Evolúció. Az élet megjelenésével az idő és a gravitáció egyhangú állandósága mellett egy olyan tényező került a képletbe, ami mindenkinek megragadja a fantáziáját. Vannak, akik isteni entitásokhoz kötik, vannak, akik a túlélés mindent felülbíráló algoritmusait vélik felfedezni benne, és vannak, akik szimplán csodálják annak zseniális hatékonyságát. A kérdés jelen esetben azonban az, hogy a Maxis-nak és Will Wright-nak sikerül e négy évi munkával mindazt szórakoztatóan tálalni, ami a természetnek több évmilliójába került, és sokszor korántsem volt annyira mókás.
Amióta a Spore bejelentésre került, a játékos társadalom nagy része epekedve várta annak megjelenését. A koncepció kétségkívül agydurrantó kategóriás, azonban korántsem avantgárd: 96-ban a Bullfrog már kokettált a szórakoztató génsebészettel a Gene Wars személyében, majd 2003-ban a Relic is tett egy próbát az Impossible Creatures-szel. A siker elmaradt, ami nagyrészt annak tudható be, hogy az ambiciózus fejlesztők túl nagy fába vágták a fejszéjüket (pedig a jelenlegi témát még csak felületesen karcolgatták). Elvégre az evolúció maga az ateisták bibliája és istene egyben, nem csoda hát, ha ilyen volumenű próbálkozásra eddig még nem volt példa. Bár legtöbben bizakodóan álltak hozzá, sokan azt is érezték, hogy a Sims alkotóitól nem feltétlenül azt kapjuk, amit képzeletünk az EA marketing gépezetével együtt valósít meg.
Lássuk a menetrendet: több bolygóból szabadon választva útjára indíthatjuk többsejtű lényünket. Úszkál a szmötyiben, miközben növény-, hús-, vagy épp mindenevő diétáját próbálja gyakorolni nagyobb testű ragadozók árnyékában. Ez a fázis rövid és egyszerű, ha nagyon bagatellizálni szeretnék, azt is mondhatnám, hogy egy puccos Snake (vagy fl0w, ha úgy tetszik) kivitel. Mint (sajnos) az összes fázisnak, ennek is az élettartamát igazán csak a Lénylabor tolja ki, ahol antropomorfizált “bacinkat” DNS pontok fejében teleaggathatjuk funkcionális, illetve dekoratív szervekkel. A lényfázis kezdete az a legendás mozzanat, mikor is választottunk lábakat növesztve kimerészkedik a partra. Több, szárazföldön hasznosabb szervek, melyeket attitűdünkhöz igazítva választhatjuk az irányvonalat: más lények elpusztítása és elfogyasztása, vagy a béke jegyében szociális, barátkozós hangvétel (mindenevőként egyszerre a kettő). A két-két oldal négy-négy alapvető képességet sorakoztat fel, ami nem sok, belegabalyodni valóságos művészet lenne. A feladat mindössze annyi, hogy a környező többi fajjal kapcsolatba lépve (értsd: ízekre szedni őket, vagy elnyerni szimpátiájukat), illetve csontvázakból újabb testi kiegészítőket gereblyézzünk össze (DNS pontokkal egyetemben).
Ezt követi a törzsi fázis, ahol megjelennek a társas élet első, komolyabb hozadékai. Házakat, célszerszámokat (balta, lándzsa, fáklya, hangszerek stb.) állítanak elő a hatékonyság jegyében, azonban a feladat még mindig ugyanaz. Idő közben kapunk néhány, táplálkozási habitusonként egyedi képzettségeket, amelyek ha látványosabbá sokkal nem is, de sokkal könnyebbé teszik a játékot. Pillanatok alatt a civilizációs szegmensben találhatjuk magunkat, ahol megindulnak a jól ismert, csak emberre jellemző folyamatok: a vallás, az ipar és a kultúra fejlődése. Aki pl. Civilization fajsúlyú fejlődési procedúrára, vagy legalább annak töredékére számít, az itt nagyot fog csalódni. Ahelyett, hogy anyagiak egyéni beosztásával, infrastruktúrával, és egyéb, ténylegesen interaktív teendőkkel generálnánk fajunk sajátosságait, lényegében itt is csak az a kardinális, miszerint szeret(kez)ünk, vagy háborúzunk. Tehát ez az éra is végletekig egyszerűsített, és az is kitűnik, hogy a Maxis nagyobb figyelmet szentelt a pacifista stílusnak, aminek nyilván a megcélzott vásárlói réteg az oka (ahogy vélhetőleg a játékmechanizmusnak triviális mivolta is). Egy kis jópofi itt, egy-két nagy testű bomba ott, és már miénk is a planéta. Kezdődhet az űrfázis. Biztató, hogy a kezelőfelület immáron annyi funkcióval bővül, hogy gondolhatnánk, itt már tényleg beindul valami.
Be is indul, ám nem feltétlenül az, amire számítanánk. Kezdésnek a harc, ami nekem speciel nagyon kiábrándító volt. Űrhajónkkal más, ellenséges planétára tévedve először a repkedő hátvédeket kell lesöpörnünk, ez azonban elég macerás tud lenni, ha belevesszük, hogy az atomszférában mindenki szabadon, gyorsan, és három dimenzióban mozoghat, így a célzást kifejezetten megnehezíti. Személy szerint ezerszer jobbnak tartottam volna egy Star Control-szerű csatározást, ahol egyrészt az egyedi külsejű űrhajók ténylegesen egyedi tulajdonságokkal is bírtak volna, másfelől pedig egy nem annyira szabad csatatéren focizták le volna egyszer és mindenkorra a szóban forgó planéta feletti hatalmi harcot. Persze kivitelezni is nehezebb lett volna talán, mint ezt az összecsapott klikkparádét, de talán a casual réteg is jobban díjazta volna. Ami a békeszerető aspektust illeti: mielőtt más fajokkal szövetségbe lépnénk, majd felvásárolnánk őket, a jobb kapcsolat reményében feladatokat kell teljesítenünk számukra, melyek a következők: más bolgyók faunájának vizsgálata, állat- és növényvilágának gaz felsugárzása és elszállítása, fertőző lények kiiktatása, kereskedelem (ami nagyrészt a különböző kvalitású fűszerek eladásában merül ki), bevédés, és ezzel nagyjából ki is fújt. Vagyis a lényeg: unalmas és repetitív. Magunk is kolonizálhatunk, illetve terra formálhatunk bolygókat, ám ha ezekkel megvagyunk, a kolóniákkal már annyira sem foglalkozhatunk, mint a civilizációs korszakban (márpedig ott sem vitték túlzásba az opciókat). Az összes többi fázishoz hasonlóan (kivéve a sejtet) itt is idővel egyre több társat verbuválhatunk, ám az űrfázisban ez sokáig gyakorlatilag nulla segítséget jelent. Golyófogóknak jók.
Ha idáig eljutottunk, a legközelebbi indításkor már bármelyik bolygót elkezdhetjük három különböző nehézségi fokozaton. És akkor itt jöhetne a “ha meg de” fordulat, miszerint nem kell hápogni, tessék a legnehezebben játszani, és nem 8-10 órás játékidőt kapunk, csakhogy ez mindössze azt eredményezi, hogy többször meghalunk (de persze sosem véglegesen), frusztrálóbb lesz a játék, nem pedig nagyobb kihívás. Mindössze a DNS és kiegészítő gyűjtögető műveletek fognak tovább tartani. Ezen felül bármilyen új fajjal / kreációval elkezdhetjük bármelyik említett fázist, sőt, ha regisztrálunk az EA-nél, több ezer másik játékos alkotását is igénybe vehetjük, ami nem rossz dolog, főleg annak fényében, hogy ebben az esetben a játékba is integrálódnak a közösség förmedvényei. Sajátjainkat is megoszthatjuk, a beépített kamerával pedig videókat publikálhatunk egyenesen a YouTube-on.
Az összkép vegyes, ám részünkről egyértelműen csalódás. Túl egysíkú, túl alkalmi, túl Sims, túl Maxis, túl Will Wright. Ilyen tekintetben még mindig nem sikerült léket vágni a játékok jégkorszakának vastag páncélján, a jelek szerint ugyanis vagy szimplán még mindig túl nagy falat az evolúció, mint olyan, vagy egyszerűen még mindig nincs meg a receptje egy ilyen grandiózus téma kompromisszum nélküli megvalósításának... vagy netán esetleg pont ennyit akartak elérni, és nem többet?
Nem mehetünk el szó nélkül a spártai szigorral működő DRM mellett sem. Bővebben: a Spore védelemének köszönhetően az egyszeri böcsületes vásárló csupán háromszor telepítheti gépére a produktumot, utána magyarázkodhat telefonon, hogy miért is kell neki újabb kód a negyedik installhoz. Kemény fegyver a kalózkodás ellen? Nem kifejezetten, a telepítések számát korlátozó DRM inkább a játék (nálunk kevésbé virágzó, de tőlünk nyugatabbra nagyon is jellemző) másodlagos, "használt" értékesítése útjába állít akadályt. "Not my problem" - mondaná az ismert amerikai nintendós PR-guru, és igaza lenne.
Mi lesz a Spore jövője? Nagy valószínűséggel az, ami a Sims-é is. Pénzügyi siker, számtalan kiegészítő lemez, melynek biztos vevőköre lesz az a közönség, akik szeretnek a mechanizmus szempontjából amúgy teljesen érdektelen részletekkel bíbelődni. A többieknek pedig továbbra is csak a remény, hogy egy szép napon (újra) a mi igényeink, nem pedig az alkalmi játékosok pénztárcái lesznek a tápléklánc csúcsán.