A Nintendonak könnyű dolga van, hiszen az elmúlt 10-20 évben bátran megéltek a korábban lefektetett, márkaspecifikus mascot figuráikból. Szinte minden műfajban találni náluk egyedi látványvilággal, hangulattal és jellegzetességekkel rendelkező N-univerzumot, ezek pedig a változatosságuk mentén is felhúzhatók egy közös tengelyre - bizonyítja ezt részről-részre a Smash Bros kollaboráció is. A Sonynak nincs ilyen könnyű dolga, és bár a Playstation mögött álló cégnek is rengeteg markáns sorozat öregbíti a renoméját, ezek főleg valóságos, vagy inkább úgy mondom, realistább megközelítéssel élnek. A meseszerűségben annyira nem erősek, a régebbi „gyerekesebb” IP-k pedig vagy multiplatformmá váltak, vagy eltűntek. Hogy miért kezdem ilyen messziről a PSVR-ra megjelent Astro Bot: Rescue Mission tesztjét? Mert épp benne ülök ebben a kis csodában, pislogok a táj szépségein, érzem a Nintendos hivatkozásokat, velőmig hatol az elém táruló zsenialitás, és rám tör a kétely, hogy ezzel együtt is kevés az alapokat megerősítő egyéniség a játékban.
Mennyire baj ez? Eleinte nagyon - feltéve, hogy az ember játszott pl. a legutóbbi Mario játékokkal. Nem véletlenül emlegetem a Nintendo kis vízvezetékszerelőjét, hiszen az Astro Bot játékmenete direkte gyökerezik a legutóbbi 3D Land vagy 3D World játékok stílusából, és olykor az Odysseyt is megidézi - a szó jó értelmében, de talán túl feltűnően. Felülnézetből látjuk a pici asztrorobotunkat, akivel a gonosz űrlény által szétzilált űrhajótörött cimboráinkat kell megmentenünk. Hogyan néz ki ez ez a művelet? A többi asztrobot szétszóródott a közeli bolygókon, így a planétákat meglátogatva, azok egyes pályáit végigjárva meg kell találnunk a terepen magányosan vacogó kicsi robotkákat, és egy jól irányzott s*ggberúgással vissza kell őket terelnünk a Dual Shock 4 virtuálisan is megjelenő, karámként funkcionáló tapipadjára. Közben pedig ugrabugrálunk, jetpackezünk (SM Sunshine!), titkos járatokat derítünk fel, és keressük a térben elrejtett kicsi robotkákat. És persze gyűjtögetjük az érméket, óriás majmokkal oktopuszokkal és hasonló formákkal küzdünk… mintha egy sterilre takarított Mario univerzumban sertepertélnénk.
A fenti gameplay-rutin idővel minden lesz, csak rutin nem - a játék nagy szerencséjére. A pályatervezők remekül boronálják össze a VR lehetőségeit a minőségi platformozással. Az Astro Bot ténylegesen közel áll a „gyilkos applikáció” titulushoz. Játékmenetét tekintve a PSVR platform egyik legjobb címe, és ez köszönhető annak, hogy a már emlegetett referenciáktól nagyon okosan és kreatívan tanultak a Japan Studio munkatársai. Betojsz majd, amikor először meglátod a virtuális térben ugrabugráló kicsi robotokat. Leteszed a hajad, mikor az első „platform alá nézéskor” egy összegyűjtésre váró robotkára lelsz. És hátrahőkölsz, mikor látod, hogy a játékban reprezentált saját árnyékod (amely együtt hajolt veled) szintén egy robot sziluettjét adja ki. Minden részletre nagyon ügyeltek a fejlesztők, legyen szó vizuális megvalósításról vagy fokozatosan megnyíló játékmenetről, okosan építkező pályákról. A legnehezebb kihívás-szintek (a terepen megtalált kaméleonok adják őket) pedig az alapvető mechanikák komolyságát igazolják.
Számomra nem jelentett nagy örömöt, de az összegyűjtött robotkákat LocoRoco szerűen pesztrálhatjuk a központi űrhajónk „hub” játszóterén. Bizonyára lesznek olyanok, akik imádnak az ilyesmivel szöszmötölni. Apropó, lesznek megnyitható okosságok, amelyek a játékmenet változatosságáért lesznek felelősek, és persze a tonnányi titkot is érdemes ismét hangsúlyozni.
Lehet persze a játékmenet részleteibe menően kötözködni még egy kicsit. Például az Odyssey után feltűnhet, hogy nem elég feszes a kicsi robot irányítása. Meg aztán ott van a tény, hogy a mozgásbetegség minimalizálása érdekében a pályák csőszerűek, és kötött pályán haladunk előre, visszatérni nem lehet (maximum visszanézni), és volt olyan is, hogy túlhaladtam azon a nézőponton, ahonnan értelmesen lehetett volna egy adott feladatot megoldani.
De ezek a gondok elférnek a program többi aspektusa mellett, amelyek az év egyik legeredetibb platformjátékává, és a PSVR platform dobogós, must-have címévé avanzsálják a programot. A hasonlóan igényes címek bizonyítják, hogy a VR nem egyszerű gimmick, hanem értő kezek alatt komoly játékfejlesztői eszköz is lehet. Minden szépség és jóság ellenére viszont a tény tény marad, az Astro Bot patyolat univerzuma csak próbál felnőni a Nintendo játékok organikus bájához, és ez a gondolat csak és kizárólag azért bánt ennyire, mert a játékmenet bizony nagyon közelébe merészkedik az általános nintis minőségnek. Sebaj, ha pusztán az egyéniségen kell még erősíteni a továbbiakban, akkor nagy gond nem lehet a folytatásokkal sem…