Egy üres kollégiumi szobában döglődöm éppen. A kinti építkezés monoton zaján kívül - ami már fel sem tűnik, annyira megszoktam - három darab hangot tudok azonosítani: az egyik a rosszarcú szovjet gyártmányú hűtő ismerős hümmögése, a másik egy bazinagy légy (vagy bögöly?) irritáló zümmögése, a harmadik meg a kis fekete DS-em hangszórójának prüntyögése. A levegő fülledt és egy helyben áll, a rovart próbálom likvidálni, de nem adok bele mindent, csak úgy fél erőből hadonászom néha a papucsommal. A kihaltság általános, az egész folyosón jó ideje nem lakik egy lélek sem, az épület már csak néhány, hozzám hasonló renegát, ingyenélő huligánnak ad otthont. A Volt egyszer egy vadnyugati fíling azonban nem hatol el a tudatomig, nem is tudna, hiszen gondolataimat teljes egészében lekötik a két képernyős masina kijelzőjén pergő események. Igen, ez az, ugrok fel az ágyról - látom, ahogy Cecil utolsó kardcsapása után már szublimál a pixelszörny, legyőztem a mocsadék Golbez egy újabb csatlósát! Átvezető következik, de én behajtom a gépet (áldom a pause-funkciót), teszek két lépést a frigóig, kiemelem a jó előre behűtött Villány-környéki cabernet-t, és öntök belőle egy amolyan többfunkciós bögrébe (tea, kávé, kakaó, porleves), amiről még képes vagyok levakarni a gyanús szagú "bevonót". Túl hideg a bor, de ízlik... vigyorgok, a Final Fantasy IV újra elvarázsolt.
Az FFIV a Végső Fantáziák történetének vitathatatlan mérföldköve: 17 évvel ezelőtti megjelenésével mind játékmenet, mind sztori-fűzés szempontjából jó előre kijelölte a sorozat által követett fő irányvonalat. A 4. részt azonban nemcsak mint alapvetést, mint őseredetet, hanem mint egy azóta is egyedinek számító FF epizódot lehet és illik is tisztelni. Cecil és társainak 16-bites, drámai kalandja máig emlékezetes maradt: a főhős dilemmája, az önfeláldozás, a halálba hajszoló bosszúszomj, az árulás, az erkölcsi megtisztulás - mind-mind olyan szép, emberi és súlyos témák, amelyek magasan kiemelik ezt a sötétebbre hangszerelt eposzt a hagyományos fantasy JRPG-k egysíkú folyamából. Nem meglepő, hogy az FF IV szép kört futott eladások tekintetében, számos konzolon jelent meg átirata, most pedig egy igencsak míves remake képében újra elővehetjük Nintendo DS-en is.
A plasztikai műtétet végrehajtó Matrix Software ugyanaz a csapat lelkes pixel-gyurmász, akik az FFIII tisztességes megfiatalításával egyszer már bizonyítottak számunkra. A készítők saját, jól bevált 3D-s motorjukat pakolták be az új projektjük alá is, azonban ügyes finomítások végrehajtásával jelentősen tuningolt látványvilágot sikerült kisajtolniuk a gépből. Az engine kiérlelésének eredménye a platform egyik legszebb térben tündöklő játéka lett. A textúrák ízlésesek és változatosak, és meglepően nem vesszük észre az alacsony felbontásukat. A karakterek finom stílusérzékkel lettek összepattintva, a rendelkezésre álló szerény poligonszám ellenére szinte lemásznak a képernyőről, és bár ezúttal is vízfejű figurákról van szó, a komolyabb dizájnnak köszönhetően most mégis sokkal hitelesebbnek érezhetjük őket. A meghódítandó dungeon-ök, bejárandó városok és kastélyok szintén remekül festenek, a csataképernyő pedig annak ellenére néz ki határozottan jobban az FFIII-énál, hogy jelen esetben kevesebb sokszög jutott egy karakterre, hiszen ebben az epizódban egyszerre akár 5 harcost is kommandírozhatunk. A külcsínre egészében jellemző, hogy ahova csak lehetett, a fejlesztők becsempésztek valami kis hangulatfokozó elemet: a világtérképen látjuk a felhők árnyékát, a víz frankón csapdossa a partot, a sivatagi harc közben pedig lens-flare effekt-utánzatot is kapunk ajándékba.
A remake nemcsak a szemünk, de a fülünk számára is új szintre emeli az FFIV-élményt. Örömmel üdvözölhetjük a sztorit továbbgörgető valósidejű átvezetőket, amiknek jelentős részében ezúttal meg is szólalnak a karakterek. Habár a szinkronszínészek teljesítménye olykor nem túl meggyőző, azért még így is sokat dob a hangulaton, ha meghalljuk a szűkszavú Kain mélyen elnyomott tőmondatait, a vén Tellah bosszúvágytól izzó "Golbez" kiáltásait, vagy mondjuk Cid torokhangú dörmögését. Sajnálatos, de pont a főhős, Cecil szinkronja lett elég jellegtelen - egy fokkal maszkulinabb és érettebb hangszín talán jobban passzolt volna Baron elit légierejének háborúban edződött lordjához. A zenei aláfestésről nincs mit mondanunk: Uematsu úr munkáját már annyiszor magasztaltuk, hogy fölösleges újabb dicshimnuszokat gyártanunk. Aki esetleg nem ismerné az eredeti (vagy valamelyik port-ja) dallamait, annak vitézül kijelentjük, hogy az FFIV nótái az egész sagát tekintve is kimagaslóak, most ráadásul újrahangszerelve, minden eddiginél szebben bújnak elő a hangszóróból.
Egy majd két évtizedes játék újraértelmezését természetesen nem lehet csak szimplán technikai oldalról megközelíteni, ezért a készítők a játékmenetbe is próbáltak némi innovatív szösszeneteket becsempészni. Nos, azért ezen igyekezetüket nem vitték túlzásba. Az alapok érintetlenek maradtak, összességében ez ugyanaz a rendszer, mint 1991-ben volt. A legfontosabb frissítéseket egy kezünkön meg tudjuk számolni, pontosan. Először is, a karakter mozgatását, ha úri kedvünk úgy diktálja, végezhetjük a stylus-szal, bár ennek nem sok értelme van, hiszen a csata közben meg úgyis gombokat fogunk nyomogatni - harc pedig lesz biza bőséggel. Másodszor, az alsó képernyőre kapunk egy csínos térképet, ami automatikusan felrajzolja nekünk a bejárt utakat, sőt, van olyan felhasználóbarát a drága, hogy még a kincses ládikók pozícióját is megjelöli - ez a megoldás jelentősen oldja a dungeon-ökben jelentkező frusztráció-érzetet, nem mellesleg pedig kiváló motiváló faktor is egyben, hiszen a teljesen feltérképezett szintekért hasznos ajándékokat kapunk. Harmadszor, tiszteletüket teszik az ún. augment-ek, amik olyan egyszer elsüthető tárgyak, melyek révén a kiválasztott harcosunk egy egyedi képesség birtokába juthat - ezen erősítők révén lehetővé válik, hogy az örökre elhunyt társaink spéci technikáit átmentsük magunknak, valamint egyéb különleges skill-eket tanuljunk meg.
Negyedszer, a menü bővült egy Ability címzetű ponttal, ahol minden karakterünk részére egyénileg átszabhatjuk, hogy harc közben milyen parancsokkal vagy passzív képességekkel rendelkezzen - itt akár egyes varázslatokat is kipakolhatunk a listára, így leredukálva a kotorászás időtartamát, ami valóban aktív "Active Time Battle" üzemmódban nyomulva gyakran életmentő taktikai húzásnak bizonyulhat. Ötödször, a DS érintőképernyőjének kihasználása végett egy minijáték-gyűjtemény is színesíti a palettát. Ennek a hátterét az adja, hogy a csapat idézője, Rydia képes megidézni egy Whyt nevű, fehér kis gnóm-izét, aki aztán gazdája helyett harcolgat legjobb tudása szerint. A nagy kövér sárga Chocobo-nál Rydia képes fejleszteni szörnyikéjét, de csakis úgy, ha egyre jobb eredményeket produkálunk a különböző ügyességi-logikai játékok során. Minél magasabb pontszámokat gyűjtünk be, annál izmosabbra híznak Whyt statisztikái. Ha úgy érezzük, hogy elég kokszot pumpáltunk a testébe, Wi-Fi-n akár össze is ereszthetjük mások kreatúráival egy barátságos bokszra. Sőt, a fehér szappandarabbal még kreatív hajlamainkat is kiélhetjük: ha nem tetszik az előre beállított külseje - márpedig nem tetszik -, akkor képességeink szerint át is rajzolhatjuk őkelmét.
Az FFIV DS-es verziója egészét tekintve pompázatosan sikeredett, a Matrix-os mesteremberek tisztelettudóan, ugyanakkor bátor magabiztossággal porolták le a legendás alapművet. Sokat ugyan nem tettek hozzá saját kútfőből az eredeti recepthez, de ezt mi most elnézzük nekik, hiszen a varázs így is hat. A játékot mindenkinek csak ajánlani tudjuk: akiknek már megvolt anno, azoknak a nosztalgiáért és a kibővített, teljesebb sztoriért, akiknek pedig eddig kimaradt, azoknak az elérhető legjobb FFIV-élményért. Ja, és FFVI remake-et akarunk, legalább ilyet, de jobbat!