Az év legjobbjai - szerintünk2017

Már csak pár óra és átlépünk a 2018-as esztendőbe, mielőtt azonban sort kerítenénk erre, a Ti toplistátok után szokás szerint mi is megosztjuk veletek személyes kedvenceinket az idei esztendőből. A következő oldalakon a szerkesztőség tagjainak legnagyobb idei szerelmeiről olvashattok, majd kiosztjuk az ilyenkor szokásos különdíjakat is. Tessék lapozni!

AZ ÉV JÁTÉKA - Resident Evil 7: Biohazard

A "visszatérés a gyökerekhez" borzasztóan elcsépelt frázissá vált az elmúlt években a Resident Evil kapcsán, így mire elértünk a hetedik részig, én is végképp feladtam az örök optimizmusomat a franchise jövőjét illetően. Sőt: eljutottam odáig, hogy rájöttem, valójában teljesen indokolatlan és értelmetlen klasszikus Resident Evil-élményt várni egy 2017-es játéktól. Nem is tévedhettem volna nagyobbat!

A Capcom ráadásul nemcsak ilyen szempontból volt bevállalós, ritkán látni ugyanis manapság olyat egy tripla-A kategóriás cím esetében, hogy ekkora titkolózás megy a játékosok előtt. Márpedig a Resident Evil 7 a trailerek és a demók (!) ellenére is egy nagy kérdőjel maradt egészen az utolsó napokig, hogy aztán kiderüljön: nem egy újabb bújkálós-menekülős Outlast-mímelést kapunk. Hála a jó égnek, az ugyanis szerintem minden idők egyik leggyorsabban kifáradó "alműfaja" lett, amire épp az Outlast II a legjobb bizonyíték...

Imádom a túlélő-horrort, de - és ezzel talán kisebbségben vagyok - elsősorban nem a horror miatt. Ezekhez a játékokhoz ugyanis szerintem nem a körítés adja a feszültséget, hanem a bukástól való félelem (elveszített progress), illetve hogy gameplay szinten nagyon sok döntésnek következménye van. Mindezek tükrében nem véletlen, hogy - bármennyire is furcsa - az elmúlt években leginkább a Souls-játékok tudták kielégíteni az ilyesfajta igényeimet. És bár új From Software-játék nem volt idén, szerencsére jött helyette egy Resident Evil 7, ami visszahozta azt a gameplay-t és azt a hangulatot, amiről azt hittem, soha nem tér már vissza.

The Legend of Zelda: Breath of the Wild

A Nintendo általában diktálni szokta a trendeket, nem követni, most azonban mégis abból sült ki valami zseniális, hogy az utóbbi mellett döntöttek. Amennyire unalmas a játékipar "minden open-world" felfogása, annyira izgalmas valami kerekedett ki a Breath of the Wildból, ami leginkább talán annak köszönhető, hogy a fejlesztők egészen meghökkentő mélységekig mentek le a részletekkel, olyan interakciókat és lehetőségeket teremtve, amiket nem nagyon láthattunk még máshol. Sokszor dobálózunk ezzel, de a Breath of the Wild tényleg az a játék, amit nem lehet kétszer ugyanúgy végigjátszani...

Gran Turismo Sport

A Gran Turismo Sport a legjobb dolog, ami történhetett a hosszú évek óta egy helyben toporgó konzolos szimulátor műfajjal. Az online irányába történő nyitás nagyon jól sült el, és bár mindez "vezéráldozattal" járt (GT Mode), a gyakorlatban ez sokkal kevésbé számít. A "nincs benne single player" a 2017-es év egyik legnagyobb tévedése: én személy szerint jobban élveztem a GT Sport kampányát, mint bármit a Gran Turismo 4 óta, aki pedig a Sunday Cupra és társaira éhezett, az nemrég ezt is megkapta. Mindezt olyan színvonalon (és ami fontos: konzisztens színvonalon), amire éppen az említett negyedik rész óta vártunk már.

Mario + Rabbids Kingdom Battle

Egyértelműen az év legvalószínűtlenebb műremeke: mégis ki a fene gondolta volna, hogy a Mario és a Rabbids univerzum kombója egy totálisan stílusidegen műfajban ilyen jól tud elsülni? Én biztosan nem - koppant is egy nagyot az állkapcsom, amikor befutott a játék a tesztlaborba. Csiszolt, szórakoztató, könnyed, ugyanakkor kellően mély is egyben. Az év egyik legszívmelengető pillanata is hozzá fűződik - már itt sejthettük, hogy egy igazi, szívvel-lélekkel összerakott játékra számíthatunk.

Crash Bandicoot N. Sane Trilogy

Ezzel most lehet, hogy magamra haragítok pár rajongót, de az N. Sane Trilogy a gigantikus nosztalgiafaktor mellett azért azt is bizonyította, hogy a PS1-korszakból kevés játék öregedett igazán jól - és a Crash nem feltétlenül tartozik közéjük. Mondom mindezt úgy, hogy éppen tavaly karácsonykor újráztam az eredeti trilógiát, így igen éles emlékek adták az összehasonlítási alapot. Maga a gyűjtemény egyébként kiváló, ritkán látni ennyire színvonalasan és lelkiismeretesen elkészített remake-et, a trilógia sikerének pedig borzasztó mód örülök. Ha azonban az Activision folytatásban gondolkodik, akkor a nosztalgiánál már jóval többre lesz szükség...

A backlog-börtönben várakoznak:Super Mario Odyssey, Horizon Zero Dawn, Nioh, Cuphead, Hellblade, What Remains of Edith Finch

AZ ÉV JÁTÉKA - The Legend of Zelda: Breath of the Wild

Most sem tudom jobban megfogalmazni, mint tavasszal, a tesztünkben tettem: "Egyszerű dolgom van a The Legend of Zelda: Breath of the Wild értékelésével: ez a játék mestermű. Nem csak az idei év egyik legjobb játéka, hanem minden idők legjobb játékainak egyike. Az egyik legcsodálatosabb dolgot éri el, amit videojáték csak elérhet: a vele töltött órák idejére visszacsempészi az életedbe a gyermeki ámulatot." A különbség talán annyi, hogy - részemről legalábbis - a második mondatból lazán kihúzható az "egyik".

Horizon Zero Dawn

A Guerrilla Games játékaival - jelesül a Killzone-szériával - eddig úgy voltam, hogy becsülettel végigjátszottam mindegyiket, a maguk módján értékeltem is őket (sokszor elsősorban technológiai teljesítményként), de soha nem éreztem azt, hogy valami igazán kiemelkedőt alkotott volna a holland csapat. Eddig. A technológia ezúttal is elképesztő (ha van egy PS4 Pród és egy 4K / HDR tévéd, gyakorlatilag kötelező beszerzés, ennél jobban nem igazán tudod demózni jelenleg, hogy mire képes a konzol és a kijelző), de ezúttal remekül kitalált, egyedi világ, szerethető főhős és átélhető sztori is társul a vizuális tűzijátékhoz.

Mario Kart 8 (Deluxe)

A bronzérmessel kicsit csalok, mert nem rendelkezem (még) Nintendo Switch-csel, így a Mario Kart idén megjelent Switch változatával sem volt szerencsém játszani. Viszont: az új verzió megjelenésével gyakorlatilag egy időben beszereztem az eredeti Wii U változatot, ami gyakorlatilag ugyanaz a játék, csak 720p-ben és külön kell megvenni hozzá a bónusz tartalmakat. A lényeg: ez a lemez idén nagyon sokat pörgött nálunk, köszönhetően annak, hogy gyermekeim, és ebből kifolyólag barátaim gyermekei is rendkívül megkedvelték és állandóan ezzel akartak játszani. A Mario Kart zsenialítása itt mutatja meg legjobban önmagát: a kezdő kupában abszolút kezdő és gyerekbarát játék, a videojátékokkal éppen most ismerkedőknek is bőséges szórakozást és sikerélményt nyújt - feljebb lépve viszont átmegy jóval keményebb kihívásba, ami simán megizzasztja az évtizedes tapasztalattal bíró játékosokat is.

Dandy Dungeon: Legend of Brave Yamada

Keveset játszom mobilon / tableten, de a Dandy Dungeon idén év elején hetekig odaragasztott (tízperces menetek formájában) a nyomkodós képernyők elé. Mivel a játék ingyenes, bátran ajánlom kipróbálásra mindenkinek (iOS / Android): teljesen elborult humorral felruházott, nagyon jól kitalált dungeonpucolós RPG-ről van szó, amit a körítés (a játék egyszerre paródiája / görbe tükre a független játékfejlesztésnek és a japán populáris kultúrának) tesz egyedivé és emlékezetessé.

Assassin's Creed Origins

Pár éve húsz forintot nem tettem volna rá, hogy egy Assassin's Creed játék a közeljövőben éves toplistámon szerepeljen - Ezio kalandjainak lényegi részén túlesve (a Brotherhood után) nagyjából én is elengedtem a szériát, és még a kalózosdi kedvéért sem tértem vissza komolyabban. Aztán tavaly hirtelen felindulásból beszereztem a Syndicate-et - és tetszett, leginkább a kor/környezet miatt. Ennek folyományaként idén rádumáltam magam az Origins-ra is, és tessék, itt van a listán. Azért, mert hatalmas, mert gyönyörű, mert újít annyit, hogy újra érdekes és izgalmas legyen az Assassin's Creed, és istenigazából bele tudj feledkezni egy rég elmúlt világba.

AZ ÉV JÁTÉKA - Total War: Warhammer II

Az első résszel elégedett voltam, így a másodiknak nem volt könnyű dolga. Mégis épp elegendő újdonságot hozott, tanult a hibáiból, és ami a legjobb, a beígért Mortal Empires frissítéssel egybeolvasztották a két epizódot. Aztán a mod közösség fantasztikus alkotásokkal rákontrázott, így számomra nem volt kérdés, hogy kié lesz az idei aranyérem. Végre nem a 15 éves Medievalre vagy a sokszorosan túlérett szaké Shogun 2-re kell hivatkoznom, mint legjobb Total War élményre.

Divinity: Original Sin 2

Ahogy korábban írtuk, nekünk nagyon betalált a Divinity: Original Sin 2. És nagyon nem is tudok mit hozzátenni: ilyennek kell lennie egy klasszikus fantasy RPG-nek. Nem szimplán egy jó játékról van szó, hanem a múlt szebb játékos pillanatainak újragyúrásáról... az ilyesmit pedig az idő múlásával egyre többre tartom.

DiRT 4

Már a DiRT 3 kapcsán is megosztottam, hogy nem vagyok különösebben autófanatikus. Pont annyira, hogy egy Top Gear / Grand Tour szórakoztatni tudjon. Játékok terén ezt testesíti meg számomra a DiRT széria, ami alól szerencsére a négy sem lett kivétel. Egy igazi joker kártya, amikor nagy ritkán megunom a stratégia / RPG / kompetitív multi szentháromságát. A Rally is tetszett, de a 4 árkádosabb megközelítése közelebb áll az alkalmi (háromsörös) szívemhez. Legendás rali járgányokkal legendás helyszíneken szaggatni életérzés, amihez még csak motorsportbolondnak sem kell lenni.

Endless Space 2

Szintúgy tesztalany volt, de akinek kimaradt volna: egy körökre osztott sci-fi stratégia, kiemelkedő audio-vizuális körítéssel. A megjelenés idején sérelmezett pontokat azóta szorgalmasan és bérmentve fejlesztették (mélyebb diplomáciai rendszer, stabilitás, balansz finomítások), így nem volt kérdés, hogy helyet kap-e a listán. Kicsit ugyan elfogult vagyok, mind az Endless univerzummal (pl. a Dungeon of the Endless-t továbbra is az egyik legegyedibb, legkreatívabb játéknak tartom a történelemben), mind a fejlesztőcsapattal szemben, de miután egy szubjektív listáról van szó, nem lesz miatta bűntudatom. Kis túlzással már csak a zenei aláfestés miatt bekerült volna a válogatásba, de azért játéknak sem utolsó.

Pyre

A semmiből jött, és kis híján el is került. Nem vagyok oda a vasmarokkal narrált dolgokért, sem a sétaszimulátorokért... a homokozó jobban bejön. Azonban alkalomadtán a művelődés és a nyitottság jegyében kimozdulok a komfortzónámból. Ennek konkrét példája volt idén a Pyre, és egyáltalán nem bántam meg. Érdekes sztori, szimpatikus karakterek, egyedi mechanika és egy baromi jó soundtrack. Külön szívmelengető volt a befejezés, ami - mint utólag kiderült - csupán egy volt a sok közül, mégis szinte a lehető legjobb. Nem mintha ki lettem volna éhezve a visszaigazolásra, de azért jó tudni, hogy a Pyre szerint sem vagyok egy szörnyeteg. :)

Az év csalódása - a Heroes of the Storm matchmaking rendszere

Régóta gyűröm a mobákat, iga,z csak alkalmi szinten. Épp ezért is örültem pár év LoL után a Heroes of the Stormnak, ami könnyedebb, Blizzardosabb interpretációja volt a műfajnak. Az utóbbi pár hónapban azonban valami nagyon elromlott: quick match-ben totálisan rossz kompozíciókat hoz össze az algoritmus. Olyannyira, hogy már a töltőképernyő alapján, kb. 80%-os pontossággal meg tudom „jósolni”, ki fog nyerni. És igen, tudom, most decemberben átdolgozták a rendszert, de cirka tíz meccs után azt kell mondjam, hogy érdemben továbbra sem javult. Szeretném szeretni, évek óta a gépen van, de ha ez így megy tovább, akkor könnyes búcsút kell vennünk egymástól.

AZ ÉV JÁTÉKA - Super Mario Odyssey

Az első helyezettnek járó díjam egyben a Switch-nek is szól; a Nintendo 2017-ben óriásit mentett, a Wii U után pedig magam sem gondoltam, hogy ennyire felszívják magukat. A Mario Odyssey az a játék lett, amit az utolsó néhány évben túlságosan is biztonsági játékot űző Nintendótól nem is vártam. A Mario 64 óta nem szórakoztam ilyen jól platformjátékkal, ez pedig ténylegesen egy új szint, egy friss minőségi mérce, olyan hardveren, ami objektíven és szubjektíven nézve is sokszor a lenézés tárgyát jelenti. Az idei év legjobb játékélménye, amely a legfelemelőbb, legszórakoztatóbb, legfelszabadultabb videojátékos pillanatokat hozta számomra. Ennyi szuperlatívuszt már el sem bír a bekezdés - aki a (továbbra is tartott) bő lére eresztett véleményemre kíváncsi, az olvassa el a tesztemet.

Prey

Már májusban tudtam, hogy idén ezt a profi tudományos-fantasztikus túrát nem sok minden fogja überelni. Sokkal érdekesebb, hogy az év végi összesítéseknél közel sem kapott akkora elismerést, amekkorát szerény véleményem szerint megérdemelt volna. Ahogy 2017 szórakoztatóipara is az egyre ostobenkóbb, egyszerűbb megközelítések felé tendál, addig a Prey mert egy kicsit komplexebb, gógyisabb lenni, mint az általános akció-FPS. Nem reformálja meg a zsánert, sem az alműfajt, de mindent jól használ, amit a Shock játékoktól el lehetett lesni, és hozzátesz annyi egyéniséget, hogy évek múltán is élesen emlékezzek rá.

Cuphead

Bár kivette belőlem az utolsó pici törökmogyoró darabkát is, minden részletével lenyűgözött. Lehetett volna kicsit tartalmasabb, pályaorinentáltabb, de felépített egy feszes, precíz mechanikarendszert, és a végletekig pörgette azt. Amíg a Meat Boy-nál egy idő után lendületet és lelkesedést vesztettem, addig a Cupheadhez a mai napig jó vissza-visszatérni. A vizualitás pedig elsöprő, tízpontos csúcsteljesítmény. Olyan stílusban, amiért nyolcévesen is mélységesen lelkesedtem volna. Kíváncsian várom, hogy a maroknyi fejlesztőtől milyen csodákat kapunk majd a jövőben.

Outcast: Second Contact

Akármennyire is esetlen, bumfordi 2017-ben Cutter Slade kalandja, a maga módján egy kimaxolt felújítást kaptunk a belga srácoktól. Az Appeal egy olyan élményt hozott vissza az emlékeim mélyéről, ami féktelen nosztalgiatúrát jelentett megboldogult kölyökkoromba. Arról nem is beszélve, hogy ez a retrospektív kirándulás fel is nyitotta a szemem: az Appeal 1999-ben bátran és vakmerően tekintett a jövőbe. Ennek a vakmerőségnek és az akkori botlásoknak köszönhetően az Outcast soha nem nőtte ki magát olyan a gaming jelenséggé, ami lehetett volna. De még ma is egy hihetetlenül beszippantó és sok szempontból progresszív darab, aminek minden másodpercét élveztem. Appeales barátaim, bontsatok egy La Chouffe-ot helyettem is ott valahol a belga télben!

The Sexy Brutale

Az indie játék, amely idén kiparancsolta belőlem a kellő időt és tiszteletet. Mert hogy a Tequila csapat valóságos kis csodát hozott össze a maga furcsa, sötét humorú és egyben tök egyedi babaházával. A márki összehívta a vendégeket, és titeket is meginvitált a furcsa játszmára, ahol minden másodperc új halált és friss felismeréseket hozhat! Ezen a ponton megemlíteném, hogy az időhiánnyal idén is alaposan meg kellett küzdenem. A rengeteg indie címből valószínű a Rime, az XO portnak köszönhetően mostanában elkezdett, csodálatosan bizarr Night in the Woods vagy az Edith Finch is bizonyára a listámra került volna. Talán majd jövőre jut rájuk idő.

AZ ÉV JÁTÉKA - Hellblade: Senua's Sacrifice

Igen, zsinóron húzós élményjáték, aminél a feladatok fakocka komplexitásúak, és a harc is hagy némi kívánnivalót maga után. De mondjak valamit? Nem érdekel. Ettől a játéktól kaptam egy olyan élményt, amit korábban videojátéktól még nem. Igen, videojátéktól, ugyanis bármennyire is jobban hangzik, hogy a Hellblade-et pusztán végignézni jobb, mint játszani vele, az igazi erejét pontosan akkor mutatja meg, amikor mi magunk tereljük végig Senuát a mentális poklon keresztül vezető útján. Távolról sem tökéletes alkotás a Hellblade, de egyedisége bőven kárpótolt minden esetleges problémájáért. El tudtam fogadni, hogy a fejtörők egy viszonylag egyszerű tematikára épülnek, és felül tudtam emelkedni az elsőre nem éppen kézreálló harcrendszeren. Magával tudott ragadni az egész játék alapjaként szolgáló pszichózisra építés, valamint szerencsére engem a game breaking bugok is elkerültek, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy egy újabb Ninja Theory játékot vezessek be az örökös kedvenceim közé. A kis költségvetésű projekt ráadásul egy sokkal magasztosabb célt is szolgált: bemutatni a mentális betegségek egyikét, rávilágítani a vele kapcsolatos nehézségekre. A lenti videó tanúsága szerint pedig ezt a célját is tökéletesen teljesíteni tudta.

Horizon Zero Dawn

Ha év elején kérdezitek meg tőlem, mi lesz nálam az idei esztendő legjobbja, valószínűleg szemrebbenés nélkül vágtam volna rá a kérdésre a Horizon nevét. A játékét, ami már a bejelentés óta felkeltette a figyelmemet, és aminek megjelenését az egyes csúszásokkal csak egyre jobban vártam. Aztán márciusban végre elérkezett az idő, én pedig hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a mechanikus monstrumokkal teli veszélyes világba. Majd' minden percét élveztem az Aloy-jal való közös kalandozásnak, és bár a Horizon valóban nem találja fel a spanyolviaszt az open-world játékok terén, viszont amit vállal, azt hibátlanul hozza. Kapunk egy gyönyörű, változatos világot, amiben ugyan megtalálhatóak a műfajra jellemző töltelékküldetések és feladatok, ugyanakkor a mögéjük felhúzott apró történetek, illetve felépítésük - és nem utolsó sorban számuk - gondoskodik róla, hogy még pont a kényszeresnek ható monotonitás előtt végezzünk velük. Hasonlóan remekül teljesít a robotokkal való harc is, ahol még a nyílt összecsapások alatt is adódik alkalmunk taktikázni, ezáltal még hosszú órák után is képes meglepni. Mindez kiegészítve egy remek történettel és minden idők egyik legemberibb főhősével.

Nioh

Ha pusztán a játékban eltöltött órák alapján választottam volna idei győztest, a Nioh toronymagasan verte volna a mezőnyt, hiszen a februári megjelenése óta közel 800 órát töltöttem el Williammel és kaszaboltam a yokai démonokat. A Team Ninja számomra tökéletesen fejlesztette tovább a Souls-like formulát, azokon a pontokon javítva vagy változtatva, amiket a From Software játékaiban nehezményeztem. Már-már hack n' slash-jellegű harcrendszer, ahol a választott fegyvert a leginkább személyre szabhatjuk, köszönhetően a jóval részletesebb karakterfejlesztésnek, ezzel együtt pedig a valóban jelentőséggel bíró buildek építésének is. Az online funkciók, lehetőségek és nem utolsósorban megoldások terén is köröket ver a számomra korábban etalonnak számító Bloodborne-ra. Egyedül csak a misztikum hiányát tudom felróni a Nioh-nak, lévén a játék titkai sokkal inkább a fejlesztéshez és a karakterhez kötöttek, semmint a játék világához, a helyszínekhez vagy az egyes szereplőkhöz. Ettől függetlenül továbbra is rendületlenül térek vissza a játékhoz, hiszen a közel ezer szinttel rendelkező Abyss-nak még távolról sem jutottam a végéhez. A második részig talán ezzel is végzek.

NieR: Automata

A játék, ami kezdetben mindent elkövetett, hogy ne szeressem. A folyamatosan változó kamera miatti elhalálozások, a sivár nyitott világ, a rejtett megoldások a karakterfejlesztés kapcsán, a történet kritikus pontjai miatt elbukható questek, a negatív irányba történő szintlépés eleinte erőn felül törekedtek rá, hogy a NieR-rel eltöltött idő inkább negatív nyomokat hagyjon bennem. Aztán egy ponton túl a játék elnézőbb lett, hagyta, hogy élvezzem a harcok remek koreográfiáit a megfelelő fejlesztéseknek köszönhetően. Majd megmutatta a mesteri zenei aláfestések hibátlan kiegészítő hatását, a végjáték (vagyis amit elsőre annak hittem) pedig már egyenes úton vezetett ahhoz, hogy állva tapsoljam meg a PlatinumGames munkáját (főleg ezzel a zenével). Aztán mindent a porig romboltak. Következett ugyanis a történet következő állomása, egy másik szemszögből, én pedig próbáltam felülkerekedni a csalódottságomon. Ami az újabb sztoriszálnak és a már tényleges végjátéknak köszönhetően sikerült is, ugyanakkor a végső verdikt már visszafordíthatatlanul kettős képet mutatott. Voltak remek pillanatai az Automatának, azonban a PlatinumGames - vagy inkább Yoko Taro - gondoskodott róla, hogy ne tudjam teljes szívből szeretni.

Gravity Rush 2

A játék, aminek az előzménye miatt majdnem vettem PS Vitát. Földöntúli örömmel töltött el, amikor végre bejelentették a nagygépes portot a Gravity Rush-hoz, és nem kevésbé örültem, amikor teljesen váratlanul bejelentették a folytatást. A második rész tipikus példája a szebb, több, jobb elvnek, Kat második kalandjánál nem csak az irányítás finomhangolására ügyeltek, de képesek voltak a játék szinte teljes egészét összekapcsolni főszereplőnk vidám, bohókás karakterével. Természetesen néhány hiba szinte elkerülhetetlen volt, viszont a továbbra is rendkívül egyedi alapkoncepció, valamint a játék utolsó néhány órája olyan mértékben igyekszik folyamatosan önmagára licitálni, hogy könnyű szerrel feledkezünk meg ezekről az apró bökkenőkről. A történet kiterjesztéséért felelős ingyenes DLC pedig csak hab a tortán.

Az év csalódása - Destiny 2

Természetesen az éremnek mindig van másik oldala is, ezért az idei év sem létezhet csalódás nélkül. Egy ideig tanakodtam, hogy a Bungie megaprodukciója vagy a Mass Effect: Andromeda érdemli-e meg tőlem ezt a „megtiszteltetést,” de rájöttem, hogy az Andromeda esetén az egyetlen igazi csalódás nem a sokszor felhozott és talán túlzásba vitt animációk vagy bugok miatt volt, hanem amiatt, mert a játék képtelen volt elérni azt, hogy játszani akarjak vele. Sem a történet, sem a karakterek nem tudtak rávenni arra, hogy érdekeljen, mi lesz a következő 1-5-10 órában, hogy látni akarjam a végét. Ez pedig nem olyan dolog, ami néhány patch-csel kijavítható.

A Destiny 2 esetében pedig nem is magához a játékhoz köthető a csalódottságom, hiszen amíg bele nem untam a Bungie új taktikázásába, addig többé-kevésbé jól szórakoztam a játékkal, többedmagammal még mindig remek élmény, továbbra is élvezetes a lövöldözés benne. A csalódottság sokkal inkább a játék mögé felhúzott új politika kapcsán ért, amikor mindent a nagyobb bevételnek szentelnek, gondolok itt olyanokra, mint hogy a korábbi résztől eltérően nincsenek adott elvárásokhoz és szintekhez kötve tevékenységek csak azért, hogy a casual réteg is megvegye a játékot. Aztán a játékon belüli mikrotranzakciókra, amikor az újdonságot alig tartalmazó event lényege a pénzért vehető engramokban lapul. A sort hosszasan lehetne folytatni, én azonban sok más játékoshoz hasonlóan mostanra fáradtam bele a Bungie ígérgetésébe és a játékosok hülyének nézésébe.

AZ ÉV JÁTÉKA - Divinity: Original Sin 2

Tudtam, hogy jó lesz, mégis minden képzeletemet felülmúlta a Divinity: Original Sin 2, amely sokban hasonlít elődjéhez, de épp eleget frissített a formulán ahhoz, hogy még annál is sokkal, SOKKAL jobban elkapjon. A mindig kicsit másként alakuló történet főszereplői egytől egyig eredeti figurák, de vannak még leleményességre buzdító taktikus harcok, szellemes (akasztófa)humorral átitatott párbeszédek, fantasztikus dallamok, vicces animációk, és úgy általánosságban is a helyén van minden utolsó részlet. A Larian Studios indie csapat létére olyan magasra tette a lécet, hogy kiváncsi vagyok, sikerül-e a közeljövőben bárkinek akár csak megközelítenie ezt a szintet.

Ha még kételkednél: ebben a játékban a hősködésen túl masírozhatsz vödörrel a fejeden, beszélhetsz állatokkal és szellemekkel, ehetsz hullát és süthetsz pizzát, örökbe fogadhatsz egy démoncsirkét, felszedhetsz egy mások arcát maszkként hordó csontvázat, beteljesítheted egy patkány és egy teknős szerelmét, csápot növeszthetsz, visszafordíthatatlanul tehénné változhatsz és akár a főellenfeleket is csirkévé változtathatod.

Nioh

A DOS2 érkezéséig kétség nem fért hozzá, hogy a Nioh lesz számomra az év játéka, amely a From Software játékaihoz való hasonlóságokon túl tele van egyedi megoldásokkal, miközben a Team Ninja is visszatért ahhoz, amihez a legjobban ért, és csinált egy elképesztően tartalmas szamurájos játékot. Irtó szórakoztató Williammel beutazni a feudális Japánt és vele együtt megismerni a helyi mondavilágból kilépett bestiákat, miközben a klánháborúknak is központi szereplőjévé válik, és az utóbbi idők egyik legtestreszabhatóbb stílusú főhőse.

Hollow Knight

Mivel gyakran olyanok a reflexeim, mint egy döglött lónak, nem hittem volna, hogy egy 2D-s metroidvania ilyen előkelő helyen fog végezni nálam, de a Hollow Knight az idei év egyik nagy meglepetése, ami teljes áron is ajándék mindazért, amit nyújt. Hatalmas, egyedi stílusú világ, gyönyörű, kézzel rajzolt grafika, sötét humor, bizarrul aranyos szereplők és teméredek ellenféltípus, sok titok és apránként felsejlő történet, változatos játékmenet és opcionális boss-ok, fantasztikus hangok és zenék... Néha egy nehezebb szakasznál a pokolba kívántam, de maximálisan meghálálta a kitartó próbálkozásaimat.

Resident Evil 7: Biohazard

Bár rajongóként kicsit fanyalogtam amiatt, hogy a sorozat belső nézetre váltott és kispadra ültette a régi szereplőgárdát, az eszemmel felfogtam, hogy a katasztrofális hatodik rész után elkerülhetetlen volt egy komolyabb perspektívaváltás, amely ebben az esetben az első komoly PSVR cím megszületését is jelentette. Engem az fogott meg leginkább a Resident Evil 7-ben, hogy az ismerős díszletek ellenére az utolsó harmadáig képes volt állandóan rettegésben tartani és sokkolni, miközben fokozatosan felfedeztem benne mindazt, amiért a sorozat klasszikus részeit annyira szerettem.

The Evil Within 2

Sokat gondolkodtam rajta, hogy inkább a Dishonored: DotO-t teszem be helyette a listám végére, mert mindkettőt borzasztóan élveztem, de aztán győzött a szentimentalizmusom, mert eszembe jutottak azok a boldog egyetemista éveim, amikor felfedeztem a Silent Hill sorozatot. Talán épp emiatt a TEW2-re is végig egyfajta modern Silent Hillként gondoltam magamban, amely ugyanakkor mostanra megtalálta a saját hangját és a változatosságtól eltekintve minden téren túlmutat az elődjén, és jóval összeszedettebb is annál. Ilyen egy jó második rész, kérem szépen!

Ezeket is nagyon szerettem:The Surge, Dishonored: Death of the Outsider, What Remains of Edith Finch

Idén már nem volt rájuk időm:Hellblade: Senua's Sacrifice, Horizon Zero Dawn, Observer, Prey, The Sexy Brutale, Tacoma, The Legend of Zelda: Breath of the Wild, Uncharted: The Lost Legacy

Az idei esztendő volt az első olyan évem, amelyben a tesztelésre beérkezett játékok mellett a saját kedvenceimre nem jutott annyi idő, mint szerettem volna - hiába, változik a világ, de mentségemre legyen mondva, hogy a fő sodrásból merítve azért nagyjából sikerült az érdeklődésemhez mérten lefedni a 2017-es esztendőt. “...In medias res…” íme:

AZ ÉV JÁTÉKA - Metroid: Samus Returns

Különösebb kommentár azt hiszem, nem szükséges. Idén egy handheld játék vitte nálam a prímet, két okból is: egyfelől a franchise tetszhalálból történt visszatérése miatt, másfelől pedig produkált minőség és szint miatt, amelynek okán Samus nemcsak odacsapott az asztalra, de egyből a platform legszebb akció-platformerévé is avanzsált. Nagyon szép teljesítmény, kiváló és tartalmas játék kellő nyitással a megújulás felé, így… nagyon kíváncsian várom a Switch-es Prime-széria negyedik eljövetelét.

Cuphead

Bitang nehéz, gyönyörű akció-platformer, a boss-rushból teljes játékká alakult Cuphead párját ritkító alkotás a jelenlegi felhozatalban. Az év egyik nagy meglepetése, mind zene, mind látvány tekintetében, amelytől egy szempillantás alatt szép emlékek sora bújik elő a harmincas generáció megboldogult gyermekkorából. Ha az XO platformra a legnagyobb dobást kellene említenem 2017-ből, biztosan a Cuphead lenne az.

DiRT 4

Az énem jobbik (versenyzős) oldalának díszpintye a Codemasters idei ralis prezentációja: a 2015-ös DiRT Rally után magasra dobott lécet bár a játék csak részben tudta megugrani, remek egyensúlyt teremt a casual és a hardcore szimulátor-fanok között, melyből gyakorlatilag mindenki profitált. Idén a három legjobból szerencsére a másodiknak is sikerült nagyot lendülnie a dobogó irányába, de még mindig a brit CM játékai a stílus legjobbjai, mert a zsáner alfája- és omegája (a fizikai élmény és a versenymodell, ugye) még mindig náluk van a legjobb kezekben.

Mik futottak még?

Leginkább a Mass Effect: Andromeda, amely bár a legtöbb időmet elrabló játék volt idén, egyben az év és a generáció egyik legnagyobb csalódása is. Nem is maga a játék vagy a multiplayer komponens (az legalább böcsületesen' össze lett rakva), hanem a folytatással szemben támaszott sajátos elvárásaim és az indulás miatt kialakult negatív kampány miatt. Soha nem fogom tudni megbocsátani azt az internet népének, hogy olyan kiindulópontot teremtettek a kezdéshez legbelül, ami a gyengébbül sikerült folytatás mellett végig mérgezte a játékmenetem első 40 óráját. Csalódás ez a javából akkor is, ha a játék nem feltétlen olyan, mint amelynek sokan be próbálják állítani.

Destiny 2: only single, ohne multi. Tartottam magam az elvekhez, és az a néhány tucat óra, amellyel a játék kecsegtetett, egész kellemes volt. Látványos, gigantikusnak ható sci-fi elementál - még jó, hogy az első rész után masszívan elkerültem a multiplayert, így különösebb csalódást nem okozott a játék. Elborult ötlet? alternatív single Destiny-folytatás és mindeki boldog. Főleg én.

Forza Motorsport 7: A játék önmagában szuper, mínusz lootbox, amely itt ugyan nem volt egy messzi-messzi galaxist átívelő robbanás, de ahhoz eleget szólt, hogy érdemes legyen rá odafigyelni. Még csak az elején tartok, de a sorozat hatos részét és a fentieket ignorálva EDDIG minden szempontból elégedett vagyok. Meglátjuk, sok órányi tervem van még a játékkal.

Az olyan “kötelező” körök, mint a The Legend of Zelda: Breath of the Wild vagy a Shadow of War nem érték el nálam a megfelelő ingerküszöböt egyelőre. Előbbit 25 óra után félbehagytam a ME:A-ért, a Life is Strange: Before the Storm pedig még csak most van terítéken, hogy az első évadot pótoltam. Tetszett még a Cyberpunk csapathoz közeli lengyel Devolver Ruinerje, a Prey, és a Wolfenstein 2017-es folytatása is. Ami ziccer, az főként a PS4 hiányából fakad (ami maga is már nagy mellélövés, de hamarosan pótolva lesz): a NieR Automata, Horizon Zero Dawn, Hellblade trióval tervezem nyitni 2018-at, amit majd remélhetőleg a Xenoblade második esélye követhet.

AZ ÉV JÁTÉKA - WipEout Omega Collection

A játékpiac trendjei közül számomra a legkeserűbb pirula nem a F2P vagy a sétálószimulátorok elmúlt évekbeli térhódítása volt, hanem az, hogy eltűntek/átalakultak a klasszikus árkád versenyjátékok. Rendre próbálkozom az aktuális Need for Speedekkel, nem jók. A “sima” autóversenyekben hiába állítom be a béna módot, attól még nem lesznek azok árkádok (van ilyen szó?), csupán komoly autóversenyek ügyetleneknek. Szóval amit keresek, az nincs és évek óta nagyon hiányzik. Éppen ezért volt felüdülés a három legutolsó WipEout kiváló felújítása PS4-re, és hiába ismertem korábbról, így is friss élményt nyújtott, még ha néhány pálya két perc után be is ugrott teljesen. Fura érzés egy felújítást az első helyre tenni egy 2017-es listán, ez bizonyára engem is minősít, de egyszerűen ennél nem találtam idén jobbat.

Nioh

Ugyan messze-messze nem tudtam vele annyit időt tölteni, amennyit megérdemelt volna, és még csak nem is volt első látásra szerelem (talán csak harmadikra), egyértelműen az egyik idei kedvencem. Mondjuk mind az Onimusha, mind a Dark Souls közel állt a szívemhez, szóval ezzel a sajátos mix-szel nyilvánvaló, hogy könnyű volt nálam betalálni. Ráadásul nekem mániám az igényes, átgondolt level design, és idén nem nagyon láttam a Nioh pályáihoz mérhetőt bárhol máshol. Hiába vagyok már öreg és ügyetlen, azért csak-csak jönnek minden évben olyan címek, amiknek a kedvéért hajlandó vagyok izzadni, idén ez volt ilyen.

Gran Turismo Sport

Általában az árkád száguldozásokkal tudok csak bármit is kezdeni, de valahogy a GT egész jól szokott menni még a segítségek nagy részének kikapcsolásával is. Nem sok mindent tudok róla elmondani azon kívül, hogy eszméletlenül jó benne vezetni és versenyezni, valamint hogy nekem teljesen helyreállt a lelki békém a decemberi frissítésekkel, innen már minden bővítés olyan hozzáadott érték lesz, amit tényleg pluszként, nem pedig alapköveteményként élek majd meg. A ralival nem nagyon tudok mit kezdeni, bottal sem szívesen nyúlok hozzá, szerencsére van mellette bőven más. Elleszek még vele néhány hónapig a magam casual módján.

Final Fantasy XII: The Zodiac Age

Igazából a nyári cikkben teljes egészében leírtam, hogyan lett kínos megtűrésből tíz év alatt megbecsült és élvezetes játék, mindenesetre bármilyen kurrens japán RPG-nél szívesebben játszom a mai napig - újra - ezzel (beleértve a Personát és annak számomra teljesen emészthetetlen settingjét is). Nyilván mindenkinél máshol zárult le az “igazi” Final Fantasy-k időszaka, nálam valahol itt.

Thimbleweed Park

Ha jól emlékszem, talán egy darab szavazatot sem kapott egy olvasótól sem, ami jól mutatja, mennyire hidegen hagyja a játékpiac nagy részét egy-egy ilyen próbálkozás, ettől függetlenül számomra fontos kapocs a múlt és a jelen játékai között. Előbbiekre nyilván a száztíz százalékra tolt nosztalgia-designjával emlékzetet minden pillanata, utóbbiak kapcsán pedig azért jut rendre eszembe, mert nincs egy hasonló cím sem (vagy ha van, nincs benne köszönet, lásd elrettentő példaként mondjuk a Syberia 3-at). Még a jobb mai point-and-clickek is letisztultabbak, felhasználóbarátabbak és egyszerűbbek - nagyon jól esett a Timbleweed Park nyersesége.

Apróbb/nagyobb csalódások:Hellblade (harcrendszer és puzzle-design), Syberia 3 (a történet lezárásán és a feladványok egy részén kívül szinte minden), Star Wars Battefront II (monetizációs modell, és hogy megint nem a játék minőségével sikerült címlapra kerülni), Observer (egyedi, nyilván, csak épp a fejem belefájdult)

“Tutira tetszettek volna, ha eljutok odáig”-lista:NieR: Automata, Super Mario Odyssey, The Legend of Zelda: Breath of the Wild, Hollow Knight, The Sexy Brutale

"Nem tudjuk, mit szívsz, de kérünk belőle!" plakett

Hideo Kojima / Death Stranding trailerek

*"Ne b**akodjatok a frencsájzunkkal!!!" Mikiegér-gyémántszobor

A Disney odaszól az EA-nek, hogy tompítsák le a fizetős szerencsejátékozást a Battlefront II-ben

"Tudunk a problémáról, januárban javítjuk" érdemérem a hibátlan fejlesztői támogatásért

Bungie / Destiny 2 

"Nagyobb bukás lesz, mint a Wii-U" Patchter-plecsni a tévedhetetlen netes jóslatokért

Nintendo Switch 

Vizeskorbács szégyendíj az Év Legbosszantóbb Trendjéért

Lútbokszok, lútbokszok mindenhol!

Gumiszalag kitűző az Extrém Flexibilis Végigjátszási Időkért

Zelda: Breath of the Wild, amit negyven perc és 100 óra alatt is végig lehet tolni.

Az Év Teljesen Valóságos Survival Mode Kalandja

Németország (és az autópálya) közepén kinyiffan a gépjármű a Gamer365 Gamescom különítmény alatt + másnap reggelig mindenkinek haza kell jutnia. (ps: sikerült!)

Lopott Bicaj Vándordíj

YoRHa No.2 Type B (NieR: Automata)