Nem újkeletű, hogy a Super Smash Bros. körüli felhajtást, kritikai és legfőképp anyagi sikert többen megirigyelték már. Nagypályán Sonyék tettek fel egy karácsonyi szezont úgy jó hat éve a Playstation All-Stars Battle Royale-ra, amely nem igazán úgy sült el, ahogy tervezték. Ám ez nem rettentette el az Angry Mob Games (magyarokkal szép számban megtűzdelt) csapatát, hogy kispályán elkészítsék az indie-smash-t, vagy legalábbis tegyenek egy próbát ebben az erősen mellőzött műfajban.
Mert hogy a Smash Bros valami olyasmit képvisel a videojáték világban, mint amit a zeneiparban a Queen. Egyedi, zseniális és baromi népszerű, de valahogy mégse nagyon vannak követői, akik szolgai módon próbálnák lemásolni a sikerreceptet. Hiába, a Smash Bros egyik óriási vonzereje, hogy a videojáték világ legnagyobb ikonjaival dolgozhat - ezt pedig viszonylag kevesen engedhetik meg maguknak. Valamint ezek a hadra fogható ikonok rendkívül gazdag és jól balanszolt mozgásrepertoárral rendelkeznek és emellett az egész játék csordultig van tömve tartalommal, mindezek a végletekig polírozva.
És ezek azok, amik a Brawlout esetében sorra nem teljesülnek.
Kezdjük a karakter felhozatallal: a Brawlout összesen hat darab originális karakterrel és három darab vendég szereplővel indít - ez már némi szájhúzásra adhat okot, de sebaj, ott van a rakás kioldható plusz karakter, gondolnád. Ám ezek a karakterek mind az alap hat választható harcos kissé átskinezett, alternatív inkarnációi, szóval maradjunk annyiban, hogy összesen 9 darab választható forma, ami nem túl sok. Ha ez még nem lenne elég: a karakterek sajnos eléggé egy kaptafára lettek legyártva - és itt most nem a külcsínre gondolok elsősorban, az a maga generikus, stílustalan módján úgy ahogy rendben van - sokkal inkább a támadásokra, dinamikára, speciális mozgásokra.
Talán a vendég szereplők a legizgalmasabb elemei a játéknak, és gyanítom, hogy a Brawlout sokkal vonzóbb csomag lenne, ha kizárólag híresebb indie játékok hőseit tömörítené a karakter választó képernyőre, de a játékmenet sekélységét ez is csak rövid ideig lenne képes palástolni. Karaktereik mozgáskultúráinak kidolgozása közben az alkotók sajnos nem igazán ültek le az inspirációs forrás elé, picit elmorfondírozni, hogy hogyan is kéne ezt: miután az alapok baltával lettek kifaragva, nem igazán segít már rajtuk a polír meg a púder.
Hamar kiderül például, hogy elég az ellenfelet egyszer kicsit kibillenteni a pálya széléről és onnan már képtelenség visszajönni - ilyenkor a játék egyfajta élőszereplős flipperezésbe csap át, ahogy szerencsétlen kipöccintett fél próbál visszatérni a kűzdőtérre, majd megérkezvén a következő füles becsapódását követően kezdheti előlről - míg a halál el nem választ.
Ez egyébként egy rövid ideig mókásnak hat, aztán belénk hasít a felismerés, hogy ezt a srácok komolyan gondolták (mi pedig komolyan fizettünk érte) és onnantól marad a kínos pislogás és fejcsóválás. Ha van hadra fogható játszótárs, az mondjuk javít valamennyit az élményen, de a gépi ellenfél iszonyú buta, nincsenek nehézségi szintjei, maximum többedmagával képes némi kihívást csempészni a játékba. Technikailag egyébként rendben van, fut szépen, egyedül a harcok közti uszkve fél perces töltési idők borzolhatják (tovább) a kedélyeinket.
Ez így a Smash Bros Ultimate megjelenése előtt pár hónappal nem túl szerencsés - és nem azért, mert túl nagy a kontraszt a két játék között. Nyilván nem egy kis indie produktumtól várjuk, hogy az idei év legnagyobb Nintendo megjelenésének az ellenfele legyen. A gond az, hogy az első Smash Bros (1999. Nintendo 64) a stílus úttörőjeként többet kínált, mint a Brawlout rá közel húsz évre, és azt hiszem ez mindent elárul...