég, a megölt ellenfelek is folyamatosan adnak nekünk töltényeket, igaz főleg a pisztolyunkhoz. Az arzenálunk mellett az életerőnkre is kéne figyelni, hiszen mit ér egy túlélőjáték, ha nem éljük túl, ugye. Nos, a Generation Zeroban ettől sem kell tartanunk, a játékban található felélesztés ugyanis még szólóban is működik, ha a túlerő bedarálna minket, csak egy gombnyomás és máris folytathatjuk a harcot, igaz minimális élettel. De ez sem probléma, hiszen annyiszor jövünk vissza a halálból, ahányszor akarunk, ezáltal egy ponton túl már nem is foglalkoztam az életerővel és gyógyszeres csomagok gyűjtésével, inkább csak a lőszereket szedegettem össze, aminek köszönhetően fél óra után akkora tázerővel rendelkeztem, hogy azt még Rambo is megirigyelhette volna.
Az előbb említett tárgykezelés fölöslegessé tétele egyébként nem is nagy probléma,tekintve, hogy a legtöbb tárgy már a felszedésre sem méltó, nemhogy arra, hogy a különböző menükben turkáljunk utánuk. Találhatunk például különféle eldobható cuccokat, mint gázpalack, rádió vagy jelzőfény, a gond mindössze annyi, hogy arra semmilyen visszacsatolást nem kapunk a játéktól, hogy ezeket hová és milyen messze tudjuk elhajítani. Így vagy nekiállunk kísérletezgetni vagy nemes egyszerűséggel hagyjuk a fenébe az összeset. Ez egyébként már csak azért is tanácsos, mivel konzolon a menükben turkálás a kelleténél egy fokkal körülményesebb, ugyanis nemes egyszerűséggel a PC-s kezelői felület került egy az egyben átültetésre.
Ha nem lenne elég, hogy magunkat sanyargatjuk a játékkal, megpróbálhatunk rávenni pár ismerőst, hogy csatlakozzon hozzánk a megpróbáltatásokban, aminek egyedül annyi előnye, hogy a társaság miatt talán kevésbé lesz unalmas a játék. A legtöbb csapatalapú kooperatív játékkal ellentétben ugyanis a Generation Zeroban nincsenek eltérő karakterek különböző képességekkel és statokkal, tehát azon kívül, hogy nem egyedül lőjük a robotlépegetőket, semmilyen további taktikázási vagy együttműködési lehetőség nincs. Ráadásul mivel ugye saját magunkat is fel tudjuk szedni csatatérről, még csak arra sincs szükség, hogy a társak kaparjanak össze minket.
Összességében a Generation Zero legnagyobb hibája, hogy semmilyen kategóriában nézve nem nyújt elégséges teljesítményt. Open world játéknak egyhangú és unalmas, túlélőjátéknak a saját megoldásai miatt alkalmatlan, kooperatív játékként pedig hiányoznak belőle az eltérő karakterek adta variációs és kombinációs lehetőségek. Ideig-óráig el lehet lenni vele, de bármelyik kategóriát is nézzük, könnyűszerrel találunk jobb képviselőt nála.
***Generation Zero | Platform: PC, PS4 (tesztelt), Xbox One
Kiadó: Avalanche Studios, THQ Nordic | Fejlesztő: Avalanche Studios | Megjelenés: március 26.***