Observer (Switch)Teszt

Igaz, száz évvel több kellett hozzá, hogy Orwell rémálma megvalósuljon, de végül bekövetkezett a vízió. A Switch platformra újra kiadott Observer első fél órájában valahogy a könyv ugrott be, először nem értettem miért. Miután azonban az egyik polcon kiszúrtam az 1984-et, rájöttem, hogy nem képzelődtem a forrásokat illetően. A játékban rengeteg elrejtett, vagy éppen fájdalmasan szem előtt lévő utalással találkozhatunk menet közben amiket miután észrevettem, rájöttem, hogy itt másra kell figyelni, nem egy tucat sétaszimulátort kaptunk.

Az egész játék a látásra van felfűzve. A fenti regény borítójának ikonikus szeme mindenhol villog, az emberekkel jellemzően csak az ajtókon lévő com-rendszeren keresztül kommunikálunk, a főhősünk pedig observer-ként (hmmm...hmmm…..) járja végig az emeleteket, szobáról szobára kutatva további nyomok után. Mindent csak megnézünk, megvizsgálunk a klasszikus tárgy management és a HUD teljes egészében hiányzik. A világ amit kapunk, látványban a ‘80-as és a korai ‘90-es évek scifijeit idézi, egy adag kelet-európai bájjal (nem csoda, hisz a fejlesztők otthonául szolgáló Krakkó a helyszín). Már a játék elején egy Ladában ücsörgünk, a tükörről egy klasszikus zöld Wunder Baum lóg, miközben mindenféle high tech kütyüvel van a verda felszerelve.

Ez a kettősség magában a játék színteréül szolgáló épületben is megvan. Szakadt lakótelepi lakások kopott ajtajaira felszerelt elektronika csüng, a vezetékek mindenhol lógnak, a számítógépek billentyűzete a régi Commodore-okat idézi. Az egész azonban csak addig hat idegennek, amik bele nem gondolunk, hogy inkább közelebb áll ez a kép a jelenlegi világ lehetőségeihez mint elsőre gondolnánk. Úgy van felpimpelve a játék környezete, hogy nem hat annyira idegennek, csak beépítették az új cuccokat a már meglévőkbe, így könnyű megszokni a látványt.

A világban az emberek, amikor nem melóznak, megerősített ajtókkal védett lakásukba húzódva töltik az idejüket VR-gépekre kapcsolódva vagy éppen a holokivetítőt bámulva próbálnak a radar alatt maradni. Ebbe mi, a rend kissé megkopott őrei zavarunk nekik bele, mivel egy nagyon is személyes ügy miatt érkezünk és itt is ragadunk egy a teljes épületre kiterjedő lezárás alatt. Nem tudok nem arra gondolni, hogy a fejlesztők tartottak egy kis terepszemlét, és végigcsengettek egy-két lakótelepi tömböt, hogy feltérképezzék milyen reakciókra számíthatnak az emberektől. Elég széles palettát kapunk a 9 éves kislánytól a hőbörgő apán át az udvarias, segítőkész polgártársig, akiről a beszélgetés előrehaladtával kiderül, hogy egy beteges dühöngő kukkoló. Meglepően reálisan sikerült ábrázolni a karaktereket. Még úgy is, hogy tényleges embert csak elvétve látunk, az esetek többségében csak a zárt ajtón keresztül kommunikálunk, miközben az ajtón lévő videó megjelenítőn pszichedelikus képek villognak.

A főhősünk egy klasszikus cyberpunk zsaru (Rutger Hauer megformálásában). Úgy be van drótozva, hogy bizonyos időközönként egy syncrozine nevű gyógyszert kell szednie, hogy az implantjai rendesen működjenek, aminek az adagolása illetve a házban való felkutatása a mi feladatunk. Ennek hiányában a scannelések lelassulnak, a látásunk pedig pixelesedik, ahogy a mesterséges szemünk megzavarodik. Na igen, a scannelés. Ebből kapunk három félét, a bionyomokat és az elektromágneses teret felderítő nézet mellett egy éjjellátó áll a rendelkezésünkre, amit eléggé gyakran fogunk váltogatni a szemlék során. Az épületben való nyugodt hétvégi sétánkat ugyanis nem egy brutális gyilkosság helyszíne fogja tarkítani, amely helyeken jó alaposan körül kell néznünk minden létező módon, ha előre akarjuk gördíteni a történetet. Ez a “detektív módos” vizsgálódás azonban nem csak ezekre a sztori helyszínekre korlátozódik, némelyik lakásba a főszálon kívül is bejuthatunk, aminek a jutalma jellemzően valamilyen mellékküldetés lesz, esetleg a már említett gyógyszerből marhatunk fel egy adaggal, vagy éppen a meglepő részletességgel megírt háttértörténetből kapunk egy szeletet a gépeken lévő híreket elolvasva vagy az emailekben kutakodva.

Van még egy aspektusa a játéknak, ami kiemelést érdemel (nem, nem a lopakodós részek amiket nem toltak túl, hála az égnek): A főhősünk az élőkön túl (fél)holttestek agyában található chipre is rá tud kapcsolódni, és ilyenkor kvázi visszajátssza, mi történt velük. Itt a játék átugrik egy lineárisabb játékmenetre és egy iszonyatosan hangulatos rémálomszerű szakaszon követhetjük végig az eseményeket a végkifejletig. Ezeken a szakaszokon is találhatóak feladványok, de sokkal kötöttebben, mint a jàték többi részében. Viszont ezért vizuálisan sokszorosan kárpótolnak (már ha beveszi a gyomrunk ezt a látványt). Érzésre a Max Payne rémálom szakaszaihoz áll legközelebb a hangulat, de beköszöntek a F.E.A.R. Almához köthető jelenetei is. A készítők itt sem a megúszásra játszottak, nem ugyanazt kapjuk minden alkalommal. Máshogy néz ki egy kínok között haldokló tudatalattija és máshogy egy VR-ban ragadt nőé, akinek az elméje egy autista kislányéval olvadt össze. A vizuális megvalósítás minden esetben egyedi (és groteszk).

Ha már szóba jöttek az inspirációs források, meg kell említeni néhány markánsabbat is. A világ egy jóval mocskosabb, szétesettebb Deus Ex. Már-már lopást kiáltva ültem fel néhány megoldásnál. Ez olyan szinten jelen van, hogy tekintettel a térbeli távolságra, csont nélkül hozzá illeszthető lenne ahhoz az univerzumhoz. Az inspirrációs források között tiszteletét teszi a Fallout is, filmek közül pedig a Dredd Bíró, a Johnny Mnemonic és a Freejack és itt-ott a Blade Runner vagy éppen az Altered Carbon ami beugorhat mind a látványról, mind a világról. Igazi B kategóriás finomságok ezek, amire Rutger Hauer vérprofi szinkronja csak rátesz egy lapáttal.

A Switch verzió mondhatni már a szokásosat hozza. Handheldben csak a számítógépek menüjeinek érintőkijelzőn való navigációját kapjuk extraként, látványban pedig a már visszahúzott részletességű textúrákkal (és elmismásolt tükrökkel) találkozhatunk, mint a legtöbb olyan átiratnál, ami nem a Skyrim (ahol félelmetes munkát végeztek a porttal). Ezek dokkolt módban nem olyan szembetűnőek, de azért érezhetően megzabolázták a látványt a PC verzióhoz képest. A stabil képfrissítést mindkét módban sikerült hozni, így a félelmem, miszerint Hollow szintű diavetítést kapunk, alaptalan volt. Már úgy szemre persze, nem vagyok Digital Foundry és nem kapok szájhabzást akkor sem, ha 29fps-re “zuhanna” a képfrissítés, de azért az eltelt évek alatt elkényelmesedtem én is, itt viszont nem volt ilyen gondom. Azt azért megjegyezném, hogy keményen meghajtja a gépet, néha azt hittem kirepül a kezemből, úgy pörgött a hűtés. A handheld játékokban személy szerint azt szeretem, hogy általában amit bukunk látványban, azt sokszorosan nyerjük handheld mód közelségével, közvetlenségével. Az >OBSERVER_ félelmetesen immerzív játék, viszont a látványvilága eléggé nehéz falat lehet, így nem árt kisebb szüneteket beiktatni.

Összességében sokkal többet kaptam, mint vártam. Egy könnyedebb cyberpunk sztorira számítottam, erre belenyomták a fejem egy mocskos, paranoid világba, ahol mindenki mindenkit figyel. Az emberek félelmét, bár gyakran csak közvetetten érezzük, mégis végig jelen van. És ilyen visszafogott eszköztárral ezt elérni nem kis teljesítmény.

Shifty Fox