Sekiro: Shadows Die TwiceGC Próbakör

A Dark Souls sorozat véget ért, a FromSoftware azonban gondoskodik a függők betevő mazochizmus adagjáról, és jövőre már a Nioh-hoz hasonlóan a Sengoku periódusban játszódó Sekiro: Shadows Die Twice félkarú nindzsájaként halhatunk meg újra és újra. Az idei E3-on leleplezett, és a Team Ninja tavalyi játékával is több párhuzamot mutató Sekirót a gamescomon egy jó órán át nyúzhattuk, a benyomások taglalása előtt azonban hadd szolgáljunk némi bevezetéssel.

Érdekes belegondolni, hogy a FromSoftware trendteremtő Dark Souls sorozata és a Bloodborne jelentette az egyik fő ihletforrást a Nioh-t fejlesztő Team Ninja számára, most pedig bezárult a kör, és a Dark Souls készítői dolgoznak egy Tenchu mellett Nioh-ra is hajazó szamurájos játékon. A Nioh egyik legnagyobb érdeme, hogy erőteljes japán jellegge ellenére a nyugati piacon is hatalmas siker lett, ezért úgy tűnhet, mintha ettől jött volna meg a From bátorsága is a nyugati fantasy környezettől elszakadni.

A japán körítés oka ennél jóval prózaibb: a Sekiro eredetileg a Tenchu sorozat egy új részének indult, kiadását pedig az Activisionre (!) bízták, akik természetesen nem mondtak nemet az együttműködésre, aztán a nindzsás koncepció a közös munka során túlnőtt az eredeti elképzelésen.

A történet főszereplője egy shinobi, akinek egy karja, és kis híján az élete bánja az urát elrabló ellenséges Ashina klán támadását. A harcost egy titokzatos szobrász menti meg, aki egy különleges művégtaggal vértezi fel, és ráaggatja a Sekiro, vagyis félkarú farkas nevet. Hősünk ezután ura megmentésére indul azzal a nem titkolt másodlagos szándékkal, hogy egy katanával és új karjával álljon rettenetes bosszút ellenségein.

Ilyennek látta siklara:

A játszható demó az E3-as leleplező trailerből ismerős havas helyszín egy nagyobb területét engedte bejárni, és mivel Dani lentebb alaposan kivesézi a technikai részleteket, részemről a játékélményt járom körbe.

Elképesztően furcsa és felszabadító a szerepjáték elemek teljes hiánya, és hosszú percekig tartott tisztába kerülni a lopakodás, de még inkább a műkar adta új képességekkel, amelyek közül a csáklyázva „repkedést” a kelleténél sokkal jobban élveztem. A viszonylag kis területen is rengetegféle megközelítési módot tett lehetővé ez az új eszköz, amellyel nem csak egy csomó aljas lesből támadást van módunk kiélvezni, de ha valakivel nem bírunk el, észrevétlenül ki is kerülhetjük.

Lelkek helyett a legyőzött ellenfelek ezúttal a White Spirit Emblem nevű tárgyat hagyják hátra, az erősebbek akár többet is, amely a művégtagunkba rejtett különböző rejtett fegyverek használatához szükséges. A bonfire megfelelője egy bálványszerű szobor, amelynél megpihenhetünk, de ismerős lehet a Souls-játékokban közkedvelt lesből hátbaszúrás is. Ezek a csapat korábbi munkásságából megtartott elemek arra tökéletesek, hogy kellően megvezessék a kedves játékost, aki az első pár próbálkozásnál a saját kárán tanulja meg, hogy az ismerős felszín alatt egészen más játékszabályok működnek.

A lopakodás kiemelt szerepe miatt lebukás esetén egy marker jelzi, hogy hányan és melyik irányból keresnek minket, ám a demóban egyelőre hiába szaladtam el vagy bújtam el egy magaslati ponton, a keresésemmel a halálomig nem hagytak fel. A végleges kimúlás előtt legfeljebb kétszer elsüthető feltámadást sem igazán lehetett taktikusan kihasználni, mert az engem földre küldő delikvens nem volt hajlandó elsétálni, hanem úgy fixírozta a hullámat, mintha pontosan tudta volna, hogy csak szimulálok. Kérdés, hogy ez a játék „shadows die twice” alcímére reflektáló mechanika vajon csak egy második esély, vagy esetleg a demóban nem dolgozták még ki eléggé.

Tömegjelenetek esetén karakterünk fürgesége és az ide-oda cikázva kitérés képessége is igen jó szolgálatot tesz, ugyanakkor hozzánk hasonlóan ellenfeleinket sem köti a korábbi játékokban ilyenkor gyorsan leapadó stamina, ezért felesleges kifárasztásra játszani. Az alap emberi ellenfeleket még az új blokkolási mechanika mélyebb elsajátítása nélkül is egész könnyen elintéztem, és az elképesztően fluid kardpárbajok ritka élvezetesek, az igazi móka pedig a megláncolt ogre körbetáncolásával kezdődött.

Ez a lomhának tűnő dög a staminamegkötés hiánya miatt párszor olyan csúnyán meglepett, hogy csak lestem, amikor teljesen kiszámíthatatlan sorrendben végrehajtva a különböző támadásait gyors egymásutánban zsinórban kétszer is felém ugrott, másodjára teli talppal landolva szerencsétlen nindzsám tüdején. Tanulság: gyors reflexek és a jó időzítés a siker titka, a veszélyforrások állandó szem előtt tartásáról nem is beszélve, és tudod, hogy a készítők valamit jól csináltak, ha az összecsapások során többször önkéntelenül felszisszensz, vagy megugrasz, miközben rongy életedért reszketve görcsösen markolod a kontrollert.

A helyszínt alaposan bejárva több egyelőre lezárt lehetséges útvonalat is találtam, a demó végén tanyázó jókora bosst, a gamescom showflooron is fenyegetően magasodó The Corrupted Monkot pedig meglepően jól eldugták. Csak egészen véletlenül, egy szakadék melletti párkányra leugorva és az E3 trailerben látott óriási kígyó mellett elosonva találtunk el hozzá, hogy aztán többször is alaposan helybenhagyja hősiesen próbálkozó ne5h kollégát (én meg sem próbáltam). Bár a haladás helyes iránya nagyjából lineáris, útközben viszonylag sok a lehetséges kitérő, a környezet pedig elképesztően hangulatos, különösen a lemenő nap fényében fürdő és vérvörös levelű fák övezte híd, ahol a végső csatára sor került. A szemnek már most igen kellemes játék az elvárható módon röccenésmentesen (és tippre 60 FPS-sel) futott Xbox One X-en, így remélhetőleg a többi platformon is hasonlóan jól optimalizált lesz.

Ilyennek látta ne5h:

A Nioh (számomra) sikeresen bizonyította be, hogy igenis lehet továbbfejleszteni a sok szempontból etalonnak számító From Software formulát. A Bloodborne által némileg felgyorsított harci mechanikákat a Team Ninja kellő változatossággal emelte egy még gyorsabb és dinamikusabb szintre, így ezek után csak annyi volt a kérdés, hogyan kontráznak rá erre Miyazakiék.

Az E3-as bemutató trailer, majd az azt követő információk miatt elsőre kicsit szkeptikus voltam a Sekiroval szemben, mivel az ott megfogalmazottak alapján úgy tűnt, a csapat homlokegyenest szembemegy korábbi munkáival. Minden ott megfogalmazott változtatás azt sugallta, hogy itt most drasztikusan másra kell számítanunk. És noha ez bizonyos tekintetben valóban így van, a Shadows Die Twice pont annyira marad soulslike, amennyire lennie kell.

Dacára annak, hogy a Sekiroban nincsenek gyűjthető lelkek vagy más egyéb, ezzel együtt pedig a karakterfejlesztés is hiányzik a játékból, a harcok legalább annyira komolyak és téttel rendelkezőek, mint a csapat előző alkotásaiban. Mindezt pedig pont annak köszönhetjük, hogy a fejlődési rendszer száműzésre került, emiatt pedig búcsút mondhatunk annak, hogy egy komolyabb ellenfél vagy terület esetén néhány óra alatt feltápoljuk magunkat. Ez a fajta kiszolgáltatottság a korábbiaknál jóval komolyabb mértékben kényszerít minket arra, hogy a körülményekhez alkalmazkodjunk (ez a limitált próbakör alatt nem is sikerült teljesen).

A vertikalitás mellett a szintén kiemelten hangsúlyozott lopakodás nem pusztán a területek bejárásában lesz hasznos, hanem a harcok során is rendkívül jó szolgálatot tesz, hiszen nem pusztán az ellenfelek mellett osohatunk el, de ha észrevétlenül a hátukba kerülünk, egyetlen mozdulattal végezhetünk velük. Ez némileg módosul a keményebb ellenfelekkel szemben, ahogy a bossoknál is, ellenük a staminarendszert helyettesítő blokkolási mechanikát kell mesterien alkalmaznunk. Ennek lényege, hogy a védekező ellenfelek adott mennyiségű ütés után képtelenné válnak a további hárításra, ilyenkor pedig a már említett kivégzéssel tudjuk komoly mértékben sebezni őket. Ez a mechanika a boss-ok ellen hatványozottan hasznos lehet, olyannyira, hogy a demóban megtalálható Corrupted Monk ellen az egyes fázisokat csak ezen mechanika segítségével lehetett abszolváni, még úgy is, hogy a boss-nak az adott fázisban már nem volt élete.

Emellett a sokoldalú műkéz használatára is figyelnünk kell, a kötélvető-mászóhorgon kívül ugyanis minden további funckióját csak korlátozott számmal használhatjuk, így a shuriken hajigálás mellett a pajzsok széttörésére szolgáló balta és a lángszóró is csak addig hívható segítségül, amíg megvan a hozzájuk szükséges különleges “muníció,” ráadásul az egyes támadások eltérő mennyiségben használják ezt. Az nem vált egyértelművé, hogy minden variációnak lesz-e másodlagos felhasználása, mindenesetre a pörzsölővel a katanánkat is meg tudtuk gyújtani, további extra sebzésért.

A Sekiro bőven tartogat még meglepetéseket, az azonban már ebből a rövidre szabott, intenzív demóból is kiderült, hogy bár bizonyos pontjain erősen szakít a hagyományokkal, a felszín alatt továbbra is egy ízig-vérig soulslike játékról beszélhetünk, aminek a From Software rajongói csak örülhetnek.

Sekiro: Shadows Die Twice | Platform: PC, PS4, One | Megjelenés: 2019 március 22.

>> Még több élménybeszámoló a Gamescomról!