Egyszer volt, hol nem volt, az Atlanti-óceánon is túl, ahol nyaranként durva szárazság dúl, a mesés Szilícium-völgy szívében egy bátor cég, ami 23 évvel ezelőtt lefektette a keményvonalas akció-RPG-k alapjait. Igen, ez a fejlesztőcsapat a Blizzard North (avagy Condor, a Blizzard felvásárlás előtt), a kultikus játék pedig nem más, mint a Diablo első epizódja. Generációk tapadtak a (nem kifejezetten egészséges) katódsugárcsöves monitorokra, hogy a való élet rovására hajnalig abálják ipari mértékben a rondábbnál-rondább szörnyeket a jobb felszerelés, illetve a tapasztalati pontok reményében. Az ördögi bitszeánsz engem is magával ragadott, aminek ékes bizonyítéka a már-már vállalhatatlanul sok játékóra, amit a sorozatba töretlen fanatizmussal fektetek az idő kérlelhetetlen múlásával is. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, épp ezért lettem egyszerre lelkes és szkeptikus, amikor a Book of Demons az asztalomra került.



Első ránézésre ugyanis mintha egy könnyed, kissé komolytalan, akár mobilon is űzhető Diablo paródiáról lenne szó. Ami nem egy téves következtetés, ha csak az első pár óra alapján akarunk ítéletet hirdetni: adott egy harcos kaszt, a maga limitált, passzív képességek dominálta repertoárjával, három nehézségi fokozat, melyek mindegyikén gyerekjáték végigjárni a kampányt (legalábbis aRPG veteránként). Valamint ott van a korlátozott, sín alapú mozgás a többnyire kis területű pályákon. Csakhogy szinte mindez megváltozik, amint az 5. karakterszinttel elérhetővé válik a női zsivány, illetve a fekete bőrű mágus (és ez csak a jéghegy csúcsa, ami a Diablo 1-es utalásokat illeti). A két új kaszt ugyanis jóval összetettebb mechanikával operál, mint bevezetőnek szánt harcos társuk, ahogy a játékmenet is combosodik, amint elértük a tíz képesség, azaz kártya potenciált. És akkor még a freeplay módot nem is említettem, ami a kampány után végtelen, skálázható nehézségű játékot kínál. De kezdjük az alapoktól.



A felállás jól ismert... talán már túlságosan is. A sztori, a szereplők, a szövegek, a sötét díszlet mind-mind (vállaltan) Diablo koppintások és / vagy kikacsintások, melyekhez az olykor már túlságosan gyerekes viccelődés sem ad sokat, a műfajból adódóan azonban nem is igazán vesz el semmit. A hangsúly a non-stop harcon van, aminek folytonosságát ügyesen garantálja pl. a kártya alapúra cserélt itemizáció és képességek rendszere. Ennek köszönhetően a Book of Demons-ban ismeretlen a teli táska jelensége, ahogy a tárgyak felvétele sem töri meg a dinamikát a jó értelemben vett, egyszerű terepen. Ami talán ennél is figyelemre méltóbb, hogy ezek a kártyák, legyen szó képességről (kék), fogyóeszközről (piros), vagy felszerelésről (zöld), a játék bármely pontján, akár a csata hevében is szabadon cserélhetőek (kivéve a legnehezebb fokozatokon, freeplay-ben). Mi több, váltogatni is kell őket egy-egy szituáció vagy szörny fényében, ami pedig több szempontból is remek dolog. Egyrészt azért, mert ilyet eddig a zsánerben még nem láthattunk, másrészt szó szerint és átvitt értelemben egy színesebb harcrendszert eredményez (igaz, csak a kampány vége felé és / vagy freeplay módban). Harmadrészt pedig – és ez a legfontosabb – azért, mert működik. Hogy sokáig izgalmas maradjon ez a szokatlan szisztéma, a kártyák minőségében három fokozat van. A legjobb, legendary típusúak nem ritkán drasztikus változásokat nyújtanak a működésüket illetően, és ha ez nem elég, rúna kártyák fejében további három lépcsőben is fejleszthetőek. Ezek maximalizálása ha játékórában nem is nyújt annyira sokat, mint egy klasszikus Diablo-ban a legjobb tárgyért való szeletelés, de korrekt elv. Sőt, a szabadidő függvényében még akár korrektebb is lehet, mint a legendás nagy testvér. Ezt még megfejelték a Flexiscope rendszerrel, ami a teljesítményünk alapján több kivitelben generál pályákat, attól függően, hogy mennyi időt tudunk épp rászánni. Okos!



Az egyik legnagyobb visszatartó erő az irányítás lehet. A pályák mindegyike meglehetősen lineáris és kicsi, elveszni gyakorlatilag képtelenség bennük. Ehhez jön a már említett sín alapú mozgás, ami eleinte nehézkesnek és primitívnek tűnhet, bármennyire is passzol a térbeli masé-mesekönyvek világához. Némi gyakorlattal azonban már inkább hat egy ravasz kompromisszumnak, ami csak ritkán okoz bosszúságot, akkor viszont akár az életünkbe is kerülhet. Karakterünk irányát egérrel vagy billentyűzettel is megadhatjuk, aki aztán megállás nélkül trappol, egészen addig, amíg kereszteződéshez nem ér, vagy amíg lőtávolságba nem kerül egy ellenség. Ezt szokni kell, de pár óra után már nem szabad, hogy gondot okozzon. Amik viszont okozhatnak, azok a mobilitást nyújtó képességek (teleport, roham, ugrás, stb.), melyek nem mindig az éppen aktuális irányba lesznek végrehajtva. Alkalmi és ritka jelenség, de legrosszabb esetben, rougelike módban akár az életünkbe, de minimum egy értékes kártyánkba kerülhet a malőr, amit az elpatkolás von maga után.



További csavar, hogy a monoton szeletelést egy sajátos kő-papír-olló elvvel is megfejelték. A szellem jellegű ellenségek például fagyos életerő pontokkal hozzák a frászt a játékosra, amiket tűz alapú varázslatokkal gyorsan nullára lehet redukálni. Ezek után nem meglepő, hogy van, akinek a jég a gyengéje, van, akinek a méreg, és van, akinek egyszerűen csak a lehető legnagyobbat kell behúzni. Ezen felül néhány mezei szörny, illetve a magasabb beosztású rossz arcúak mindegyike különféle képességeket használ, melyek kivitelezése közben ráadásul sebezhetetlenek. Igen ám, de erre is van megoldás a stun és a megszakítás formájában. Az előbbi a játékost is sújthatja, amikor lehet kapkodni a csillagokat, a félrecsúszott kártyákat pedig a helyére igazítani, hogy újra működőképesek legyenek. Jópofa, és a felfedezés örömének jegyében nem is részletezem tovább. A lényeg, hogy nem egyszerű favágásról van szó. Minél nagyobb lesz a karakter (és vele együtt a kihívás), annál inkább szükség lesz a taktikus gondolkodásra.



Még akad pár apróság, ami a Book of Demons-t egyedivé, jóvá, vagy ne adj isten épp bosszantóvá teszi. De már így is aránytalanul sokat beszéltem egy játékról, amit nem fáj sokba megvenni, és még ennyiből sem tart a demóját letölteni. Vagyis aki nem hiszi, járjon utána! Pár szó mint száz, a Book of Demons egy üde színfolt a hack&slash kategóriában, ami nekem, mint elsőre egy lebutított Diablo-ra számító embernek, végül egy nagyon kellemes meglepetés lett. Igaz, a foga fehérjét relatíve lassan villantja ki, de egy hardcore akció RPG rajongónak ez inkább motiváció, mintsem probléma. Ezzel a dobással nem csak az amúgy maroknyi Thing Trunk csapata keltette fel az érdeklődésemet, de a Return 2 Games sorozat is, aminek immáron előítéletek nélkül várom a következő „könyveit”.