Rad RodgersTeszt

Rad és Dusty "szülei" nem akármilyen kalandokat éltek át, mire kompetens játékcsapat vált belőlük: a tesztünk alanyának alapötletéért felelős dán társaság, a Slipgate Studios (eredetileg Interceptor Entertainment) a Duke Nukem 3D bebukott újragondolásával, majd az idő közben nevet váltott Bombshellel (a Duke Nukem: Mass Destruction eredeti címe) próbált eleinte szerencsét, amely a kitartásuknak köszönhetően végül is egy szép nagy 3D Realms szerelemben teljesedett ki. A srácok - lefialva a játék alap ötletét sikeresnek igazoló Kickstarter kampányt - alig másfél évvel ezelőtt összehozták életük eddigi legkomolyabb játékát, amellyel a 80-as és 90-es évek népszerű platformerjeinek állítanak örökbecsű emlékművet. Ez volt a PC-exkluzív Rad Rodgers 2016-ban, melyet a videójáték-ipar jelenlegi Gombóc Artúrja, a szép lassan legnagyobb európai független kiadóvá avanzsáló THQ Nordic karolta fel tavaly, egy szebb és reménytelibb jövő (és verzió) érdekében.

Így történhetett meg az, hogy a Rad Rodgers 2016 után 2018-ban is aktív ingerenciát okoz a 90'-es évek platformjátékaiért kiálló (gyaníthatóan 25+) korosztálynak, hiszen nem kisebb remekművek hangulatát idézi fel, mint a manapság már csak retro találkozókon emlegetett Kommander Keen, az öreg Jazz Jackrabbit, Conker vagy épp a Ruff'n Tumble. Amellett, hogy ezekből az ún. ős-preciziós sidescrolling platformerekből származó játékmenet végül Rad Rodgerssé avanzsált, az UE4-en futó csodás “színorgia” talán legnagyobb előnye, hogy a THQ Nordic szinte mindenre leteríti a játékot, így gyakorlatilag még a szomszéd Juli néni is megismerheti majd a szájalós játékkonzol és addikt tulajának videójátékba illő történetét. Ezt vegyétek szó szerint, mivel a játék valójában egy játékfüggő kissrácnak és leharcolt játékkonzoljának kalandjait meséli el, miután az éjszaka közepén beszippantja őket a gonosz TV masina.

A helyenként vicces, néha már túlzottan szókimondó dumagép Dusty, és az őt nyüstölő Rad különös kalandjának sajátossága, azaz a run'n gun és a precíziós platformer kettősének szimmetriája talán sohasem volt annyira egyben, mint a 80-as, 90-es évek Amigás/C64-es korszakában. A saját kis világából kiragadott főhős és a hátizsákjában pofozógépként fukcionáló nagyszájú aduász tényleg olyan, mintha csak a múltból pottyantak volna ide. Leszámítva, hogy az UE4 motor hozza a tőle megszokható (itt különösen édeskés szivárvány) minőséget, ugyanazokkal a sajátos játékmechanikai ugrabugrás, akadálypályás-kulcskeresős játékmenettel szembesülünk, mint amikor Quickshot joyokat tördeltünk ripityára a kezünkben. Ez csak részben ad örömködésre okot, mert bizony árnyoldalai is vannak - de ezekről kicsit később.

Oké, a fentebb elhangzott csillagpor manapság már nem elég, de keine pánik: a lendületes játékmenetbe bekerült egy 360 fokos célzórendszer, néhány pulzus-növelő ügyességi- és kapaszkodós jelenet, bővíthető gépfegyverek, halálos madarakat lövöldöző ágyúk, és számos sajátos látóideget kényeztető komponens, sőt! A részeket egésszé tapasztó, és kötelező újdonság szerepére pályázó Pixelverse szakaszok még csak eztán következnek, merthogy akad bennük fantázia a továbbjutást blokkoló, szétpixelesedő anomáliáknak köszönhetően.

Utóbbi a gyakorlatban annyit jelent, hogy az utunkat álló pixeles szétnyílt pályahasadékokba ugorva Dusty a benne rejlő erő és egy büdös nagy pofon erejével helyre tudja „rakni” a széteső programkódot, ezzel aktiválva egy-egy hibádzó platformot. Ez - mondhatni - egy afféle Rayman Legends-ből származtatott térbeli akadálypálya, ahol több irányba kutakodva kell a hiányzó elemeket megtalálni és a helyére csapkodni. Jópofa ügyességi tüske (csak túl hamar kifárad), akárcsak a sok egyéb elrejtett klasszikus easter-egg, melyek rendszerint csak a gyakorlott, vagy kötél idegekkel rendelkező játékosok számára jelentenek majd jutalmat egy-egy eldugott sarokban (valójában sok jelentőségük nincs is)

Szerencsére nem csak a gyönyörű, egyedi és színes környezet az, ami a régmúlt el nem feledett Amigás korszakaira emlékeztet: a képzelt videójátékos világ minden egyes univerzuma sajátos látvánnyal kecsegtet, csak elvétve látni újrafelhasznált patterneket, vagy jeleneteket. A jópofa, agresszív vagy vicces (de sajnos nem túl változatos) ellenfelek a környezetük szerves részét képezik, gyakran pedig a háttérben is felfedezhetünk érdekes motívumokat, melyet frankón, dinamikusan kísér a zenei aláfestés is, amely - egyfelől autentikus, másfelől viszont a MIDI/szintetizátoros korszak hangulatát idézi, így abszolút passzol a 80-as évek neonfényes világképébe. Ám ahogy a játék, úgy az audio-szekció is képes felvenni a retro faktor ütemét, így a mentési pontokat jelző Amigás floppydiszkek, illetve a mellettük hallható Amiga 500-as lemezmeghajtó olvasási zörej-effekteken még én is ellágyultam.

Noha a játék a 80-as évek végéről pottyant az ölünkbe, a kor néhány gyerekbetegségét illő volt (vagy lett volna) elfelejtenie: mivel a jelenlegi, ún. remasterelt XO/PS4/PC verzió számos korábban vélt problémára megoldást hozott (főleg a játék hullámzó nehézsége, illetve a puzzle-darabok gyűjtése okán), csak néhány apróság maradt vissza, ami láttán összehúzhatjuk a szemöldökünket.

Az egyik az a bosszantó lag, amit a karakter irányítása alatt tapasztalunk. Gyakran érezni, hogy Rad elmozdítása, vagy reakciója gyorsabban is megtörténhetne - és míg ez az első harmadban nem igazán okoz kellemetlen pillanatokat, megszokás ide-oda, a harmadik világ környékén már bosszantó, sőt kifejezetten idegesítő probléma. A kései pályák komplexitásával sincs minden rendben: a nehézségi szint néha csapong, nincs egyetemes szint különbség, sem leleményes pálya felépítés (emiatt a platforming annyira nem nehéz, csak elnyújtott). Az sem billenti túlzottan pozitívba a mérleg nyelvét, hogy az RR alapvetően egy fiatalabb korosztálynak is szóló játék LENNE (ezért is lehet pl. kikapcsolni az indokolatlanul túltolt obszenitást (butt plug, wtf?), de a jelenetek, a Duke-szerű megnyilvánulások, vagy a főellenfelek stilusa hagy azért némi kivánnivalót maga után. Ez annak fejében különösen szomorú, hogy ahol viszont kellene (pl. a gameplay alatti kommentár), a sziporkázó párbeszédek egyszerűen hiányoznak a játékból.

Jól látni a pozicionált irányt, amit a játékkal a Slipgate dán srácai belődöztek maguknak, csak valahol a fejlesztés háromnegyedénél úgy tűnik, elapadt a lendület. A Rad Rodgers gyönyörű, látványos és akadnak benne vicces és jópofa jelenetek, de valahogy mégis hiányzik belőle a szavatolt tartalom, mellyel valódi keretet lehetett volna adni egy nosztalgikus shooternek. A régi, húsz-harminc éves formulák egyöntetű átültetése ma már kevésbé működő opció, és hiába a Pixelverse újnak ható érzése, az easter-eggek gyűjtögetése, az öt új helyszín, vagy a szókimonodó tartalom, a részletek odafigyelésével szépen feljebb lehetett volna tuszkolni ezt a lécet. Egy akciós árcédulával viszont simán átlövöldözhető vele egy unalmas este, a 80-as, 90-es évek szülötteinek pedig ajánlott darab is lehet a “tompor-addikt” vén konzol bosszúja.

A játékot Xbox One platformon teszteltük.