UFC 3Teszt

Tegyük fel, hogy két féle videojátékos forma létezik. Az egyik csoportba azokat sorolom, akik tisztában vannak a valós küzdősportok rejtelmeivel és showelemeivel, a többiek pedig magasról tojnak az UFC-re, vagy általában az MMA-ra, a box-ra és (tudom, hogy szakmailag pofáraesés idekeverni, de a laikusok számára nagyjából az „egy hülyeség” kategóriába tartozik) a pankrációra.

Nos én az utóbbi táborba tartozom; sem élőben sem pedig játékok terén nem követem a fenti műfajok aktualitásait. És ekkor robbant be a tesztlabor ajtaján az UFC3, amely már egyrészről egy jól bejáratott show és franchise feldolgozása, másrészről pedig egy baromi jól kinéző, kívánatos és komplex bunyós cuccnak tűnt. Így vettem a bátorságot, hogy kicsit beleássam magam a buliba. Ha már Conor McGregor arcával így is jóval többet találkozok, mint amennyit szeretnék, legalább virtuálisan tudjak róla, hogy mit is gurít az ír jóember.

Nos, az UFC3 introja mintha tényleg egy McGregor-fétisjáték nyitánya volna. Aztán szerencsére kinyílik az izzadtsággal, véres köpetekkel és súlyos ökölcsapásokkal kivert doboz, és kiderül, hogy az EA Sports munkatársai alaposan beletettek mindent, már ami az elérhető játékmódokat és a mechanikák minőségét illeti. Az alap kiindulási pont bizonyára mindenkinek a kampány lesz, ahol saját karaktert alkotunk, és egy mikromenedzsment-résszel kiegészült rengetegben próbálunk különböző célokat kergetni, hogy mi legyünk a legnagyobb játékosok. A karrier versenyről-versenyre való készülési hurka baromi jópofa - edzőtermet választhatunk, a közösségi médián hájpolhatjuk karakterünket, edzéseken, gyakorlatokon vehetünk részt, ahol felhúzhatjuk magunkat a következő harcra, és a küzdőpartnert is megismerhetjük. Nagyon jól átgondolt szekciója ez a játéknak, és gondoljatok csak bele - ez nem is árkád küzdelem, inkább sportszimuláció. Baromi nehéz dolga van annak, aki egy ennyire összetett sportot tényleg show és élményszerű elemekre felfűzve próbál meg játékosítani. A 2K és az EA Sports is jó irányba halad ezekkel az ötletes karriermodellezési megoldásokkal.

Aztán ott a főmenüben a mumus: az Ultimatív Csapat, ami egy kártyázáson, érmegyűjtögetésen, azaz… kitalálhatjátok: mikrotranzakciókon alapuló mód. Az Ultimate Team szintén egyjátékos kampányként működik, bunyóval, csapat, támadás és kozmetikai apróságok sokaságával. A fő probléma? Bizony az érmehajhászat úgy van kitalálva, hogy előbb-utóbb az ember inkább költsön, mintsem grindeléssel szedje be a tallérokat. Ha ránk hallgattok az Ultimate Team-et rakjuk be egy virtuális sötétszobába, a többi játékmód úgyis tartogat elég szórakozást.

Ilyen például a Torna mód, a szokásos multi, meg a többi kismillió játék-beállítási lehetőség, amelyből annyi van, hogy az ember elszédül, amire végigtekeri a menüt. Aztán a mélyebb rétegekben olyan meglepetések érhetik az embert, mint például a Knockout Mode, ahol a jó öreg Snoop kutya kommentálja az eseményeket.

De vajh, milyen maga a játékmenet? Emellett sem szabad elmenni szó nélkül, pláne, hogy a készítők nagy ígeretekkel küldték ringbe az UFC3-at. Jómagam a korábbi UFC epizódok lehetőségeit nem ismertem, de az új RPM (Real Player Motion) irányítás és animációs technológia kellően érdekes és mély ahhoz, hogy az ember egy hét játék után is tudjon újat tanulni. A figuránkkal a szokásos mozgási lehetőségek mellett behajolást, fejre, testre, lábra irányuló támadásokat és erősített ütéseket, harcmodor szerinti speckó mozdulatokat, valamint alsó és felső védekezést indíthatunk. De nem áll meg ennyiből a szisztéma, hiszen minél agresszívebbek vagyunk, annál jobban fogy és morzsolódik lefele a stamina csík is. Tehát a harcosunkat hamar kifáraszthatjuk, és mivel a maximális erőnlétünk tényleg fogyogat (azaz a csík nem csorog vissza teljes mértékben), ezért hamar lepkefinggá degradálhatjuk le marcona izomkolosszusunkat. Érdemes taktikázni, próbálkozni - a rendszer elég intuitív (mínusz a földre kerülést, ahol egy erősebb ellenféllel szemben csak pislogni fogsz, hogy mi is történik valójában), így ráérezhetünk a stamina/sérülésrendszer mikéntjére. Ezzel együtt hosszabb távon is tud meglepetéseket okozni a program mind emberi, mind CPU ellenfelek ellen - erre nyugodtan készüljetek fel.

Meg arra is, hogy a látványvilág messziről fantasztikusnak tűnik, de sokszor betopogunk majd abba a bizonyos Uncanny völgybe az UFC3 játékórái során. Egyes jelenetekben, a harc adott pillanataiban tényleg már-már filmszerű az, ami a képernyőn folyik. Majd jön egy közeli vágókép a harcos arcáról, vagy egy pásztázás a nyolcszögletű ring körül a stadionban, és máris kilóg a lóláb. Nem rossz ez az Ignite motor, de gyanúnk szerint a Frostbite-ból még durvább dolgokat is ki lehetett volna hozni, konzisztensebb minőségben. Zenék-hangok? Azokkal sincs nagy baj, feltéve, hogy az ember bírja a hiphop muzsikát. A kommentátorok viszont nagyon ott vannak a szeren, sokszor meglepődik az ember, hogy mennyire jól és pontosan reagálják le az adott helyzeteket, stratégiai játszmákat, vagy hirtelen meglepetéseket.

Az UFC3 legnagyobb problémája, hogy amíg egy NBA, FIFA vagy más csapatsportjáték univerzálisan vonzó lehet mindenkinek, addig az UFC3-at főleg azok fogják élvezni, akik naprakészek a show valós vonalában is. A szimulációs jelleg miatt hosszú távon tényleg csak az marad majd rajta a cuccon, aki megtalálja a kellő beleélést a szituációkba, a többieknek csak egy érdekes megközelítése lesz a bunyós játékok niche zsánerének. Komolyság és mélység bőven van benne, a franchise felé mutatott alázat úgyszintén - már csak egy kicsivel több szív és lélek kéne, esetleg egy „buta mód”, ahol ezek a karakterek árkádosabban is megküzdhetnének… Így lehetne univerzálisabb siker egy ilyesfajta sportfeldolgozás. De ha McGregor rajongó vagy, a szobád falát Rhonda Rousey és Michelle Waterson poszterek díszítik, akkor irány a szoftveráruház! Jó darabig elleszel majd a legfrissebb UFC feldolgozással.