Yakuza 6: Song of LifeTeszt

Akár a „Napi mókás faktum” rovatunkat is kezdhetnénk azzal, hogy az első Gamer365 tesztek között már ott volt a Yakuza kritikája. Más idők voltak, más platformok domináltak, a Yakuza viszont azóta is egy igen értékes tradíciót képvisel. A hatodik epizódban benne van mindaz, ami miatt a kezdetek óta szeretjük a Sega által gondozott gengsztersztorit, Kazuma Kiryu évtizedeken átívelő meséjét. És bár a japán vállalat nem kímélte a nyugati játékosokat (éveket csúszó fordítások, Kenzan/Ishin mellékágak teljes hiánya), azért a Ryū ga Gotoku sagának itthon is akadt bőven követője. A hatodik epizód nem vállalja, hogy teljes mértékben átfogó képet nyújt a teljes Yakuza-örökségből, de szívesen fogadja az újoncokat, és ügyesen zárja le az óriási szívű és erős öklű gengszter meséjét.

Mert a Yakuza 6 egyik legérdekesebb aspektusa: Kazuma Kiryu és a fiatalabb generáció között már érezhető a szakadék. Messze vagyunk a Yakuza 0 vagy a Kiwami ifjú hősétől, a komorabb alapozáshoz pedig hozzájárul az is, hogy a forgatókönyv közvetlenül csatlakozik az ötödik epizód darkos befejezéséhez. Az újabb három évét börtönben lehúzó Kazuma önfeláldozása nem volt hiábavaló, ám a távollétében ismét sok dolog a feje tetejére állt.

Haruka chan visszavonulót fújt az idol-létből, sőt, ott hagyja az árvaházat is, így Kazuma visszatérése csak ürességet és fájdalmakat hoz az öreg harcosnak. Vissza Kamurocho-ba, ahol hamar kiderül, hogy Harukát baleset érte, a felfordulásról, és a három éves hiátusról persze senki nem tud semmit. Kivéve egy dolgot: Kazuma fogadott lánya idő közben egy kisfiúnak adott életet.

De a bűn világában is gabalyodnak a szálak. A valós tokói, Kabukicho nevezetű negyedet mintázó helyszínre betörtek a Triádok, a felszín alatt ott kaparnak a koreaiak, ráadásul a fiatal bűnözők körül sincs minden rendben. Hogy mi történik ezután? Kiderül, hogy Haruka hosszú időt töltött Hiroshima környékén, így az öregedő sárkány gyerkőccel az ölében kerekedik fel kibogozni a lány indítékát, fellelni babuci apukáját, és kideríteni a baleset hátterét a vidéki Onomichi (Oh, No! Nice to Michi!!!) nevezetű halászvárosban.

És hogy mi változott a különleges japán-szimulátor hatodik felvonásában? Messziről nézve a játékot, szinte semmi. Továbbra is két lábon kajtatunk nevezetes városnegyedekben, ahol sztoriküldetések mellett a város mindennapos apró-cseprő gondjaiba is besegíthetünk, ha úgy tartja kedvünk. Az összegyűjtött pénzt minijátékokra, kajára és buffokra költhetjük, valamint minden egyes alkalommal megrökönyödhetünk a közállapotokon, hiszen fél percenként összeakadunk valami rosszarcú gyülekezettel, akik Dojima Sárkányának vérét akarják.

Namármost, ezeket a sorokat szinte bármelyik Yakuza játékhoz leírhattuk volna, de nem lenne olyan magas a pontszám, ha a felszínen és a felszín alatt nem változott volna mégis egy csomó minden más.

Itt van például a fejlődés rendszere, amit egy remek, ötféle paraméterre szétkapott XP szisztéma támogat. Minden apró-cseprő feladatért kapunk néhány pontot, legyen szó bunyóról, vagy egy tétova járókelő kisegítéséről, vagy egy sikeresebb Darts körről a krimóban. A menü megfelelő részében el is költhetjük az ötféle XP-t, így alap statokat, harci kombókat, de akár társalgási skilljeinket is fejleszthetjük. (Hja, kérem! A kabaréban nem omladoznak csak úgy egy öreg Yakuza előtt a hölgyek…) Ez a felépítés kifejezetten motivál minket a haladásra, a színes játékra, arról nem is beszélve, hogy az általános tevékenységgel (beszélgetések, kóstolások, futkosás…) is erősödik a főhősünk. Pró tipp: tessék minden nagyobb hirig után el kell menni valamelyik étterembe, ugyanis egy-egy nagy zabálással igen effektíven lehet tápolgatni hősünket.

Közel sincs vége a tesztnek, katt a második oldara a folytatásért!

Hangsúlyozom: egy szem hősünket, mivel ebben a játékban a reflektor fénye teljes egészében a Sárkányon van, ez az ő sztorija, az ő történetének lezárása. És ebben a tényben benne van a Yakuza 6 teljes, hogy is mondjam, furcsasága. Ugyanis ez az epizód sokkal kisebbnek, szorosabbnak, tartalmilag és szoltáltatásait figyelembe véve kevesebbnek tűnik, mint a méretben döbbenetesre duzzasztott korábbi részek. Ám ez valahol még sem okoz akkora problémát, ezzel ugyanis fókuszálttá, áramvonalasabbá válik az élmény. Annak ellenére is, hogy a mellékszálak, városok, hősök száma érezhetően csökkent. Eme fogyaték mégse tévessze meg a nagyérdeműt, az átlagos open world játékok mércéjével nézve továbbra is döbbenetes a tennivalók száma. Ez nem Ubivilág, ahol öt sarkonként toronymászás, nevezetes gazemberirtás, meg hasonló ismétlődő feladatsorok vannak. Jó tradíciókhoz igazodva a Yakuza 6 minden egyes mellékküldetése arra van kihegyezve, hogy mi jól érezzük magunkat, és mélyebbre kerüljük ebben a romanticizált, ám sokszor annál kegyetlenebb maffiavilágban.

Vannak akik ennél is jobban szeretnek fejest ugrani a homokozóba: számukra a klasszikus Yakuza minijátékokat is felsorakoztatta a Sega. Az árkádokban ott van a Puyo Puyo, és a Virtua Fighter 5: Final Showdown is, teljes valójában, persze a jól ismert retro címek masinái mellett. El lehet menni chatelni, ahol ha ügyesen nyomkodjuk a gombokat, a chatvonal másik végén lévő idol cicifixét is megfixírozhatjuk. Na meg a Karaoke, a kabaré, a cicabár (Ha te is félreolvastad, képzeld azt hogy Fraud most egy jó nagy körmöst ad a kezedre!), a mahjong és a többi klasszikus elfoglaltság sem hiányozhat a játékból.

De ezzel sincs vége az opcionális tartalmaknak. A kikötőben dekkoló halász egy komplett Virtua Cop-szerű (!) szigonyhalászós mellékküldetést kínál (változatos rétegekkel, masszív újrajátszási-faktorral). A Kamurocho-ból szerveződő utcai bandával pedig egy RTS-jellegű minijáték során küzdhetünk meg. Ez ismét egy külön játék a játékban (ami talán érkezhetne kicsit előbb is a fejezeteket figyelembe véve): az utcákon felálló verőlegényekkel szemben kell egy nagyobb sereget menedzselnünk. Ilyenkor Kazuma-aniki nem bunyózik, hanem úgymond ledobálja a terepre a különböző egységeket. Ezzel egy olykor MOBA-kra is emlékeztető buli lesz a dologból, amit multiban is tolhatunk, ha eléggé elhivatottak vagyunk és bekapcsoljuk magunkban az otaku üzemmódot. Minél többet játszunk ezekkel a bónusz elfoglaltságokkal, annál jobban láthatjuk, hogy még egy-egy minijáték dizájnjában is ott van a Sega konzolos szakértelme. Shenmue szellemét talán soha nem idézték még ennyire modern és ennyire szórakoztató módon. Egyúttal aggódunk, hogy egy Yakuza 6 után hogyan lesznek majd képesek a Dreamcastról indult kalandot korszerűen folytatni Yu Suzukiék…

Mert ehhez a minőséghez, amit a Yakuza 6 képvisel, évtizedes tapasztalat, és sok-sok epizód közötti iteráció szükségeltetik. Ahogy fentebb is említettük, a Yakuza 6 nem hoz óriási változásokat az ötöshöz képest, sőt itt-ott vissza is vesz néhány dologból, a fejlődés mégis tagadhatatlan, és mostanra eljutottunk oda, hogy egy közel tökéletes formát mutatnak be nekünk Segáék.

Végre a technológiában is történt egy nagyobb változás: immáron nincs PS3-as változat, a Yakuza 6 teljes egészében a kurrens generációra lett felkészítve. Jobbak a textúrák, részletesebbek a karakterek, néhány átvezető animáció pedig olyan, mintha valami GPU-demót néznénk, annyira döbbenetesen jól tud kinézni a játék. A Yakuza 6 ott van a legcsinosabb PS4 játékok között, mi több, a valós, filmszerű ábrázolásmóddal bíró címek között is a dobogó környékén sertepertél. Végre nincsenek töltőképernyők az üzletek és az utca között, sőt, ami a legdurvább, minőségi japán szinkronnal beszél az egész játék! (Hello, Takeshi Kitano!) Nem tudom, mekkora meló lehetett ezt végigcsinálni, de immáron ez is valóság, nem csak egy beteljesületlen elvárás. A program egy FPS nézetet is biztosít, amivel az immerziót próbálják fokozni a fejlesztők. Bár nem sokat fogsz belső szemszögből szaladgálni, néha azért tuti belenézel Kazuma Kiryu fejébe, hogy az ő szeméből is láthasd ezt a gyönyörű, részletgazdag világot! Mi több, ha úgy gondolod, előkaphatod a telefonodat, és fotózhatsz is kedvedre. Mi az egyszerűség kedvéért megmaradtunk a Share gomb vad nyomkodásánál. Ha pedig így elkezdtük boncolgatni a játék külsőségeit: sajnos a zenei háttér elég jellegtelen lett. Ez talán az egyetlen olyan pont, amiben a program nem ér fel a klasszikus videojátékok minden téren átfogó tökéletességéhez. Viszont aki a filmes-sorozatos hangulatot keresi a játékban, annak ezzel a szekcióval sem lesz különösebb kifogása.

Közel sincs vége a tesztnek, katt a harmadik oldara a folytatásért!

A narratíva sorozat-szerű megközelítését amúgy az intermezzók stílusa is megerősíti. A fő szál gengszterkrimijét folyamatosan humoros, meghökkentő, vagy éppen szomorkás mellékszálakkal hígítják a készítők. Ezek a mini történetek kifejezetten ötletesen fűzik bele korunk társadalmi kérdéseit a Yakuzaverzumba. Kazuma okostelefont nyomkod (Selfie powa!), amin egy társadalmi segélyhívó app jelzi, ha baj van a közelben. A melléksztorik sokat fókuszálnak a médiára, a smart-eszközöket használó társadalomra, és lehet, hogy nekem van furcsa humorérzékem, de minden túlzás nélkül, szabályosan kacagni tudtam egyes jeleneteken. A főmenüt is a telefonba helyezték a fejlesztők - egyedüli kín ezzel csupán annyi, hogy túl apró betűkkel operál a felhasználói felület. És ha már a karakterkészletet fikkantjuk, amellett se menjünk el, hogy a japán szinkront követő angol feliratot jobban elkülöníthették volna a háttérben futó cselekménytől. Nem vagyok UI tervező, de azt tudom, hogy annyit rég hunyorogtam már játék alatt, mint a Yakuza 6 során.

Mielőtt rátérnénk még a nagy verdiktre, mindenképpen szerettem volna egy fontos pontra kitérni. A Yakuza sorozat a hatodik epizódjával is nagyon messze tanyázik az átlag nyugati felfogástól és stílustól. A Yakuza világában ott van a modern japán kultúrában lüktető különösség, a nem egyszer dekadens felhangokkal megtoldott erőszak, a szexualitás, valamint a férfi-női viszonyok egyedi értelmezése. Kazuma sokszor a fehér lovon érkező hős, aki megmenti a napot, a kitört tűsarkúban bicegő hölgyet, a gyengét és az árvákat. Máskor gond nélkül írja be a csetablak másik oldalán nyújtózó macskanőnek, hogy miként dagad a cerkája; a cimboráját ököllel rendezi le, ha az nem enged ki mondjuk a kórházi csecsemőszobából; harc közben pedig gond nélkül beletérdeli a fiatal suttyó hasába a vadásztőrt, ha úgy hozza ki a kombó. Nem csodálkozom, ha az átlag hazai játékos fel-felhorkan majd ezeken a jeleneteken. Ám ha láttál már japán akciófilmet, vagy elfogadod a furcsa társadalomkritikát és szatirikus fennhangokat, akkor helyén tudod majd kezelni a 2018 polkorrekt szellemétől meglehetősen távol tanyázó forgatókönyvet.

A pusztán két helyszín, és az egy főszereplő ténye sem gátolja meg a Yakuza 6-ot abban, hogy egy majd minden szempontból kifogástalan akció-kaland-RPG keverékkel ajándékozzon meg bennünket. A Sega egy sokéves receptet iterált közel tökéletes formára, a játék maga pedig valódi videojáték-fesztivál, amely kendőzetlenül leplezi a médium iránti tiszteletét, a Japán kultúra iránti rajongását, valamint azt a konzolos hangulatot, ami miatt a Segáért évtizedek óta rajongunk. Mivel a stílus és a feldolgozott téma sem univerzálisan vonzó, ezért megértjük, ha nem lesz belőle olyan közönségsiker, mint az aktuális asszaszinos játékból, vagy bármely más nyitott szemléletű prémium akcióprogramból. De ne legyen kétséged: a Yakuza 6: The Song of Life a videojátékok egyik csúcsteljesítménye. Szegaszerelem!