Trials RisingTeszt

A világ egyik legkönnyebb játékfejlesztői kihívása lehet új Trials játékot készíteni. Na persze. Adott hozzá a nyolcvanas évek óta betonstabil játékmechanika, ideális esetben kell hozzá két stick és két triggergomb, precíz fizikai modellezés, és már csak vasvillával kell hányni bele a tartalmat. Egyszerűen nem lehet rossz a végeredmény, mintha egy sportjáték sokadik iterációjáról lenne szó. És pont ezért a világ egyik legmasszívabb kihívása is egy új, az előzőnél valamiben jobb Trials játékot letenni az asztalra. A Ubisoft szerencsére nem feji szikkadtra ezt a tehenet, ha a Blood Dragont nem számítjuk (ne tegyük), öt teljes évet kellett várnunk erre a folytatásra. Meg is érte, meg nem is. A Trials Risingból a Switch verziót kaptuk tesztelésre, és bár akadt egy-két szemöldökráncolós pillanat, most már legalább Nintendo konzolon is elérhető ez a páratlan sorozat.

Ami természetesen változatlan maradt, az… szinte minden. Adott egy (több) motor, aminek a nyergében kell maradni a teljesen extrém környezet legyőzésével a kijelölt szakaszokon. És közben minél gyorsabban menni. Az első pályákon (“beginner”) nyomjuk neki, ahogy tudjuk, aztán hamar megkapjuk az arcunkba az első megoldhatatlannak tűnő szakaszt, ekkor a very easy besorolással röhög a képünkbe a játék, innen még nagyjából hat-nyolc nehézségi szint van a végéig, és nagyjából száz pálya. A Trials meglehetősen nehéz, de csodásan tanulható (és aki már játszott valamely korábbi részével, az hosszú kihagyás után is hozni fogja magával a korábban megszerzett tudást, mert "trájelszezni" pont úgy nem lehet elfelejteni, ahogy biciklizni sem). Mindig bedob egy-egy olyan kombinációt, aminél háromszor-négyszer tutira rontunk és el sem tudjuk képzelni, hogy lehet tökéletesen végigmenni azon a pályán. Aztán rákkal - és néhány új ősz hajszállal, meg némi tapasztalattal - később úgy megyünk vissza ezekre, hogy szinte csukott szemmel száguldunk keresztül a legnehezebb akadályokon is. Egyszerűen meg kell érteni a fizikai működéseket és ki kell tudni vitelezni a trükköket (még ha a cikkíró borzasztó hunglish nyelvtani szerkezeteket is gördít az utadba) - ez két külön dolog, akinek csak az egyik megy, az nagyjából középtájékon azért fog majd néhány alaposabb pofont is kapni.

Ha ki kell emelnem valamit, amit a Rising jobban csinál, mint bármelyik elődje, két dolgot tudnék mondani. Az első a pályadesign vizuális oldala, a második pedig ugyanennek az összetevőnek a dinamikája. Ha azt mondom, hogy a Trials Rising szép, nem mondtam semmit. Szép sok minden lehet. Viszont olyan aprólékos kidolgozottságú minden pálya, hogy ilyen gyors és odafigyelős játékmenet mellett ez már-már tékozlásnak hat. A tematikát ezúttal a világ érdekes látnivalói, helyszínei adják, így megfordulunk minden kontinensen, a legtöbbször (jó értelemben) agyament helyszíneken. A napsütötte utcákról egy pillanat alatt Bukarest csatornahálózatába hajtunk, a Szibérián keresztülhaladó vonaton is berendeztek nekünk egy teljes szakaszt, fel tudunk ugratni egy repülőgép csomagterébe, de a példák tényleg szinte vég nélkül sorolhatók. Olyan szinten egyedi minden második helyszín, hogy nem is nagyon emlékszem olyan játékra, legyen szó bármilyen zsánerről, ami ilyen nagy számban vonultatott volna fel ennyi érdekes látnivalót. Az abszolút kedvencem, amikor a toszkán borvidéken egy gigantikus borerjesztő hordóban landolunk, majd a plafont átszakítva a pincerendszerben folytatjuk. Vicces, hogy egy ilyen motoros játék nyújt olyan felejthetetlen élményeket, amiket sehol máshol nem kapnánk meg. És akkor a dinamika. A korábbi részekben már próbálkoztak azzal, hogy a statikus, kiszámítható pályaszakaszokat minél több mozgó történés tegye még kiszámíthatatlanabbá. Ez mostanra érte el azt a szintet, amikor még érdekes a dolog, de ennél több már nem kellene, mert már-már tervezhetetlenné tesz egy-egy szakaszt, hogy pl. a billenődeszkának melyik centiméterére érkezünk rá felülről, ugyanis egy pixelnyi tévedés jelenthet öt másodperces újrakezdést is. De alapvetően tényleg jó ezeknek a pályelemeknek az aránya, a nehezebb pályákon értelemszerűen gyakrabban előfordulnak, hiszen sokkal több skill kell a túlélésükhöz.

A Trials Rising tökéletes mechanikáját majdnem sikerült ugyanakkor tönkreverni az annyira, de annyira 2019-es metagame-mel. Hiába vagy a legjobb, hiába hozod aranyra a pályákat, a játék csak akkor enged tovább, ha elértél egy adott szintet. Van tíz vagy tizenegy pályacsomag, az első ötben úgy rohanhatsz előre, ahogy csak tudsz, akár bronzokkal is. Aztán érzed, hogy az egészséges haladás már nem elég, neki kell állni tapasztalati pontot farmolni a továbbjutáshoz. Egy motoros játékban, érted? A térképek persze tele vannak úgynevezett “contractokkal”, amelyek ilyen-olyan feladatok teljesítését (csinálj hat hátraszaltót, kettőnél többször ne essél el, nyerd meg a futamot stb.) jutalmazza, de a kapott díjazás és a szintlépés görbéje teljesen más ütemben tör a magasba, úgyhogy egy idő után azt veszed észre, hogy csak farmolsz és farmolsz, hogy láthass néhány új pályát. Egy F2P mobiljátékban még úgy-ahogy megértené és elfogadná ezt az ember, itt már kevésbé. Csodálkoznék, ha egy jövőbeli patchben nem állítanának ezen valamit. Aztán itt van a szintén modern lootbox rendszer, ami ugyan tényleg csak kozmetikai dolgokat tartalmaz (és nagyjából ugyanaz a működése, mint az Onrushban, szerintem van egy Ubisoftos prezi erről, amit kötelező jelleggel megkap az összes stúdió), de teljesen érdektelenné válik az első néhány kinyitása után. Vannak ugyan jópofa dolgok benne (töltőképernyős beállások, sisakok), de amikor a hatvanadik matricámat nyitottam ki, vagy amikor ugyanazt a cipőt ötödszörre adtam el, akkor rájöttem, hogy a nyitogatás kevesebb örömöt nyújt, mintha azt a néhány másodpercet a szoba sarkának bámulásával tölteném, szóval elhagytam. Azóta boldogabb játékos lettem.

A játékhoz jár egy pályaeditor is, ezt Switchen próbálgatva már-már használhatatlannak éreztem, és valószínűleg inkább PC-n van esély arra, hogy kialakuljon valamilyen komoly modder-közösség, mert kontrollerrel szerintem közel kezelhetetlen az egész. Ha már a Switch verziónál tartunk, igazán örömmel töltött el, hogy a leaderboardok teljesen cross-platformok és országra szűrhetők, szóval ha a haver épp egy másik konzolon tolja, akkor is össze tudjátok vetni az eredményeiteket. Valahol ez a Trials egyik fontos célja: menni egy tökéletes kört, izgatottan rányomni a “hányadik vagyok” gombra, majd sírva fakadni, hogy a tökéletes kör valójában mennyire tökéletlen volt. A rossz hírem a Switch- és a billentyűzettel játszó PC-tulajoknak, hogy jó eséllyel sosem lesznek csalás nélkül a ranglisták élén. Az analóg gázadás és -elvétel hiánya ugyanis kezdetben csak zavaró, később azonban szinte más ligába sorolja a játékost. A multiplayerről is csak Switchen tudok nyilatkozni, sajnos már a megjelenés hetén is nehéz volt ellenfeleket találni (általában két-három perc alatt jött össze egy négyes csapat a maximális nyolc helyett), és az a ritkább, hogy végig is megy a három pályából álló köbcenti-méregetés, mert vagy kilép az, akinek rosszabbul megy, vagy simán kidob a program egy-egy menet végén. Mivel a szellemszerű ellenfelek ott vannak az egyjátékos tartalomban is, igazából a szinkron multinak úgyis csak akkor van értelme, ha ismerősökkel játszod, valószínűleg ennek is betudható a viszonylagos érdektelenség.

A Trials Rising a fenti különös design döntések ellenére is fantasztikusan jó játék, bár mondjuk ezzel a mechanikával nem is nagyon lehetett volna elszúrni. Hatalmas öröm minden teljesített akadály, pálya és megszerzett arany, nem véletlenül szerepel a töltőképernyőn a leggyakrabban az a mondat, hogy még éjjel kettőkor is akarsz majd még egy utolsó menetet menni, mert tényleg. Ha az előrehaladás egy picivel barátibb formában történne (ki gondolta volna, hogy ez frusztrálóbb lesz, mint nyolcadszorra is elrontani egy ugratást), simán lehetne az új etalon a sorozat történetében - a pályadesignt tekintve persze már most is az. Aki a mindenféle jelmezre pénzt ad, az tegye csak, szerencsére a karneváli bohóckodás nélkül is teljes értékű élményt biztosít a Trials Rising.