Emlékszem gyerekként szabályosan megvesztem a SEGA-ért. Soha nem volt Mega Drive masinám, soha nem volt Master System gépem, de a reklámjaiktól, a németektől behozott katalógusaiktól teljesen megbolonndultam. Sonic pedig állandó kedvenccé avanzsálódott, mondhatni feltétlen rajongásom tárgya lett a kék süni. Lehetett ez olyan 91-92 környékén, amikor a Mega Drive még tényleg a csúcson tanyázott, én pedig éppen hogy elkezdtem az általános iskola padjait koptatni.
Azóta a SEGA rendíthetetlenül zúdította a különböző kollekciókat a játékosokra, ha nem tévedek PS2-re már meglehetősen masszív, akkor már retrónak számító gyűjtemények jöttek ki, természetesen a régi emlékek nosztalgikus megidézése szempontjából. A legutóbbi gyűjteményes csomag a Mega Drive Classics már régóta elérhető PC-n (több „Volume” rendszerbe szedett DLC formájában bővült a kerete), most pedig a PS4 és az XO is megkapta a magáét, több mint 50 klasszikus ROM-mal a fedélzeten.
Nincs mit variálni ezen a számon, az ötven játék az kérem ötven játék - mindez csinos formában, egy régi gyerekszoba, és a hozzá tartozó CRT+konzol, és zsúfolásig tömött polc vizualitása mögé rejtve. Kiválasztunk egy játékot a sok közül, a kazetta már repül is a gépbe, mi pedig már nyomulhatunk is a mára legendává érett címekel. Az emulációért felelős d3t munkatársai ráadásul olyan bónuszokkal is meglocsolták a játékokat, mint a helyi és távoli multi lehetősége, a tükrözött mód, az előre- vagy hátratekerés opciója (mintha VHS-en néznénk az anyagot), és a mentett állások kezelése. Az emuláció maxihűséggel van kialakítva, sőt még nyelvi-régiós váltásra is lehetőség van adott játékoknál. Egyes darabok extra kihívásokat és acsikat is rejtenek. A Steam változathoz képest nincs új a nap alatt (hacsak nem annyi, hogy Ecco hiányzik a listából), ám mégiscsak eredmény, hogy a most futó konzolokra is kijön egy olyan csomag, ami tartalmi és alaki formában is rálicitál a mostanában népszerű minikonzolok szolgáltatásaira.
Az egyetlen szívfájdalom akkor jön elő, amikor az ember elkezd turkálni a játékokban, és megállapítja, hogy a legnagyobb SEGA címek mellett azért sok gyenge darab is figyelmet kapott a csomagban. Ezek a 16-bites korszak kései remekművei mellett inkább tűnnek egyfajta átmenetnek a 8 és 16 bites éra között, mintsem teljes fordulatszámon "blasztprocesszált" élményeknek. Legalább annyira nyűgösek ezek a játékok, mint mondjuk a NES gyűjtemények bizonyos rosszul ráncosodó példányai. Persze a kontraszt jegyében találunk olyan címeket is (Treasure játékok, Beyond Oasis), amelyek a mai pixelart indie felhozatalban is megállnák a helyüket. A tengely két szélét nézve szinte olyan, mintha generációs ugrás lenne ezek között a játékok között. Ne legyen kétségetek afelől sem, hogy sok híresebb, de nem elsővonalas játék baromi rosszul öregedett (pl. ToeJam&Earl, Alex Kidd, Wonder Boy címek…), a kevésbé ismert cuccokat pedig konkrétan fél perc játék után fogod visszaűzni a virtuális polcra.
Kettős élmény tehát a Mega Drive Collection. Simán kapsz a csomagtól annyi kiemelkedő játékot, amennyivel a Mini konzolok gyűjteményei szolgáltatnak. Ám az ötven cím közé rengeteg olyan is került, ami az emlékek felhánytorgatásával sajnos meg is erőszakolja azokat a képeket, amiket az ember elrakott magának ebből az érából. Ennek tudatában repüljetek rá a múltidézőre, ami megmutatja, milyen valójában a SEGA ötven árnyalata.