Bayonetta 1 & 2 - SwitchTeszt

„Igen, ez egy szakállas vicc. Tudod, hogy megy ez: az államokban azt mondják, Sarah Palin-re hasonlít. Japánban mindig azzal jönnek, hogy Angela Aki-ra. Azt hiszem, minden országban van egy híres szemüveges nő, akire ráfoghatjuk, hogy hasonlít Bayonettára. Ezzel az a helyzet, hogy majd ha leülsz játszani a játékkal és nézed az átvezetőket, azt fogod mondani: Bayonetta senki máshoz nem hasonlítható. Aztán később majd ha ránézel Sarah Palin-re azt fogod mondani: ez a nő tök úgy néz ki, mint Bayonetta…”

• Hideki „Rejtsd-a-kulcsot” Kamiya, az Úr 2009. évének egy derűs októberi napján.

Ennek a kis irománynak csupán egy apropó a pár napon belül megjelenő Switch verzió. A célja sokkal inkább az, hogy picit fejtegessük, mit is keres egy közel nyolc és fél éves Bayonetta 2018-ban. Volt-e múltja? Lesz-e jövője? De elsősorban: van-e bármi nemű relevanciája itt és most?

A Bayonetta több szempontból fontos mérföldkő a fiktív videojáték történelemkönyvben.

Először is: talán az első női protagonista, aki valóban nő. Viselkedésében, motivációiban, megjelenésében. Nem egy neo-Lara Croft, nőnek öltöztetett terminátor, hanem egy vagány amnéziás (igen, egy japán játékról van szó) borszorkánylány, ennek a státusznak minden bájával és allűrjével. Egy olyan nő, aki szeret divatosan öltözködni, imád táncikálni, csak aztán mindig megzavarják különféle angyali figurák ebben a tevékenységében. Mert hogy Bayonetta nem csúnya lány, és hát az ilyen kaliberű csajokat nem csak nézegetni illik... Csak aztán ne lepődjön meg a kedves kérő, ha a kedves arajelölt a közeledéséből kitérve lepofozza róla az angyali álarcot, hogy aztán ország-világ láthassa milyen alattomos, romlott, álszent mocsok lapul mögötte. Pfúj!

Ez a fajta kettősség, ez az igen erős kontraszt végig jelen van, hisz gondolj csak bele, hányszor jön szembe veled videojátékban olyan nemezis gárda, akik a valóságban elvitathatatlanul a békesség és a szeretet szimbólumai? Bayonetta világában a jó és rossz csupán két egymásnak feszülő fél, nincsenek előttük előjelek. Egy olyan világban, ahol boldogan megfér egymás mellett a gótikus templomok és a steampunk járművek, egy olyan világban, ahol a bossharcok mögé monumentális angyalkórus zeng dicsőítő zsoltárokat. Kiskarácsony, nagykarácsony, shotgun a bejgliben!

Ha a szetting nem volna elég kontrasztos, hát a kaotikus történet majd tesz róla, hogy végleg ledobja az agy az ékszíjat. Vagy a kéz a kontrollert. Sokan itt adták fel végérvényesen a Bayonettát, pedig a történet amúgy zseniális, csak igényel némi lélekjelenlétet és legózási hajlamot. Nomeg minimális fantáziát, mivel egyes foltok vakon maradnak (ezek nagyrészét a második rész tisztázza - sajnos). Például az első rész végén [SPOILER] azt hihetnéd, hogy a játék történelme egy önmagát ismétlő loop, melyben Bayonetta (egy kis időutazás segítségével) saját maga édesanyjává válik - görbe tükröt tartva ezzel a szingli kultusznak, ami Japánban igen súlyos demográfiai változásokhoz vezetett. Persze nem kell ennyire komolyan venni, hiszen ő is csak annyira veszi komolyan magát, hogy megteremtse a következő nagy kontrasztot, amivel még magasabbról ejt majd pofára.

Ettől még nem lesz valami kult vagy csak szimplán fontos játék: a harcrendszer a mai napig a legjobb, legmélyebb, és legszórakoztatóbb ami haladós-püfölős játékok alá került. Különféle mozgáskultúrát igénylő fegyverek, kombók százai gondoskodnak arról, hogy a játékos tényleg úgy játsszon, ahogy neki jólesik. Emellett a Bayonetta legnagyobb erénye, hogy megtanít ésszel kombózni. Ha jól, stílusosan akarod játszani, akkor el kell felejteni a gombok koncepciótlanul össze vissza nyomkodását. Illetve: a játék végigjátszható így is, (sőt, van very easy mód automata kombózással) csak nem kell csodálkozni, ha a verzék végén Oszkár bácsi nem gyün, hanem helyette Enzo bácsi fakontroller díját kapjuk, mint minősítést.

Miben tud még erre rálicitálni a második rész? Például, hogy a harc különféle finomhangolásoknak köszönhetően még kézreállóbb, még jobban játszható. Aztán például van multiplayer mód, ahol a fontosabb boss-okat akár párosan is gennyesre képelhetjük - a Switch verzióban akár lokális multiban is. Ellenben a történet, a helyszínek, a díszlet és a kontrasztok már nem sziporkáznak úgy, mint az első részben. A második rész valójában egyetlen nagy csavarra építkezik, emiatt viszont a játék közbeni mini kontraszt-pofonok már nem ütnek akkorát. Ez valahol várható volt, hisz az első rész annyira magasan mozgott ezen a szinten, ami felé nagyon lőni már nem lehet. Ami viszont nagyon nagy pozitívum és nagyon keveseknek sikerül: a második rész annyira tökéletesen egészíti ki az első részt, hogy simán azt is hihetnénk, hogy eredetileg ilyennek álmodta meg a teremtője - annak ellenére, hogy a folytatás léte sokáig kérdőjelek között lebegett.

Az, hogy ehhez mit fog tudni hozzátenni a (z állítólag idén érkező) harmadik rész, nagyon jó kérdés, magam is kíváncsian várom a fejleményeket.

Beszéljünk egy nagyon picit a technikai oldalról, mert itt azért volna egy-két negatív megjegyzésem. Első körben: mindkét játék mindkét üzemmódban 720p-ben fut, ami 2018-ban hátőőő, na. Mindkét rész 60 képkockát frissít ideális esetben, persze vannak nem ideális esetek is. Többnyire a vizes részeknél a transparency effekt tud betenni az engine-nek, ilyenkor kevésbé észlelhető belassulásnak lehetünk szemtanúi. Egyébként az esetek 98%-a ideális eset, szóval nem kell megijedni. Ami inkább bántja a szemem, hogy a UI teljes valójában a Wii U verzióból lett megörökítve - nem mintha akkora munka lett volna, de azt az érzetet keltette volna a mezei júzerben, hogy “igen, szívügyünk is volt ez a port, nem csak aratni küldük ki”...

Mindezek persze eltörpülnek amellett a lehetőség mellett, hogy Bayonettát ezentúl bárhova vihetjük magunkkal, ráadásul egy játék áráért mindkét részt megkapjuk. Úgy gondolom, a stílus szerelmeseinek remek ajánlat ez a harmadik rész elé bemelegítésnek - pláne, ha a második rész platform híján kimaradt. Egyetlen kérdésem maradt a végére: ki a bánat az a Sarah Palin?? Csakmert nagyon hasonlít Bayonettára!