Thronebreaker: The Witcher TalesTeszt

Mielőtt belekezdünk a Thronebreaker: The Witcher Tales tesztjébe, tegyük egy kicsit rendbe, hogyan viszonyul a két frissen megjelent Witcher játék egymáshoz. Az talán mostanra közismert, hogy a Gwent névre hallgató kártyajáték a Witcher harmadik epizódjából nőtte ki magát, és bár sokan teljesen ignorálták, másoknak hamar megtetszett a rendkívül egyedi rendszere. Ezután két évig fejlesztették és bétáztatták a Gwent független, free to play modellre épülő változatát (GWENT: The Witcher Card Game), ami pontosan az, amit a neve sugall, egy gyűjtögetős, pakliépítős, alapvetően multiplayer fókuszú kártyajáték. Aztán nem sokkal később érkezett a hír, hogy készül egy másik Witcher cím is, ami a történetmesélésre és a kalandozásra helyezi a hangsúlyt, a csatákat pedig kártyás ütközetek formájában próbálja majd prezentálni.

Ezt lett a cikkünkben is tárgyalt Thronebreaker: The Witcher Tales, fizetős modellel, az egyjátékos élményre koncentrálva. Aztán a kettőt többé-kevésbé összevonták, a Thronebreaker bizonyos eredményei pl. avatárokat nyitnak meg a Gwentben, a multiplayer menüpont egyenesen az utóbbi játékot nyitja meg (ami persze vicces, mert a Gwent magában is rendelkezik egyjátékos tartalommal). Igazából logikus is az összekötés meg nem is. Egyrészt mindkettőben közös pont a kártyajáték szabályrendszere, másrészt ennél jobban nem is különbözhetnének egymástól. Két évvel ezelőtt ne5h írt a formálódó free to play verzióról, az a milliónyi iteráció után már alig emlékeztet egykori önmagára és megérne egy igen alapos aktuális elemzést, de mi most inkább a könnyedebb Thronebreaker: The Witcher Tales-re koncentrálunk.

Arra a Thronebreakerre, ami elég kacifántos utat járt be, mire eljutott a - mcmacko kedvenc szavajárásával élve - tesztlaborig. Az októberi PC rajtról lekéstünk, a későbbi konzolos verziók bántóan instabilak voltak (főleg a Gwent multi része), ezért inkább majd két hónapos késéssel mégis visszakanyarodtunk a GoG.com-os változathoz. A biztonság kedvéért megnéztük kontrollerrel is a programot, ami nagyjából ugyanazt az élményt nyújtja, mint az egér/billentyűzet kombó, szóval az irányítás tekintetében szinte teljesen mindegy, melyik verziót szerzed be. Azt jó tudni, bár túl nagy jelentőséggel azért nem bír, hogy a steam verzió nincs összekötve a multiplayer Gwenttel, így abban nem lehet megnyitni azokat az apró extrákat, amiket a GoG-os garantál. Konzolokon a megjelenés óta már kicsit jobb a helyzet, egy héttel ezelőtt jött a PS4-es patch csomag, ami javított a framerate problémákon és a multiplayer stabilitásán, de még mindig messze van a tökéletestől. Xboxon a napokban érkezik majd ugyanez a javítás.

Szóval a rajt nem volt minden tekintetben tökéletes, de ez nem is csoda, ha azt vesszük figyelembe, hogy valójában nem egy, hanem kettő játékról van szó.

Ahogy a hosszúra nyúlt bevezetőből is nyilvánvalóvá válik, a Thornebreaker egy erősen kevert műfajú játék. Alapból egy izometrikus térképen kalandozunk a hősünkkel. Az út során baráti és ellenséges karakterekkel (néha lényekkel) találkozunk, események kellős közepébe csöppenünk és döntéseket kell meghoznunk, vagy éppen csatával vágni ki magunkat a helyzetből. Ezekhez párosul egy viszonylag egyszerű, három erőforrást menedzselős, illetve egy fejlesztési réteg. A 30-35 órás játékidő körülbelül felét töltjük kártyázással, jól látható tehát, hogy a történetmesélésre és a felfedezésre is jelentős idő jut. Ami az átlag játékosnak óriási pozitívum, a hardcore gwentesek pedig a pokolra kívánják miatta a Thronebreakert, hogy a kártyacsaták nagy része ugyan használja a kánon szabályrendszerét, de egyben el is tér attól. Tele van a térkép olyan ütközetekkel, amelyet puzzle-nek hív a játék, és előre megépített paklival, speciális szabályok alapján kell adott objektíváknak megfelelni. De a történet előrehaladásából kibontakozó összecsapások is a legtöbbször koreografáltak, feladatspecifikusak. Nagy néha persze beesik egy-egy háromfordulós, klasszikus csata, de mivel a pakliépítés itt sokkal kevésbé hangsúlyos, így a nehézség is ehhez van igazítva. Néhány nekifutásból akkor is át lehet jutni rajtuk, ha szinte semmit nem foglalkozunk a deck karbantartásával. Jó ez nekünk? - teszi fel a kérdést az átlag játékos. Én azt gondolom, hogy nagyon jó, értelmet nyer az együtt fejlesztett, számtalan ponton összekapcsoló két játék, de mindkettő megőrzi sajátos jellegét. Arról nem is beszélve, hogy a koreografált kártyacsaták mindegyike remekmű a maga módján - olyanok, mint egy sakkfeladvány, csak sztorival megspékelve. Ezek ugyanis nem holmi random összehányt paklik ellen zajlanak, hanem pontosan azt kell csinálni, amit a helyzet elvár tőlünk. Ha például meg kell menteni valakit az akasztástól, akkor ez kártyák formájában fog úgy leképződni, hogy ő is kint lesz a játéktéren és adott számú körünk van, hogy a támadóit leszedjük majd őt kimenekítsük. De amikor sötét katakombákban bolyongunk, ez is le van szimulálva az ütközetben: egy képesség segítségével lapokat fordíthatunk meg és nem tudhatjuk, hogy a kijárat van mögötte vagy egy támadó. A sztorit minden alkalommal beleviszik a kártyajátékba és a kártyajátékot visszacsatolják a történetbe.

A vonalas rajongók megnyugtatására fontos leszögezni, hogy címben szereplő “tales” szót teljesen komolyan vették a készítők, végig hűek maradnak a Witcher univerzum hangulatához, szabályaihoz, erkölcsiségéhez. Vannak benne sötét fordulatok, rengeteg - gyakran tényleg fontos - döntést kell meghoznunk, aminek a következményei csak később érződnek és néha hiába érezzük azt, hogy jól viselkedünk, nem várt csúnya következmények várnak minket. A világ mocskos, tele van agresszióval és gyűlölettel, egyszer például megmentettem egy elfet az akasztástól, cserébe a katonák és a falusiak morálja csökkent, a drága hosszúfülű pedig két órával később megmérgezte a csapatot. Igazi vesztes-vesztes szituáció volt. Itt olyan nem nagyon lesz, hogy van egy jó opció és egy rossz, a legtöbbször két negatív dolog közül kell választani és reménykedni abban, hogy nem hozzuk magunkat nehezebb helyzetbe. Az első perctől az utolsóig sokkal közelebb járunk egy mocskos történelmi regényhez, mint bármilyen high fantasy-hez. Ez bizony vérbeli Witcher a javából.

*Azt viszont sok óra után sem tudom megmondani, hogy kinek a játéka a Thronebreaker. Én nagyjából az első screenshotok megjelenése óta imádtam, mert emlékeztetett az 1997-es Magic the Gatheringre, amiben ugyanígy kalandozás kötötte össze a kártyacsatákat. De az is jól látszik, hogy mivel a Gwent a hasonló kártyajátékok között inkább a keményebb, nehezebben emészthető végleten helyezkedik el, ezért a rajongói közül sokan nincsenek lenyűgözve a Thronebreaker-féle tálalástól. Aki a Witcher harmadik része miatt tenne egy próbát, az lehet, hogy az rpg elemek szinte teljes hiányán fog kiakadni. De ahogy már szó volt róla, nem lehet elégszer ismételni, ez így logikus, ez így jó.

A Thronebreaker egy harmadik “tényező” a Witcher-univerzumban, ami bár sok szálon kötődik másik két társához, mégis megmarad egy fantasztikus atmoszférával rendelkező történetközpontú puzzle-játéknak. Abban a ligában pedig igen nagyot megy.*