Seven: The Days Long GoneTeszt

Posztapokaliptikus világban játszódó lopakodós játék volt Witcher fejlesztőktől, amelyet a Thief ihletett. Rövid jellemzése alapján jómagam és sok játékos hatalmas lelkesedéssel ugrik neki a Seven: The Days Long Gone-nak, amely azonban sajnos annyira nem élvezetes, mint amilyennek hangzik. Stílusos trailerek, hangzatos ígéretek, és valójában egyik sem volt hazugság, csupán jobbnak mutatja azt, ami a gyakorlatban finoman szólva is nehézkes, félkésznek hat, és durva, mint a csiszolópapír, még ha a rücskös felszín alatt azért izgalmakat is tartogat.

A lengyel IMGN.PRO és Fool's Theory indie csapatok együttműködéséből született Seven egy meglehetősen hibrid lopakodós akció-szerepjáték, amibe nem nehéz belelátni a Falloutot, Wastelanded, Thiefet, és akár még egy kis Diablót sem, miközben egyikre sem hasonlít igazán. Az izometrikus nézet miatt eleve szokatlan és szerepjáték elemekkel is feldobott lopakodós játék egy olyan „poszt-posztapokaliptikus” világban játszódik, ahol egy ismeretlen katasztrófát követően a törzsi szintre visszafejlődött emberiséget a Drugun császár által alapított Vetrall Birodalom fogja össze. A helyzet ettől még a legkevésbé sem rózsás, mert a mágián és az ősök technológiájának romjain alapuló birodalomban mindennapos az erőszak, virágzik a bűnözés, a lakott településeken kívüli vadonban pedig mutáns élőlények, démonok és banditák tanyáznak. Antihéroszunk Teriel, az önjelölt mestertolvaj, aki a fővárosban tengeti mindennapjait, amíg egy munka végzetesen félre nem sikerül, és egy rabszállító hajón nem találja magát, amely pechére Peh börtönszigetére tart.

A birodalom rabokat foglalkoztató kolóniájára nem egyedül érkezik, ugyanis egy Artanak nevű démon is megszállta, akitől megtudja, hogy ő lett kiválasztva a császár világmegváltó küldetéséhez, és az ő kezében az emberiség sorsa, satöbbi. Sajnos a cselekmény meglehetősen sablonos, és ha teszünk a mellékkületésekre, bő tíz óra alatt letudható, de ha már egy egész szigetet kapunk rosszalkodásra, vétek lenne nem elmerülni a részletekben és közelebből megismerni a lakóit.

Teriel egy fenemód ruganyos léptű pasas, aki tömegverekedések során ugyan szinte azonnal fűbe harap, viszont bárhová felmászik, amit a vertikális helyszíneknek hála maximálisan ki is használhatunk, valamint egyéb eszközökkel is fel van vértezve. Mechanikus szemével nem csak azért érdemes pásztázni a környzetet, mert kiszúrhatunk rejtett kincseket, de sok egyebet is felfed, legyen szó küldetéshez szükséges nyomról vagy közelben járőröző ellenfelekről, és használata közben az idő múlását is felgyorsíthatjuk, ha már unjuk a bokorban guggolást. Zártörésre tolvajkulcsokat és egy fúrót használ, bevethet csapdákat és gránátokat, chipek beültetésével spéci képességekre is szert tehet, és barkácsolás útján a felszerelése is fejleszthető. Mivel foglalkozását tekintve tolvaj, érdemes a konfliktusokat is hátbaszúrással vagy a kevésbé drasztikus hátulról fojtogatással rendezni, de az is járható út, ha egy megfelelő egyenruhát lenyúlva álruhában sétálunk be a főbejáraton a la Hitman.

Peh hét zónára van osztva, és ezek mindegyikébe csak a megfelelő vízum birtokában léphetünk be, és most ne iratokra gondoljunk, hanem automatákból vásárolható tablettákra, amelyeket ha lenyelünk, szabadon járhatunk-kelhetünk az adott zónában, és a helyi erők véletlenszerű ellenőrzéseitől sem kell tartanunk. A játék egyértelműen jelzi, ha tilosban járunk, legyen szó egy új zónáról vagy valaki magánbirtokáról, és bár elméletileg lopakodhatnánk is, kár a bogyókon spórolni, mert huzamosabb ideig lehetetlen észrevétlennek maradni. A zónák között vasúttal tudunk gyorsutazni, az egyes vonalakat azonban egyesével kell meghekkelnünk, ehhez azonban idővel megfelelő szintű tolvajkulcsra vagy fúróra van szükségünk, aminek szintén van egy adag előfeltétele... Személyes tapasztalatom alapján minél több időt töltesz a játékkal, annál frusztrálóbbá válik, mert bár azzal nincs baj, hogy egy kegyetlen környezetben kell boldogulni, viszont amikor minduntalan a játékmenet által felállított mesterséges falakba ütközöl, az elég idegesítő. Erre az egyik legjobb példa a már említett gyorsutazás körülményes megnyitása, egy darabig ugyanis lehet haladni, mint a golyó, ám ahogy egyre nagyobb terület nyílik meg, egyre kínkeservesebb az A pontból B-be eljutás.

Ez azért is kellemetlen, mert sok mellékküldetés teljesítésének feltétele, hogy elmássz a térkép egy jó messzi részére, majd onnan visszavigyél valamit a megbízónak. Ezeknek a feladatoknak egy része meglepően eredeti, a java viszont egyszerű gyűjtögetősdi, amit kizárólag a jutalomért érdemes megcsinálni. Az anyagi támogatás ránk is fér, mert a Seven mindent elkövet, hogy ne gazdagodhassunk meg egykönnyen: Teriel zsebei irtó gyorsan megtelnek, teherbírása erősen véges, eladni pedig alig tud bármit is a csóri kereskedőknek. Mindez kimondottan bizarr annak fényében, hogy a játék elképesztő mennyiségű felvehető kacatot zúdít a nyakunkba, valamint szerves részét alkotja a megkerülhetetlen barkácsolás is, amihez szintén rengeteg szemetet kell olykor felhalmoznunk. Lépten-nyomom kénytelen voltam valamit eldobni vagy lebontani, ha meg hosszabb időre felhagytam a gyűjtögető életmóddal, azért akadtam el, mert a továbbjutáshoz fejlesztenem kellett valamit, de nem volt elég nyersanyagom. Az is nonszensz, hogy látszólag mindegy, menő mellvértet vagy egy marék rozsdás szöget darálok be, mindkettő után pontosan ugyanannyi nyersanyag jár. Az álruhásdi is csak addig tűnik jó ötletnek, amíg rá nem jövünk, hogy Teriel teherbírásának a felét már az alapfelszerelése hordása elveszi, így a váltásruha hurcibálása elég strapa, ha utána még lopni is akarunk valamit.

Másik nagy szívfájdalmam a lopakodás teljesen inkonzisztens mivolta, sok esetben ugyanis mintha a véletlenen múlna, hogy észrevesznek-e vagy sem. Olykor a baromi messze strázsáló őr két emelettel lejjebbről is kiszúrt, máskor meg minden további nélkül kotvadtam a jóember közvetlen közelében és még mellettem elhaladva sem vett észre. Ha lebukunk, borítékolható a game over, és az sem segít, hogy gyorsmenteni küldetés közben felér egy öngyilkossággal, viasszatöltéskor ugyanis újra megjelennek a már elintézett ellenfelek és mindenki teljesen máshol van, mint korábban, például közvetlenül a takarásban kuksoló Teriel mellett. Ilyenkor egyből riadót fúj az egész bázis és ha pár őrt sikerül is elintéznünk, a semmiből spawnolnak a társaik, tehát a lopakodós játékok báját adó „megtisztítom az utat és kiütök mindenkit” stratégia eleve nem játszik (a hátrahagyott hullák bezzeg senkit nem zavarnak). A harc kellően felfejlesztve és a képességek durrogtatásával egy darabig még élvezetes is, de ha már mestertolvaj vagyok, jó lett volna kevesebbet kaszabolni és agyatlanul menekülni. A vadonbéli felfedezősdivel ugyanez a probléma, többnyire esélyünk sincs lopakodni, futni viszont annál gyakrabban vagyunk kénytelenek.

Azért sok jót is találni a Sevenben, például a hatalmas és részletgazdagon kidolgozott sziget felfedezése néha egészen magával ragadott még úgy is, hogy az izometrikus nézet olykor alaposan megnehezíti a tájékozódást, és a kamera forgatásától átlátszóvá váló falak miatt többször zuhantam a mélybe, mert párkánynak nézett falnak ugrottam. Az ugrálás és mászás még így is üdítően újszerű és élvezetes és a nem mindig reszponzív irányítás ellenére ezentúl hiányolni fogom minden izometrikus játékból. A Thief Garrettjével szemben eléggé semmilyen Terielnek is vannak jó pillanatai, és az Artanakkal folytatott beszélgetéseit szívesen hallgattam. Hangfetisisztaként örömmel fedeztem fel, hogy Terielt egyik új kedvenc szinkronszínészem, Chris Finney szólaltatja meg, aki a Divinity: Original Sin 2 Ifanja után itt is nagyon jól ráérzett a karakterre, Artanak (Andrew Wincott) pedig talán nála is jobb. Ami a többieket illeti, némelyekről csak a játékbéli naplómat olvasva esett le, hogy fontosabb figura, miközben én random küldetésadó NPC-nek hittem, de sok más dologra is áll, hogy a játék nem megfelelően kommunikálja. Dallamok terén elég erős a Seven, hiszen a Witcher 3 OST-ért felelős Marcin Przybyłowicz a zeneszerzője, a felcsendülő zenék pedig nagyszerűen illenek a lepusztult, de azért szépséget sem nélkülöző komor és fenyegető világhoz, amely a sajátos grafikának hála bővelkedik a látványos, neonfényes és színpompás helyszínekben.

A Seven nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és fáj a szívem, hogy nem adhatok rá legalább egy hetest, viszont a sok felmerülő panasz ellenére nem egy rossz játék, inkább csak túl sok minden próbál lenni egyszerre, és ez hol működik, hol káoszba fullad. Érdekes világa és nagyfokú mozgásszabadsága sok kisebb hibáját ideig-óráig feledteti, de idővel egyre több türelem kell hozzá, ugyanakkor egy feltörekvő új indie csapat első játékáról van szó és lelkesedésben nincs hiány. A fejlesztők folyamatosan foltozgatják a játékot, de még pár hónap csiszolás nagyon ráfért volna, így a jelenlegi állapotában legfeljebb leárazva ajánlom az érdekes kísérletek kedvelőinek.

***Seven: The Days Long Gone | Platform: PC

Kiadó: IMGN.PRO | Fejlesztő: IMGN.PRO, Fool's Theory

Megjelenés: 2017. december 1. | Ár: 30 euró***