Leisure Suit Larry: Wet Dreams Don't DryTeszt

Őszinte leszek, bár utólag nem vagyok büszke rá: az égvilágon semmi jót nem vártam a Leisure Suit Larry: Wet Dreams Don't Dry-tól. Egyrészt a sorozat huszonkét évvel ezelőtti hetedik része óta nem érkezett semmilyen értékelhető folytatás, a spinoffok egyenesen minősíthetetlenek voltak jó tíz éve. Al Lowe, Larry szellemi atyja már jócskán hetven fölött jár és öt éve visszavonult, így a nedves álmokhoz sincs már semmi köze, azt gyakorlatilag egy fiatalokból álló, harmadik-projektes cég készítette. Aztán itt van az újrarajzolt Larry, aki ugyan csúnya, mint régen, de nem köpcös és nincs krumpliorra, így csak félig-meddig képes megtestesíteni azt a lúzer archetípust, ami mindig is volt. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban képtelenségnek gondoltam azt, hogy 2018-ban meg tud jelenni egy olyan játék, aminek a főszereplője picit szexista, a nőket alapvetően tárgyként kezeli és bár a humora semmiképp sem durva, mindenképpen alpári és kizárólag a szex körül forog minden gondolata, aminek hangot is ad. Ugyan már, az elmúlt egy évben ennek a töredékéért is keresztre feszítettek már fejlesztőket… Nem tudom ennyire hátrányból mikor indult utoljára bármely játék is, de az biztos, hogy minden, de tényleg minden aggodalom alaptalan volt, az új Larry ugyanis nemcsak méltó utódja a negyed évszázados epizódoknak, de egyben az utóbbi évek egyik legjobb kalandjátéka is. És olyan lazán és kompomisszumoktól mentesen produkálja ezt, hogy tényleg én kérek elnézést a prekoncepciókért.

A Wet Dreams erősen indít: Larry életéből kiesett negyed évszázad (és tényleg…), nem tudja, hogy az ufók rabolták-e el vagy valami kísérletnek vetették alá, de kiemelkedve a föld alól pontosan ott találja magát, ahol mindig is a legjobban szeretett lenni, a Lefty's bár előtt. Ami elsőre nagyjából ugyanúgy néz ki mint régen, csak épp eltelt közben jó húsz év. Larry pedig innentől legalább akkora küzdelmet vív azzal, hogy feldolgozza az új világ működését, mint amekkora feladatot jelent számára sorban meghódítani a nőnemű szereplőket. Több dologra is rácsodálkozik. Az egyik a technológiai fejlődés: a nőket a PiPhone-ra telepített Timberen kell felszedni. A telefon és az alkalmazás is egy világuralomra törő cég, a Prune terméke, amelynek a vezetője Bill Jobs (akit asszisztense csak BJ-nek hív…), ő egyébként amolyan főgonoszként lesz jelen végig. De már eleve a “felhozatalra” rácsodálkozik Larry, a hölgyek között ugyanis lesz vlogger, a tudományát a neten élőben közvetítő stripper vagy szexboltot vezető százéves gilf egyaránt. Mondjuk nem sokat habozik, pontosan úgy és olyan elvek mentén válogat, mint harminc évvel ezelőtt, nagyjából a második mondatával rákérdez arra, hogy mi a feltétele a szexnek.

Nem csak a hölgyek, hanem gyakorlatilag minden karakter egy-egy olyan szeletét mutatja be korunknak, ami teljesen mellbevágja Larry-t: az emberek olyan ételeket esznek, amit annak idején a kutyájának nem adott volna oda senki, elektromos cigit szívnak, minden moslékot megisznak kézműves sör címkével és úgy beszélgetnek egymással, hogy közben a telefonjukkal foglalkoznak. Egyébként ez adja a játék zsenialitását: úgy képes ezekről a kérdésekről beszélni (beleértve a szexet is), hogy soha nem lesz bunkó, nem akar megbántani senkit, csak finoman odakarmol és közben tartja a görbe tükröt: aki akar belenéz (és értelmez), aki nem szeretne, az pedig megy tovább és az egészből annyit lát, hogy itt most parittyázni kell. Pedig a Wet Dreams ennél sokkal többről szól és ennyi év kihagyás után nem is lehetett volna a világábrázolást és a történet kibontását ennél profibban levezényelni, a szerethető lúzer figurája pedig csak újabb lehetőséget kap arra, hogy még több csetlést-botlást mutasson be.

Kalandjátékként - ha a körítést nem tekintjük - a Larry-játékok mindig a középmezőny tetején foglaltak helyet az inkább humorosan agyament mintsem gondolkodtató feladványaikkal és nincs ez most sem másképp. Nagyon féltem attól, hogy az utóbbi években jellemzővé vált egyszerűsítésekkel lesz tele a Wet Dreams is, azaz mindig csak kettő-három területet érhetünk el egyszerre és azokon kell az éppen nálunk lévő öt tárggyal valamit csinálni. Ezzel szemben már-már nonlineáris felépítést és egyszerre általában húsz magunknál tartott tárgyat kapunk, úgyhogy sok sikert az ész nélküli végigpróbálgatásokhoz, ritkán fog működni. A történetben párhuzamosan fut egy csomó szál, ezeket nagyrészt szabadon választott sorrendben oldhatjuk meg, a továbbjutást csak néha fogja az aktuális Timber-pontszámunk letiltani illetve engedélyezni. A feladványok között van néhány teljesen extrém, patkányt például úgy kell fognunk, hogy ellopunk egy sajtszagú használt dildót, azt beletesszük egy xxl-es óvszerbe, majd ezzel fogjuk be szegény jószágot (ezen a ponton egyébként szól a játék, hogy ha valamikor, akkor itt kellene refundolni). Szóval van néhány olyan pont, ahol a perverz taták elégedetten csettintenek, idővel azonban kicsit elfogy a szufla és egyre gyakoribb lesz az a recept, hogy valakinek el kell vinnünk egy tárgyat, amiért az ad valamit, amit el kell vinnünk valaki másnak, aki ad egy harmadik eszközt és így tovább. És mivel idővel egyre több helyszín válik elérhetővé, de mindenhol csak egy-két dolgot fogunk tudni tenni, ezért állandóan teleportálgatni fogunk ezek között és az egész néha már munkára fog emlékeztetni, nem önfeledt szórakozásra.

Az új Larry nem nagyon akar semmit megreformálni a zsáneren belül, sokkal inkább akarja kielégíteni a régi rajongókat azzal, hogy visszatér a gyökerekhez és kellemes, modern kezelőfelülettel és néhány felhasználóbarát elemmel mai szintre hozza az élményt. Az eredmény pedig teljes siker, a nagyszerű háttér mellett jók a szereplők, rendben vannak a feladatok, frappánsak az egysorosak és a párbeszédek, ráadásul audiovizuális oldalról is teljesen a helyén van minden. Sokat segít, hogy a főszereplő ismét az “eredeti” szinkronhangot kapta, talán emiatt, talán azért, mert a viselkedése és a cselekedetei egy az egyben a múltat idézik, nagyon hamar meg lehet bocsátani az újratervezett külsőt is, amit kapott. Nyilván annyi manapság divatos témát és jelenséget támad be, hogy nem mindenki fogadja majd el azt, hogy a humor helyénvaló, de a fenébe is, nem Larry változott meg, hanem a világ körülötte. A gép forog, a cerka sem pihen, vagy hogy is volt ez az idézet. Az öreg ügyesen alkalmazkodik, még mindig veszi az akadályokat és továbbra sem igazán PC. Teljesen váratlanul lett az év egyik legjobbja kalandjátékos fronton - de egyben teljesen megérdemelten is.