Amikor először megláttam a szerkesztőségi listánkon, hogy érkezni fog a Taiko no Tatsujin: Drum Session! tesztverziója, egy kicsit meglepődtem. A program ugyanis egy Japánban régóta népszerű árkád cím, a 2001-es Taiko Mester dobolós játék éppen aktuális, száztizenkettedik kiadása konzolra, és mint ilyen, eléggé a szerkesztőségi radarunk alatt maradt. Másodsorban akkor jött a meglepi, amikor kiderült, hogy „dob nem lesz hozzá”, csak a szoftvert fogjuk tudni lecipelni a tesztlaborba. Ezen megint megrökönyödtem (hiszen egy ilyen zenélős-marhulós címnek pont ez lenne a lényege). De kár volt károgni, a játék ugyanis natúran, a PS4 kontrollerével is tökéletesen játszható, mi több, fantasztikusan szórakoztató mulatsággá nőtte ki magát a tesztelés ideje során.
Képzeljetek el egy időzítésre és zenei változatosságra alapozó játékmenetet. Jönnek a ritmussztrádán az adott dalokhoz tartozó hangok, amelyeket DON (a dob belseje) vagy KA (a dob karimája) mentén kell leütni, ha lehet, a lehető legjobb időzítéssel. Ezt kontrolleren egy baromi ergonomikus (és átszabható) leosztás emulálja. Magyarul egy KÉTGOMBOS ritmusjátékról van szó, ami egyszerűsége ellenére is csodajó móka. A ritmusok ugyanis négy nehézségi szint mentén vannak prezentálva, ezek közül a hard az, ami a gyakorlottabb partijátékosokat is kielégíti és a reflexek határán tartja majd. Az easy szinte gyermeki egyszerűségű, a normal az a szint, ahol akár a kazuár asszonyka is elszórakozik, az extrém viszont infernális dolgokat produkál két gombon, így ember legyen a talpán, aki a sokszor 220 BPM tempóval pörgő japán dance slágereket lenyomja ezen a szinten. Nyilván kontrolleren picit egyszerűbb a játék, mert nem kell a testünket is beletenni a kihívásba - ellenben érdemes igen hamar a jobb-bal váltóüzemű pörgetésre ráállni, mert nagyobb tempóknál egy ujjal szinte lehetetlen a tizenhatodokat (nehezebb szinten akár harminckettedeket) leütni.
A PS4-es kiadás kellően tartalmas - több műfajban is kipróbálhatjuk magunkat, így a pörgős j-rocktól, a bizarr midibe fordított Magyar táncokon át a Namco saját videojátékos slágerein keresztül sokféle témára püfölhetjük a gombokat vagy a műbőrt - persze 99%-ban Japánból származó zenei megoldásokra számítson mindenki.
Az ominózus dallista. (Katt a nagyításért!)
Emellett bingózhatunk is -teljesítménytől függő pontokat kapunk a dalok végén, bingósor kirakása esetén pedig aranybogyó a jutalmunk. A prók buffokkal-debuffokkal tekerhetik feljebb a kihívást, különböző japán rajzfilm- és játékhősökkel mérhetjük össze az erőnket, és egy roppant barátságos multi lobby is a főmenü részét képezi. A játék a ranked csaták előtt felméri öt meccsen keresztül a szintünket és utána mehet a listázott játék. Ez közel olyan jó móka - még arc nélkül is -, mintha a melletted ülő barátokkal versengenétek. Fogcsikorgatós, pár száz ponton múló küzdelmekben is részt vettem (PS+ nélkül - What is this anomaly?), ami önmagában élményszerű és nem várt ajándék volt a játéktól.
*Persze most rácsodálkozunk egy olyan címre, aminek ez tényleg a számolatlanadik kiadása. Viszont kis hazánkban mégiscsak először játszhatunk Taiko no Tatsujin játékkal, így az értékelést is eszerint kell sommázni. A prezentáció kiemelkedően bájos (feleségem például sikongatott a cuki figurák láttán), de technikailag nagyon egyszerű. Vannak aranyért nyitogatós ládák (ilyet rendes pénzért venni nem lehet), kozmetikai megnyitható biszbaszok, DLC-k… tehát a szokásos „korszerű” dolgokkal is felvértezék a játékot, ám ezek csak a mostanában kötelező szintet hozzák, nagy meglepetések nélkül. Az ár pedig, háát a technikai egyszerűség és a jóféle dalválaszték ellenére is húzós. De fogjuk fel úgy, hogy a Taiko no Tatsujin egy egyedi és drága élmény azok számára, akik a japán kultúrában, vagy a zenei csemegékben imádnak lubickolni. Én sem gondoltam volna magamról, hogy egyszer fejhangon, izzadt homlokkal halandzsázom majd, hogy "Arino mama no" (Let it Go), miközben eszelősen próbálom kidobolni a dalból a maximum pontszámot.
És most... légdobszóló! *
()() ()()() () ()() ()()() () ()()()**()**()