Manapság ha valaki multiplayer-centrikus játék fejlesztésére adja a fejét, akkor leginkább két lehetőség közül választhat: vagy megpróbál valami egészen újszerűvel előrukkolni, és reménykedik, hogy sikerül egy nagyobb adag játékos fejét elcsavarnia, vagy pedig előkotorja valamelyik jól bevált receptet, és olyan jól készíti el azt, mint még soha senki. A középút általában nem igen jellemző, de legalábbis nem túl kifizetődő: az online élmények hónapokra, sőt, gyakran évekre szólnak, így az ember általában nem igen engedheti meg magának, hogy ne a csúcsminőséget képviselő palettából válassza ki a neki tetszőt - na meg persze mindig kellemesebb érzés milliók között jónak lenni, mint egy pár tízezres közösségben. Éppen ezért nem meglepő, hogy a fejlesztők az esetek többségében végül az utóbbi, biztosabb opció mellett kötnek ki: az Epic Games sem a világ innovációját kívánta bemutatni az Unreal Tournament III-mal, de szerencsére ez nem is az a franchise, amely ordítana a gyökeres változtatások után.
DOUBLE KILL
Többen minden bizonnyal felvont szemöldökkel olvassák a fenti sorokat: na nem feltétlenül a leírtak miatt, sokkal inkább azért, hogy miért is foglalkozunk egy bő fél évvel ezelőtt megjelent játékkal. A felvetés jogos, hiszen mind a PC, mind pedig a PlayStation 3 tulajdonosok rég belemerülhettek már az UT3-ba, az Xbox 360 tábor azonban csak most, hosszú hónapok várakozását követően teheti csak rá a mancsát játékra. A hasonló esetek gyakran egy extra tartalomcsomag formájában érkező kiegeszteléssel végződnek, és ez most sincs másképp: az Xbox 360 verzió az összes eddigi DLC mellett bónusz pályákkal, karakterekkel, osztott képernyős játéklehetőséggel, és persze a kötelező Achievement-ekkel bővült - igaz, a másik két változatban elérhető és népszerű modolásról a Microsoft szigorú furmányainak köszönhetően sajnos most le kell mondanunk.
MULTI KILL
A sorozat már korábban is tett kisebb konzolos kitérőket, ám ez az első olyan alkalom, hogy egy epizód nem csak a PC-sek kiváltságaként indul útra, így minden bizonnyal akadnak az olvasók között UT-szűzek, akik számára jól jönne egy rövidebb gyorstalpaló. Nos, íme: az Unreal Tournament egy vérbeli, klasszikus multiplayer FPS, amely tökéletesen mentes mindenféle sallangtól, zsenialitása pedig pont egyszerűségében rejlik, a kulcsfontosságú addikciófaktort ugyanis leginkább az elképesztően pörgős játékmenet csempészi az összképbe. És mielőtt a magányos farkasok és/vagy az Xbox Live nélkül árválkodók már kattintanának is tovább: erőteljes pozitívuma a játéknak, hogy a bot-oknak köszönhetően egyedül is legalább akkora élményt nyújt, mint multiban - erre a későbbiekben még érdemes lesz visszatérni. Az Epic ráadásul volt olyan kedves, hogy összehajított számunkra egy öt felvonásból álló single player (avagy tetszés szerint kooperatív) kampányt is, amely köré még egy egyszerűbb, és látványos átvezetőkkel tarkított sztorit is felépített: a konkrét játékmenet persze itt is a megszokott meccsekből áll majd, de egy-két érdekes aprósággal azért megtoldották a formulát. Az egyik az, hogy egy-egy bizonyos objektíva teljesítésekor speciális következményekkel találhatjuk szemben magunkat a következő meccseken (ez egyértelműen az újrajátszásra való késztetés kedvéért került be), míg a másik a kártyák megjelenése, amelyeket az összecsapások előtt játszhatunk ki: igen jól jöhet például néhány plusz csapattag, ha épp komoly túlerő ellen kell felvennünk a harcot. Ezen szekció felépítéséért egyébként külön dícséret illeti az Epic csapatát: a kampány remekül bemutatja, hogy relatív egyszerűségének ellenére mennyire változatos is a játék - személy szerint kicsit sajnáltam is, amikor az utolsó meccset követően előbújt a stáblista.
MEGA KILL
Első pillantásra kissé szegényesnek tűnhet az Unreal Tournament III kínálata, hiszen alapvetően csupán 6 játékmód közül választhatunk, melyek között ráadásul több alapvető, vagy a korábbi részekben már szerepelt darabot nem is találunk meg, ám szerencsére ez csupán a látszat, a számtalan módosító és speciális játékszabály segítségével ugyanis ezen módok többségét reprodukálhatjuk. Nézzük a felhozatalt: a Deathmatch, a Team Deathmatch, a Duel és a Capture the Flag ismertetésére minden bizonnyal nem kell sok időt pazarolni, foglalkozzunk inkább a maradék kettővel - nem mellesleg talán a legérdekesebb párossal. A Vehicle CTF lényegében ugyanúgy az ellenfél zászlajának megszerzésére épül, a csavar azonban az, hogy járművek széles palettája fog minket segíteni ebben, kezdve a kisebb dzsipektől (Scorpion) a légi egységeken át (Cicada) egészen a masszív tankokig (Goliath) - garantáltan megtalálja mindenki a kedvencét, és külön öröm, hogy mindegyikük használhatóra sikeredett, hiszen előnyeiket kihasználva bármelyikkel komolyabb offenzívát indíthatunk. A Necris oldal járműveinek dizájnja egyébként különösen kiemelkedőre sikeredett, a remek animációknak köszönhetően pedig sokkal inkább tűnnek valamiféle bizarr élőlénynek, mint gépnek - a Mátrix őrszemeire hasonlító Fury, vagy a The War of the Worlds tripodjaira hajazó hatalmas Darkwalker már-már félelmetesnek hat, utóbbi leterítése pedig fantasztikus érzés. A másik magyarázatra szoruló játékmód a Warfare, amelyben szintén elérhetőek a járművek, itt azonban az ellenfél bázisának lerombolása lesz a célunk. Nem egy egyszerű Defend & Destroy variánsról van azonban szó, nem indulhatunk ugyanis rögvest a térkép másik szegletébe: a pályákon úgynevezett csomópontok (Node-ok) vannak elhelyezve, melyek képzeletbeli vonalakkal vannak összekötve a szomszédos társaikkal. Ezek aztán szabadon elfoglalhatóak, de csak egyetlen feltétellel: összeköttetésben kell lennie egy másik, általunk uralt Node-dal - ami a legrosszabb esetben a bázisunk lesz -, ennek megfelelően pedig az ellenfél központi magját is csupán akkor kezdhetjük el ostromolni, ha az előtte elhelyezkedő csomópont a mi fennhatóságunk alatt van. A terjeszkedésnek két módja van: a hagyományos módszer az, hogy szépen leromboljuk az ellenséges Node-ot, majd elfoglaljuk (a Link Gun segítségével aztán feltölthetjük az energiáját), kellemesebb azonban az Orb-ok használata, melyekből mindkét oldalnak folyamatosan rendelkezésére áll egy-egy darab, és ezek instant hatalomátvételt eredményeznek - már ha célba juttatjuk őket persze. Mindenképpen kell egy-két meccs, amíg teljesen átlátjuk a Warfare mód működését, hiszen több változata is van - lehetnek például speciális csomópontok, melyeket egy percig birtokolva rakétatámadást kérhetünk az ellenség bázisára -, de idővel minden bizonnyal kedvencünkké válik majd, a rendkívüli módon pulzáló összecsapások ugyanis az elejétől a végéig izgalmasak: az egyik pillanatban miénk az egész térkép, a következőben pedig már komoly védekezésre kényszerülünk, éppen ezért sosincs elveszett meccs. A most bemutatott két játékmód egyébként a járművek miatt különösen nagy pályákkal operál, éppen ezért itt az X megnyomásával rápattanhatunk légdeszkánkra a gyorsabb mozgás érdekében, és akár huzathatjuk is magunkat - hátránya, hogy bekapott találat esetén elesünk, értékes másodperceket és életpontokat veszítve.
ULTRA KILL
A sztori befejeztével sem feltétlenül kell még a világhálóra csatlakoznunk: az Instant Action opcióra bökve további offline örömök várnak ránk. Itt aztán olyan meccseket állítunk össze magunknak, amilyeneket csak akarunk: az előbb bemutatott játékmódokat kedvünk szerint csűrhetjük-csavarhatjuk a Mutator-ok segítségével (milyen fegyverek, power-up-ok legyenek, és még sok-sok más lehetőség), ha akarjuk, system link vagy az osztott képernyő segítésével barátainkat is magunk mellé / ellen invitálhatjuk, a változatosságért pedig a 7 nehézségi fokozatban állítható bot-ok, és a gigantikus mennyiségű pálya felelnek - utóbbiból minden játékmódhoz van minimum egy tucat, összességében a 100 (!) felé közelít a számuk. Tényleg annyi lehetőségünk van, hogy túlzás nélkül kijelenthető: sokszor inkább ezt a módot fogjuk választani a tényleges online multiplayer helyett. Itt nincsenek csalók, camper-ek, nincs lag, és attól sem kell tartani, hogy nem lesz meg a kellő létszám - de a viccesebb, vagy éppen extrém összeállításokat is nyugodt szívvel tesztelgethetjük itt. Plusz ráadásul hozzá kell tenni: el tudtunk volna viselni egy fokkal jobb online felületet, ami átláthatóbb, és több információval szolgál - talán ez az egyetlen eleme a játéknak, ami nem 2008-as színvonalon mozog.
MONSTER KILL
Minden más viszont, igen, nagyon is: az Xbox 360-nal hagyományosan jó párost alkotó Unreal Engine 3 a legmasszívabb csatározások közepette is első osztályú látványt pakol a képernyőre, szőkőévente előforduló minimális belassulással, maga az Unreal Tournament játékmenet pedig egész egyszerűen örök, és cseppet sem látszik rajta a kor. Legnagyobb erénye ráadásul továbbra is megmaradt: borzasztó könnyen és gyorsan felvehető, ha valaki még nem lépett be az online FPS-ek világába, akkor cseppet sem lenne rossz döntés ezzel kezdenie, de persze a kihívások is mély gyökeret vetettek benne - tipikus 'easy to learn, hard to master' cucc. Ha korábban nem nyerte el a tetszésedet, akkor valószínűleg most sem fogja, hiszen az Unreal Tournament III nem próbálkozik semmilyen világmegváltó újdonsággal: csupán azt hozza, amit eddig, nextgen öltözékben - de még így is a legjobb multiplayer játékok között a helye továbbra is.