Life is Strange 2: EP1 RoadsTeszt + Interjú

Két előzmény-kitérő után idén ősszel visszatért a Dontnod elképesztő népszerűségnek örvendő kalandjátéka, a Life is Strange 2 azonban nem folytatás, hanem egy különálló történetet mond el az első évad után három évvel, amelyben két szökésben lévő fivér, Sean és Daniel torokszorító utazását követhetjük nyomon. Tudjátok, ő az a két srác, aki... Játsszátok végig a The Awesome Adventures of Captain Spiritet!

A Roads című első epizód bevezetőjének hangulata épp olyan, mintha az első résszel játszanánk: a Seattle külvárosát bemutató idilli vágóképekből kiderül, hogy október vége van, közeledik a Halloween, majd megismerjük az iskolabuszról leszálló tizenhat éves Sean Diazt, és az ő olyan tipikus kamasz problémáit, mint például hogy hogyan hívja el szíve választottját egy házibuliba. Miközben ő és Lyla nevű szomszédja és BFF-je hazafelé ballagnak, nosztalgikus ízelítőt kapunk a már jól ismert „ahogy felnőtt francia férfiak szerint beszélnek a mai tinédzserek” jelenségből, majd megismerjük a Diaz család másik két tagját, a kilencéves Danielt, és az apjukat, Estebant. Mi Seant irányítjuk, akivel a Diaz ház alapos felfedezése nyomán egy csomó érdekességet megtudhatunk a háromfős csonka családról, veszekedehetünk az öcskössel, amiért nem kopog a szobánk ajtaján, gyakorolhatjuk a tükör előtt a csajozós dumákat, és így tovább. A péntek esti lelazulás aztán olyan váratlan gyorsasággal csap át rémálomba, hogy az eseményeket beindító tragikus képsorokat bekönnyezés helyett inkább csak értetlenül néztem végig.

Az éles váltás után két nappal a fiúk már otthonról messze járnak, és a kimerültségtől elcsigázott, valamint emlékezetkiesésben szenvedő Daniel abban a tudatban ballag bátyja mellett, hogy csak kirándulnak. Az éjszakát egy festői szépségű helyen a szabad ég alatt töltik, én pedig Sean önmarcangoló belső monológjai hallatán azon tűnödöm, honnan van a srácnak annyi lélekjelenléte, hogy öccse bizonyos kérdéseitől ne kapjon sírógörcsöt.

A kissé egyenetlen tempó végigkíséri az első epizódot, amely szerencsére így is bővelkedik a két testvér személyiségét és viszonyát bemutató lassabb jelenetben. Az erdei szegmens nem csak az utazás hangulatát és a „nincs visszaút” érzést alapozza meg, de a javarészt ismerős és lineáris játékmenet szempontjából is jó ráhangolódást nyújt, milyen egy sidekick társaságában kalandozni. Daniel mesterséges intelligenciájától nem fogunk hanyatt esni, de egészen hihető, ahogy a kiváncsi, izgága és néha kicsit idegesítő öcskös bizonyos dolgok láttán kérdezget, megjegyzéseket tesz, és olykor elcsatangol. A párbeszédek során általában két-három válasz közül választhatunk, olykor megkérhetjük bizonyos dolgokra, és csak rajtunk áll, hogy atyáskodó-védelmező, avagy felelőtlenebb és genyó bátyusként viszonyulunk-e hozzá. Döntéseinknek egy szuperképesség használatának lehetséges következményei helyett az ad súlyt, hogy viselkedésünkkel akarva-akaratlanul is formáljuk a minket csodáló kisembert, akiért felelősséggel tartozunk.

Bár egy epizodikus kaland első epizódjában sok döntésünk következményét még nem látjuk (a jelentősebb fordulópontokat a kép kimerevedése is jelzi), azért így is akad pár tetteinknek betudható kisebb mozzanat. Visszatérő lehetőség például, hogy mivel alig van pénzünk, ellopjunk valamit, és az ember ilyenkor érzi a morális dilemmával járó nyomást, hogy nagyon nem kéne az öcsi szeme láttára ilyesmit csinálni, ugyanakkor szegény csak megérdemelne egy szelet csokit. Igazi „szükség törvényt bont” helyzet valójában egyszer sem áll elő, de aligha meglepetés, hogy ha lopunk, azzal nem csak a velünk szemben agresszíven fellépő rasszista pasas vádaskodása lesz megalapozott, de Daniel is azt a következtetést vonja le, hogy bizonyos helyzetekben teljesen rendben van zsebrevágni más tulajdonát. Az ilyen szituációkban érhető leginkább tetten az a nevelő szándék, amelyet a következő oldalon olvasható interjúban a fejlesztők a LiS2 egyik fő alappilléreként említenek.

Alighanem szintén oktató jellegűnek szánták a politikai állásfoglalást, amellyel bár a legtöbb jóérzésű ember úgyis egyetért, érzésem szerint a kelleténél szájbarágósabbra sikerült. A bevezető végén látható rendőri túlkapás már-már abszurd módon eltúlzott, az egyik mellékszereplő jelentőségteljesen a kamerába néz, miközben közli Seannal, hogy mindent áthat a politika, egy másik pedig a fejéhez vágja, hogy „a magadfajták miatt kell falat építenünk”. Az üzenet világos, de ennél biztos lehetett volna diszkrétebben is kommunikálni, illetve az is elgondolkodtató, hogy bár a világ sokszor kétségkívül veszélyes és könyörtelen, valamiért még a legjószándékúbb felnőtt szereplő is megkérdőjelezhető tanácsokat osztogat az idősebb Diaz fiúnak. Azért hogy a dolgok jó oldalát is nézzük, ezek a történeti elemek egyúttal erősítik az egymásra utaltság és a „ketten a világ ellen” érzést is, nem beszélve a kiszolgáltatottságól, és a gyanakásunk folyamatos ébren tartásáról.

A megpróbáltatás ellenére a két fivér utazásának kezdete bizakodó hangvétellel zárul, és bőven kijut a sorozat védjegyévé vált „feelgood” pillanatokból és Instagram filterekért kiáltó idilli, festményszerű látványból is. A helyszínek most is részletesen kidolgozottak és sok opcionális interakcióra adnak lehetőséget, ám míg az erdő festői szépségétől az embernek azonnal túrázni támad kedve, addig a Diaz srácok, főleg Sean vonásai kicsit mintha viaszbábszerűbbek lennének az eddig megszokottnál. Előzményekre visszautalásból eddig csak egyet vettem észre, amely az első rész átlalunk választott befejezésével függ össze, máskülönben a Life is Strange ismerete nem szükséges.

Ahogy Max fényképeket, Chloe pedig graffitiket készített, úgy Seannak is megvan a maga módja a művészi énje kifejezésére: ő rajzol. Az egy gombnyomásnál egy fokkal összetettebb, de még mindig nagyon egyszerű mechanikájú rajzolás valójában csak ürügy, hogy időnként leüljünk alaposabban szemügyre venni a környezetünket. Bár Sean nem ír naplót, a vázlatfüzetében található korábbi műveit visszanézhetjük, a telefonjában az üzeneteket elolvashatjuk, és a kiegészítőkkel teleaggatható hátizsákjában is turkálhatunk. Ezek mind kisebb adalékokkal szolgálnak a pörgős cselekmény és a természetfeletti szál helyett egyelőre inkább az utazás és a testvéri kötelék témáinak felépítésére, valamint a két főszereplő bemutatására fókuszáló történethez. A zenei aláfestés telitalálat, a Diaz fiúk pedig nem kis részben a szinkronszínészek bravúros teljesítménye miatt hamar belopták magukat a szívembe, akik közül érzésem szerint Danielt sikerült életszerűbbre megírni (és ezt nem csak a cukisága miatt írom, hanem mert nekem is két öcsém van).

A Life is Strange 2 hasonló, mégis egész más, mint az első évad, mert bár a stílus és a játékmenet nagyjából a régi, maga mögött hagyta Arcadia Bayt, hogy egy hétköznapibb történetet mondjon el a felelősségről és a felnőtté válásról. Kicsit döcögősen indul és néha túl szájbarágós, de ez részben betudható az új roadtrip formátumnak, a témaváltásnak, és a cselekmény megalapozásának. A Dontnod most sem okozott csalódást, ezért tűkön ülve várom, hogy tovább terelgethessem Seant és Danielt a remélhetőleg helyes úton!

7/10

Figyelem, még nincs vége, a következő oldalon interjút olvashatsz a játék rendezőjével és történetírójával!

A Gamescomon lehetőségünk volt röviden elbeszélgetni a Life is Strange 2 egyik rendezőjével, Raoul Barbettel, valamint a vezető író Jean-Luc Canoval a Dontnod sokak által várt kalandjátékának újdonságairól és első évadhoz képest történt változtatásairól.

A Dontnod csapata az idei Gamescomon, a képen balról jobbra: Jean-Luc Cano, Raoul Barbet, és Michel Koch. (Forrás: jeuxvideo-live.com)

Gamer365: Jól gondolom, hogy az előzményektől elszakadva a barátság helyett ezúttal a család és a testvéri kötelék a központi témák?

Raoul Barbet: Pontosan. Az első rész befejezése után valami egész mást, valami eredetit akartunk csinálni, és két fő ötletünk volt ehhez a projekthez: az utazás, és egy oktató-nevelő jelleg, legfőképp annak a megtanítása, hogy mit jelent testvérnek lenni és gondoskodni egy kisöccsről, vagy akár egy gyerekről. Ezekre építettük rá az üldözést, és a roadtrip film formátumot. A puszta tény, hogy egyedül vagy vadonban megmutatja azt is, mennyire nehéz a társadalom peremén élve boldogulni, és ennek a különböző aspektusait is körül szeretnénk járni a játékunkban.

Gamer365: A fiúk a játék során végig a bevezetőben történtek következményei elől menekülnek?

Jean-Luc Cano: Igen, de a hangsúly menekülés helyett sokkal inkább magán az utazáson van Seattle-ből egészen Mexikóig, amelynek során számos különböző helyszínen megfordulnak, és eközben a legkülönbözőbb emberekkel találkoznak, jóval és rosszal egyaránt. Elsősorban ez különbözteti meg a LiS2-t az első résztől, hogy az olyan állandóan visszatérő helyszínek helyett, mint például a Blackwell Academy, végig úton vagy és folyamatosan valami újat látsz.

Gamer365: Tervezik, hogy a közös univerzumban játszódó, de egymástól független LiS játékok történetét egy ponton majd összekötik?

Jean-Luc Cano: A LiS2 három évvel az első évad eseményei után játszódik, illetve biztosan tudod, hogy időközben megjelent egy független és valamivel hagyományosabbnak tekinthető kalandunk, a The Awesome Adventure of Captain Spirit is. Ez utóbbihoz kapcsolódik közvetlenül a LiS2, amelyre némiképp kihatnak a Captain Spiritben meghozott döntések, illetve természetesen mivel az eddigi játékok mind egy univerzumban játszódnak, ezért lesznek easter eggek, utalások, és kisebb meglepetések az első részből, de ezeket nem szeretnénk lelőni. Ettől még a LiS2 az előző rész ismerete nélkül is játszható.

Gamer365: A Life is Strange-nek két gyökeresen eltérő befejezése volt. Amikor elkezdem a LiS2-t, választhatok ezek közül, vagy a játék valamelyiket kánonnak kezeli, és abból indul ki?

Raoul Barbet: Már többször elmondtuk, hogy a Life is Strange esetében nincs kánon befejezés, hanem a játékos dönti el, hogy számára melyik a megfelelő lezárás, ezt pedig tiszteletben szeretnénk tartani, ezért a döntés ezúttal is a játékosra van bízva, és a LiS2 elindításakor kiválaszthatod a számodra helyes döntést.

Gamer365: Elképesztő, mennyi rajongói elmélet született az első évadról és a Captain Spiritről is. Szándékosan hagynak ennyi teret a találgatásnak, és számíthatunk hasonlóra a LiS2 kapcsán is?

Raoul Barbet: Többnyire nem szándékos, inkább azt mondanám, természetes, hogy például a Captain Spirit esetében mivel az emberek tudják, hogy a LiS2 előzménye, ezért megpróbálnak minél több folytatásra vonatkozó következtetést levonni belőle. A sok elméletnek nagyon örülünk és büszkévé tesznek minket, hiszen a játékosok komoly érdeklődésének ékes bizonyítékai, de ha néha megmagyarázatlanul hagyunk bizonyos dolgokat, vagy a játékos fantáziájára bízzuk a megfejtést, azt mindig okkal tesszük.

Jean-Luc Cano: A Life is Strange-ben fontos szempont volt számunkra, hogy miközben a lehető legtöbb kérdést megválaszoljuk, bizonyos dolgokat meghagyjunk rejtélynek. A legtöbb film és könyv története párbeszédeket szül, és mi is azt szerettük volna, ha a játékosok még utólag is gondolkodnak a látottakon, és megvitatják egymással a történteket, illetve hogy melyik helyzetben hogyan cselekedtek. Amikor létrehozunk egy karaktert, szeretnénk, ha fejlődne, és utólag is beszélgetést inspirálna, az pedig, hogy emberek a saját szabadidejükben alkotnak valami újat, például egy fanfictiont a mi karaktereink alapján, valami egészen elképesztő.

Raoul Barbet: Reméljük, hogy a rajongók legalább ugyanannyira fogják szeretni Seant és Danielt, mint Maxet és Chloét.

Gamer365: Játékmenet tekintetében többé-kevésbé ugyanarra számíthatunk, mint a korábbi Life is Strange játékoknál?

Raoul Barbet: A LiS2 megtartotta az első évad alapjait és DNS-ét, úgyhogy a játékmenet továbbra is elég egyszerű, interakciók és párbeszéd válaszlehetőségek sorozata, amelyet igyekeztünk olyan apróságokkal is feldobni, mint például Sean és Daniel séta közbeni spontán beszélgetései.

Jean-Luc Cano: Ami írás, dizájn és interakció szempontjából újdonságot jelent, az Daniel, az öcséd állandó jelenléte, aki reagál a tetteidre, vagy sokszor akár meg is kérheted, hogy csináljon valamit. Ez ugyanolyan interakciónak tűnik, mint a többi, mégis egészen más már csak azért is, mert egy kilencéves fiúról van szó, akinek a viselkedése rengeteget fog változni a játék során az események hatására.

Gamer365: Mennyire volt kihívás megírni Daniel karakterét, hogy a korának megfelelően életszerűen viselkedjen és reagáljon bizonyos helyzetekre?

Jean-Luc Cano: Ráhibáztál, ez volt az egyik legkomolyabb kihívás számunkra a fejlesztés során, megalkotni egy kilencéves kissrácot úgy, hogy hihető, vagyis minden cukiságával együtt néha idegesítő is legyen, de azért ne túlságosan.

Gamer365: Már tudjuk, hogy nem Max az egyetlen, akinek szuperképessége van. Ezúttal a világnak ez az aspektusa is nagyobb szerepet kap?

Jean-Luc Cano: Az első rész megjelenése óta sokat gondolkoztunk azon, hogy mi is adja pontosan a Life is Strange játékok lényegét. Chloé, Max, a kamasz problémák? Sokat rágódtunk, és végül arra jutottunk, hogy elsősorban a társadalmi és hétköznapi problémák, és ezek tetejébe egy kevés természetfeletti. A LiS-ben Max vissza tudja forgatni az időt, és ez az erő bizonyos szempontból egy gyengeség, amely abból ered, hogy nem akar felnőni. A LiS2-ben is rendelkezel egy szuperképességgel, de egyelőre nem árulhatom el, miért, és hogy pontosan mi az, csak annyit, hogy a történet központi témájához kapcsolódik, és lesz alkalmad felfedezni.

Gamer365: A Diaz fiúk, de főleg Sean számára ez tulajdonképpen egy felnőtté válásról szóló fejlődéstörténet is, nem igaz?

Raoul Barbet: Így van. Sean tizenhat éves, megvan a saját élete és csak szeretné jól érezni magát a barátaival, viszont a történtek miatt felelősséggel tartozik Daniel iránt és gyakran a saját érdekei helyett az öccse érdekeit szem előtt tartva kell döntenie, és ezért talán a kelleténél gyorsabban felnőnie. Ki akartuk bontani, hogy mit jelent és mivel jár valaki iránt felelősséggel tartozni.

Gamer365: Van-e a LiS2-nek bármilyen olyan eleme, amelyre különösen büszkék, vagy komoly előrelépésnek, esetleg eltérésnek tartják az első játékhoz képest?

Jean-Luc Cano: Íróként úgy gondolom, a történet felépítésének a megváltoztatása egy roadmovie struktúrára, illetve ezzel együtt a kisvárosi környezetből kimozdítása. Számomra ez a váltás alapvetően megváltoztatta, hogyan írjam a történetet és mutassam be annak szereplőit, akik nagyon sokfélék, és nincs idő az alapos megismerésükre. Seant irányítva gyorsan kell véleményt alkotni róluk, hogy megfelelő döntéseket hozhassunk velük kapcsolatban, és nagyobb a kockázat, hogy félreismerjük őket, ami persze következményekkel jár.

Raoul Barbet: Ami a zenét illeti, továbbra is a Syd Matters együttes élén álló Jonathan Morali zeneszerzővel dolgozunk együtt, és nagyon izgalmas volt vele közösen gondolkozni arról, mit is akarunk ezúttal csinálni. Az első Life is Strange folk és neofolk hangulatú zenéi részben licenszelt, részben általa írt számok, és ez így lesz a folytatásban is, viszont a roadtrip formátum miatt igyekeztünk megváltoztatni a stílust, és a változó helyszínekhez igazodva egészen különböző műfajú számokat és más hangulatú háttérzenét hallhatsz majd a játékban. Nagyon élveztük a kísérletezést, és a végeredmény is egészen újszerű.

Köszönjük az interjút és sok sikert kívánunk a játékhoz!