Max Caulifield kalandja igazán közel állt a szívemhez, a korábbi teszteknél látott olvasói kommentárok pedig azt bizonyították, hogy titeket sem hagyott hidegen a Dontnod tinidrámája. Mi több, a Life is Strange rajongói időközben egy értékes kult címmé érlelték az alkotást. A Before the Storm lefutása után elmondható, hogy bár az előzmény messze nem üt akkorát, mint amekkora potenciál volt a sztori előzményében, azért óriási pozitív tényként könyvelhetjük el, hogy Arcadia Bay történetéből megint kaptunk három, sőt, négy zamatos szeletkét. A Before the Storm szinte természetfeletti ármánykodástól mentes, földhözragadt konfliktusokat tett le az asztalra, tovább boncolgatva az idillinek tűnő kisváros problémáit. A sztori lezárásával, és a rajongók kiszolgálására készült búcsúepizóddal pedig végéhez ért a mély fájdalommal, feltétlen szeretettel és emberi gyarlósággal kikövezett mese.
És ha már lezárás: az előzmény talán a harmadik epizódnál vált le teljes mértékben az eredeti sztori által megidézett mágikus realizmusról; bárminemű spirituális maradványként egyedül a Chloe-t követő holló maradt meg, aki mintegy totemállatként jelzi a lányra nehezedő sötétséget. A Hell is Empty alcím pedig biblikus utalásában is azt a mindennapi tényt deklarálja, hogy az ördögök közöttünk járnak, és senki, de senki az égvilágon nem tud tiszta erkölcsök mentén élni.
Ezek mellett pedig egy további súlyos kérdés kerül a felszínre: hazudhatunk-e bárkinek azért, hogy a valóság elfedésével meghagyjuk a másik boldogságát? A Hell is Empty epizód olyannyira ezen kérdés köré épül, hogy már-már el is nyomja a szezon többi felvetését. A cselekmény egyes elemei, valamint a múlt árnyai rendre ebben az újszerű megvilágításban kerülnek a porondra.
A forgatókönyv által feszegetett felvetések javarészt életszerűek, és akárcsak egy Lynch moziban, úgy ebben a kertvárosban sem érkezhet válasz minden kérdőjelre! Sőt, a játék kifejezetten távol tartja magát a morális állásfoglalásoktól, hiszen egy ilyen kérdéskörben nem is lehet mindenki számára elfogadható megoldásokat letenni az asztalra.
Kellett pár éjszaka, amíg a cikkíró elfogadta ezt a művészeti hozzáállást, révén ha már egyszer irányokat vázolnak fel az alkotók, akkor kíváncsiak lehetünk egy kicsit konkrétabb írói kommentárra is - pláne, hogy a hisztit sokkal szájbarágósabban tálalta a Deck Nine, mint annak idején a Dontnod írógárdája. Nem lenne csoda az sem, ha sok játékos dühösen érezné magát a végjáték után, amely kétféle lezárás közül egyikben sem kínál teljes megnyugvást vagy erkölcsi megtisztulást. A sztori elvarrása pedig jóformán csak a Before the Storm cselekményét próbálja elsimítani, a Life is Strange forgatókönyvéhez csak egy pár másodperces jelenettel köti magát Chloe sztorija. Ez megint egy kihagyott ziccer, de gyanúnk szerint a Deck Nine csapata tudatosan kímélte meg magát attól, hogy komolyabb ok-okozati összefüggéseket vázoljon fel Rachel későbbi eltűnése kapcsán.
Könnyes búcsú
A játék készítői egy utolsó könnyes búcsút vesznek Max és Chloe karaktereitől a Farewell című bónusz epizódban. Az extra fejezet körülbelül egy-másfél óra alatt kipörgethető, és még ezzel együtt is kalandosabb perceket biztosít, mint Before the Storm kissé leegyszerűsített, narrációra építő játékmenete. A készítők sajnos túl sok mindent akartak erre a másfél órára bezsúfolni, így a Farewell záróképsora talán kicsit túlzónak is hathat a Life is Strange alapvetően kimért koncepciójához képest.
Chloe életében ugyanis nagyjából egyszerre üt be minden rossz. Tíz perc leforgása alatt kell Maxnek és Chloénak felfogni a gyerekkori kötelékeket megtépázó szülői döntések súlyát, majd ezután érkezik haza Chloe anyukája, megtört, sápadt arccal, egy rendőr társaságában… Az a jelenet már csak hab a tortán, amikor a Price apuka temetéséről közvetlenül indul el a Caulifield család, magára hagyva Chloe-t, ezzel is nagyot taszítva a lejtő tetején egyensúlyozó kishölgyön.
Spoiler felfedése
A végső jelenetsor megerősíti Chloe tragédiájának hátterét, de egy kicsit túlzó, kicsit halivúdi, és kicsit szájbarágós módon van előadva az egész - mintha csak az utóbbi évek mozifilmjeit néznénk, nem pedig egy alapos, művészi igénnyel kialakított sorozatot. Ezen felülkerekedve azért jóban lehet maradni a Farewell epizóddal. Az eredeti szinkronhangokat kellemes élmény visszahallani, még akkor is, ha a cserepadról felállt BtS szinkronstáb is vastagon kitett önmagáért.
[](http://www.gamer365.hu/_article/49/2249/media/lis.jpg)
A Farewell rajongóknak kötelező, másoknak viszont csak egy guszta bónusz lesz, amit a Deluxe kiadás extrái között lehet megtalálni. Amúgy külön megéri fizikailag is beszerezni a játékot: a dobozos kiadás a kiemelt verzió extrái mellett egy lemezes kópiát, képeskönyvet, szép kartondobozos csomagolást és egy OST korongot is tartalmaz.
Sajnos az új fejlesztők kezéből további szálak is ki-kicsusszantak. Az Elliot vonal gyakorlatilag nem vezet sehová, így legalább annyira kihagyhatatlan jeleneteket láthatunk a pszichóba átforduló sráccal, mint amennyire fontos volt a Final Fantasy bolygó az Utolsó Jedikben. Aztán ott van a történet központjába kerülő fehér ruhás nő, aki az utolsó pillanatban évtizedes motivációján fordít 180 fokot, mert… mert, hát igen, így gurulhat ki valamiféle morális megfejtés-féleség a játék záró fél órájából. Szerencsére van ellenpontozásként egy Mikey+Drew szál is, ami a harmadik epizód egyik legérdekesebb jelenetét tartogatja. Chloe beszélgetései az elképzelt apjával szintén szívhez szóló módon lettek előadva, a Tempest előadás meg lazán ott van az egész LiS széria legjobb pillanatai között.
Ezek miatt már önmagában vastagon megéri végigjátszani a Before the Storm-ot. Ha végig értél a csomagon, esetleg a Farewell bónusz epizódot is végigpityeregted, akkor garantáltan újra fogod értékelni a Chloe-hoz való viszonyodat, és ezzel kicsit másabb megvilágításba kerülhetnek Max döntései is a folytatásban. Bizonyos nézőpontból pedig pont erről szól az egész LiS-legenda, úgyhogy nem lehetünk teljesen mérgesek a frissen csatlakozó coloradói fejlesztőkre. Végül a technikai oldalt megemlítve: az alsóbbrendű Unity motorra való váltás ellenére a játék talpon marad, a pasztell-szinesztézia pedig remekül fonja össze az ízes képi világot a színes fényhatásokkal, valamint a háttérzene melankolikus atmoszférájával.
Nem sikerült az előd bravúrjának megismétlése - a Before the Storm egy kicsit szimplább koncepciót feszeget, hangulatilag kevésbé kiegyensúlyozott, dráma és feloldozás szempontjából pedig kifejezetten esetlenebb, ha a párizsi csapat 2015-ös remekművét vesszük alapul. Arcadia Bay és lakóinak története viszont az újabb négy epizódban is érdekes tudott maradni, és minden részben volt jó pár olyan pillanat, ami lazán odafér a narratív kalandjátékok krémjéhez. A Gone Home, a Night in the Woods és a Life is Strange után viszont itt az idő, hogy a modernkori mitévő fiatalok problémái mellett más hangsúlyos kérdések is hasonlóan érett, hasonlóan izgalmas feldolgozást kapjanak. Megérdemelnénk.