Mega Man X Legacy Collection 1 - 2Teszt

Nehezen tudom szavakba önteni, hogy mit jelent számomra a Mega Man X élmény. A pályák, a boss harcok, a zenék. Nekem az X jelenti a kiforrott Mega Man formulát, amely képes volt emelni a NES játékok megoldásain. Emellett olyan önálló egyéniséget kapott X barátunk, amely a sorozatot nyolc számozott epizódig repítette. Arról már tényleg csak érintőlegesen mesélnék, hogy a harmadik osztályos matekfüzetet hogyan rajzoltuk tele saját kútfőből lefirkantott MMX főnökökkel. Hogy milyen érzés volt néhány évvel később, tini fejjel ZSNES emulátoron újra elővenni az első részt, Vita-n hosszas munkahelyi utak során a PS1-es Maverick Hunter X-et veretni, vagy legutóbb a SNES Mini-n betölteni a játékot. Nem csoda hogy remegve vártam a múltkori Mega Man Legacy gyűjtemények után az X változatok egyetemes kiadását is. Nem kellett csalódni a Capcomban, a Mega Man X pedig ordított egy újrázásért. De mit is kapunk az egyben és külön-külön is kapható Mega Man X Legacy Collection 1 + 2 csomagban?

A kiadónál szokásos agyafúrtsággal pattintották ketté az X életművet, így az első kollekció az első négy epizódot, a második pedig értelemszerűen a következő négyet tartalmazza. Furcsa leosztás ez, olyan szempontból, hogy az első kiadás a 16 bites gépeken nagyot futott első trilógiát tartalmazza, plusz a PSX-es generációváltó részt. A következő csomagban két PSX-es és két PS2-es epizód található, az ember pedig azt gondolná, hogy így öregedés szempontjából ezek a későbbi játékok jelentik a nagyobb értéket.

Frászkarikát! Az első csomag itt a lényegi esszencia, gyakorlatilag ezekkel az epizódokkal kapjuk meg a sorozat kreativitásának csúcsát, ahol a lehetőségeket a pályákban, a főnökökben és a minőségi feljebb lépésben látták, nem pedig az erőszakosan odaszuszakolt extra ötletekben. Az első Mega Man X az origó, a klasszikus epizód, ami a NES játék alapjaira - azaz a főnökök szekvenciális legyőzésére, a kétszegmenses pályatervezésre és a több lépcsős végjátékra - ráhúzott néhány modernebb megoldást. A mozgás folyamatosabb és áramvonalasabb lett, az X páncél összegyűjtése és a pályákra való vissza-visszatérések a karakter megerősödését szolgálták, titkokból pedig aztán tényleg nem volt hiány. Anno, internet nélkül évek múltán is találtunk apróságokat a játékban, hogy aztán a Youtube megmutassa, még hadoukenezni is tudott kicsi X (később is voltak ilyen ún. giga támadásai), csak erre épeszű ember magától (vagy a Nintendo Power útmutatása nélkül) bizony nem jött rá. Ezt a jóságot folytatta a második epizód, amelyiknek egy hardveres újítása is volt. A fejlesztők egy úgynevezett Cx4 chipet pakoltak az eredeti SNES kártyára, ezzel különleges, textúrák nélküli poligonok és fényeffektek mozgatására voltak képesek. A sorozatban először jelenik meg a siklómotor, és Zero is központi szerepet játszik a törénetben (mindenféle spoilerek nélkül). A harmadik részt ezt tetőzte be, kifacsarva mindent a SNES képességeiből. Maga az eredeti kártya horror árakon pörög a kis példányszáma miatt, a program ellenben megjelent annak idején PS-re és Saturnra is. A csomagban (minden jel arra mutat) a SNES verzió szerepel, ami külön öröm, révén tényleg ez a ritkább megjelenése a játéknak. A legnagyobb újítás, hogy bejön Zero is a játszható karakterek közé (ha egyszer kampó neki, akkor nem tudjuk behívni X helyére harcolni többé), emellett a főhős chipeket gyűjthet, és szokásos módon darálhatja a Maverick mestereket a Sigma elleni örök háborúban. Az első kollekciót az immár teljesen a PS képességeire szabott MMX4 zárja, amely szintén óriási kedvencem volt (pécén játszottam vele annak idején). A grafika érdekes keveréke a kézzel rajzolt pixelműves megoldásoknak és a CG pályaelemeknek. A rendszer újabb technikai szintet lépett, a szebb látvány mellett pedig átvezető mozikkal, magasabb színvonalon eltárolt zenékkel, és alapvetően modernizált X élménnyel gazdagodhattunk. Zero végre kezdetektől fogva választható karakter lett, az ellenfelek és azok pályái pedig kicsit feldobták a három epizód után beállt hangulatot.

Na ezt rontották el szerény véleményem szerint a Legacy Collection 2-t nyitó ötös és hatos résszel. Az ötödik rész annyira elment a mesélős-narratív irányba, hogy személy szerint kifejezetten idegesített a sok duma, amivel a játék lépten-nyomon megakasztott a flow-szerű akciójáték-élmény során. Emellett a játék sztoriját több irányba is elvihetjük, ami nem rossz addíció, de nem tesz hozzá annyit a formulához, hogy emiatt lelkesedjünk, a pályák közé bedobott időlimittől pedig egyenesen a falra lehet mászni. A hatodik részre teljes fordulatszámon pörög az egyre elborultabb történet, a továbbvitt páncélosdi és egyéb játékelemek (pl. túszok megmentése) pedig szintén felesleges, vagy inkább úgy mondom, elemeiben nem elég erős újításoknak tűnnek. A 6-nak ráadásul van egy meglehetősen hullámzó nehézsége, ami szintén nem teszi egyszerűbbé a befogadást. Nem rossz játékok az ötös és hatos sorszámmal érkező epizódok, de ekkor már érezhető volt némi kreatív toporgás, amire a hetes epizód háromdimenziós megjelenítése jelentette volna a gyógyírt. Ezen gyorsan lépjünk is tovább, a kora-PS2 szakaszt idéző grafikai megoldások, valamint az esetlen „Contra”-s nézetváltások továbbra is óriási kérdőjelként lebegnek a fejem felett. Mondjuk ki kerek-perec: ez a legkevésbé Mega Man X-es Mega Man X játék. A nyolcadik résszel aztán visszatérnek az eredeti kerékvágásba, de marad a 3D-s látvány. Talán ez a rész egy picit jobban öregedett a két PS2-es epizódból, így visszatekintve pedig picit a Mighty No. 9-ra emlékeztethet minket a játékmenet. A nyolcas rész sem könnyű, ellenben mindenképp javasolt a megtekintése - ilyen irányba is mehetett volna a buli, ha a hetedik konzolgeneráció nem öli meg teljesen az X sorozatot.

Beszéljük egy kicsit a port minőségéről. PS4 platformon semmi technikai bakit nem látunk, maximum azt konstatálhatjuk, hogy a SNES emuláció az eredeti hardver bedöccenéseit is leköveti, nem simult ki az emuláció során játékmenet. Ezek a problémák állítólag Switchen hatványozottan jelentkeznek, pedig az amúgy erősebb vasat igénylő 3D átiratokkal ott sincs semmi probléma. PC-n is van gond a portolás minőségével (pl. vizuális beállítási lehetőségek gyengusz választéka), de szerencsére ezekből az X és a PS tulajok vajmi keveset fognak érzékelni. PS4 Pro-n elvileg a kép natív 4K-ban jelenik meg (a HUD elemek miatt fontos), sőt, a tévém még a HDR logót is felvillantja minden egyes betöltés során. Érdekes, hogy a SNES változatok kódos rendszerét úgy erősítették meg mentési lehetőséggel, hogy azt csak és kizárólag a „Password” menüből érhetjük el. Ez elsőre furcsa, utána megszokja az ember. Annyit javaslok még, hogy ezek a játékok annak idején CRT-s készülékekre lettek tervezve, ahol ugye a késleltetés minimális gép és kijelző között. Érdemes épp ezért a modernebb TV-ket „game” üzemmódba helyezni a lag minimalizálása érdekében. Higgyétek el, nagyon sokat számít, hogy X irányítása milyen késleltetéssel pörög. Egy apró észrevételem volt még (aztán a kommentekben megírjátok, hogy ilyet tapasztaltatok-e): amikor remeg a képernyő a SNES epizódok pályáin (ld. az MMX2 dínós terepe), baromi darabosnak tűnik ez a rázkódás. Ezt lehet valami mozgásinterpoláció megoldaná, de akkor meg ugye bejön a késleltetés…

A kiadás bónusz lehetőségei igen finomságosak. A kezdők számára midjárt ott a Rookie mód, hallgathatunk zenéket, betapétázhatjuk a 4:3 arányon túlmutató tévénk kihasználatlan képfelületét. Megnézhetjük a The Day of Σ animét, dupla főnökök ellen harcolhatunk, trófeákra (Hunter medálokra) vadászhatunk, és egy játszható (!) Credits szekció is helyet kapott mindkét csomagban.

Lehet ezt még fokozni? Nem nagyon! Bár van 1-2 hiányzó cím (pl. a Gameboy Color kiadások), azért ez a két csomag meglehetősen teljesnek mondható történeti visszatekintésnek számít, Mega Man rajongók számára pedig kész mekka. Minden játékba alsó hangon bele lehet tenni 6-8 órát, amely intervallum játékos skilljeinktől függően felfelé és lefelé is elmozdulhat. Ha a titkokra és az önálló felfedezésre is rámegyünk, akkor nyilván még ennél is többet beleölhetünk a játékba. Dobjuk ezt össze azzal, hogy 8 epizódról beszélünk, így simán 50+ óra felett járunk. Ennek ellenére a csomagok fogyasztását nem egyben ajánljuk. Inkább vegyük elő egyik-másik címet a nagyobb megjelenések közötti átkötésként, így nem sokallunk be annyira az amúgy idővel önismétlővé és nyilván játékélményben hasonlóvá váló részek között. Akár két heti intenzív játékra, akár egy évtizedre veszed - a Mega Man X Legacy Collection 1 + 2 a játéktörténelem egy fontos szeletkéjét teszi fel majd a polcodra. Reméljük a Mega Man 11 és a mostani csomag kiadása után Capcomék egy friss X epizódban is látnak majd fantáziát. Az idő megérett arra, hogy a régen érintett formula hiányában elbírjunk egy új, klasszikus szellemben fogant Mega Man X-et!