Őszinte vallomással kezdünk: az őszi szezon több fronton is kifogott rajtunk. Egyrészről bezuhant a tesztlaborba sok-sok blockbuster játék, amelyek nem egyszer párhuzamosan másztak rá a tesztelők gépeire. Emellett pedig az indie fejlesztők sem pihentek, sőt, néhány különleges meglepetéssel a nagyok is betalálták a szűkös menetrendünket. A mostani összeállításba így több magasabb profilú játék is bekerült, a dolog pikantériáját pedig az is fokozza, hogy a négyből három játék mögött a Square Enix áll, hol a fő kiadói arculattal, hol pedig az indie-ket felkaroló Square Enix Collective sapkában.
Reméljük a mostani összeállítás is elnyeri a tetszéseteket, és az őszi nagyágyúk mellett jut idő néhány kapszulára is!
Deadbeat Heroes - Teszt
Amikor egy csapat dilettáns felforgatja a 70-es évek Londonját, ráadásul a másvilágra küldi az összes valamire való szuperhőst is, akkor már tényleg nem bízhatunk senkiben, csak Austin Powersben. Akarom mondani, videójátékos alteregójában Mr. Igazság Kapitányban és újonc tanítványában, a szemüveges zöldfülű Félixben (Kingsman, valaki ?), akinek legfőbb (és egyetlen) fegyvere - a megnyerő külsején kívül persze - szupererős boxkesztyűjében rejlik. A felkarolt indie játékok kiadásáért felelős Square-Enix Collective Deadbeat Productions csapatának névadó játékáról nagyjából ez minden, amit a játékmechanikán kívül tudni érdemes, mert valójában egy könnyed és tetszetős minimál cel-shaded dizájnban megalkotott pofozkodós beat'em up a lelkem, amelyhez sajátos humorral fűszerezett vicces tálalás társul.
A Deadbeat Heroes alapvetően egy négyfelvonásos hit'n smash bohóckodás, melynek vonzereje a változatos ellenfelekben, a fejleszthető felszerelésekben és az eltérő támadást-, illetve elterelést igénylő pályavégi-főellenfelek ártalmatlanításában van. A pontszám körüli hercehurca például a korai árkádos időket idézi, ahol a túsz- és civilmentés csak amolyan nice-to-have fícsör volt: ha komolyan a pontszámokra megyünk, érdemes rájuk figyelni, de akár el is hanyagolható a jelenlétük. Valójában a játékban semmilyen alternatív quest nincsen, a lényeg egyedül az adott körzetet uraló gengszterek és bolond kompániájuk likvidálása, melyek a sztori előrehaladtával lassan rávezetik a játékost arra, hogy a mezei pofozkodás nem lesz mindig elegendő, olykor bizony trükkös megoldásokhoz célszerű folyamodni. Ezekből szerencsére akad bőven, így az elterelés, a falon futás, az alap kombóláncok használata, vagy a speciális képességek (pl. a Turbó támadás) kijátszása minimum két pontot taszít felfelé a játékélményen.
A leckék elsajátításában a főhadiszállás kiképzőterme és „időnként rendkívül idegesítő” Mr. Igazság Kapitány lesz a segítségünkre, aki az alapvető akrobatikus mutatványok pl. a falon futás, a kitérés, az akrobatikus ugrások, vagy az elterelések mellett - ha akarjuk, ha nem - megtanít az alap szintű kombózás rejtelmeire, illetve a szuperkesztyű használatára is. Utóbbit a felgyülemlett RÉDZSnek köszönhetően végső fegyvernek is hívhatnánk, sőt! Akadnak ellenfelek, melyek csak a kesztyű beizzításával verhetőek laposra. Karakterünk mozgásra, reakciója amúgy eléggé rugalmasra sikerült, a falon futás könnyedén elsajátítható és a fedezékek mögé is automatikusan bekúszik a főhős - ugyanez igaz azonban a gonosztevőkre is.
A piros telefon felkapkodása mellett (amely az újabb és újabb küldetések lehívásáért felelős a négy felvonáson keresztül) azért is érdemes kicsit több időt tölteni a főhadiszálláson, mert a rendelkezésre álló manák alapján Félix képes kicsit javítani az esélyeken, így pl. a fegyverarzenált, a kombó láncok összetételét, vagy a mozdulataink tárházát (pl. felütés, dupla ugrás, stb.) is új elemekkel tudja feldobni, amit aztán a gyakorlóteremben ki is lehet próbálni. Kicsit sajnáltam, hogy a pályák egyszerűségehez mérten sajnos a harcrendszerünk sem merül különösen nagy mélységekbe, azaz: gyakorlatilag végig az alap mozdulatok használatának síkjában mozog, amely viszont arra azért elegendő, hogy a fiatalabbakat is a játék kipróbálására sarkallja.
Ez a „kevesebb néha több” hozzáállás amúgy az egész játékot jellemzi: látszik rajta, hogy nem AAA címnek készült és főként a rövid, gyors lefolyású pofozkodásban láttak fantáziát a készítői. Az is furcsa kicsit, hogy a játékban nincs benne a klasszikus pályaválasztós gerinc amely keretet adna a történetnek, hanem minden boss után kivág a bázisra, és ha pl. ketten játszotok kooperatívban a gép ellen, minden alkalommal be kell újra jelentkezni a másik játékosnak, végigböködni a pályaválasztó és a karakterválasztó képernyőt, aztán nekiesni a folytatásnak. Nagyon érződik rajta az árkád vonalvezetés, ám ami egy játékteremben anno a 90-es években elfogadható volt, otthon a kényelmes fotelben ülve már nem biztos, hogy megállja a helyét. Ettől eltekintve egy egész pofás, hiánypótló beat'em up játékról beszélünk, így ha valamennyire érted az angol humort és a cel-shaded rajzolt világ sem áll tőled távol, akkor a kedvező árfekvés figyelembevételével én rányomnám az ajánlott pecsétet.
***7/10
Stinger
Deadbeat Heroes| Platform: Xbox One (tesztelt), PS4, PC
Kiadó: Square Enix Collective | Fejlesztő: Deadbeat Productions
Megjelenés: 2017. október 10. | Ár: 15 EUR / ~4500 Ft
.hack//G.U. Last Recode - Teszt
A japán szerepjátékok indokolatlanul bonyolult névválasztásának újabb ékes példája a .hack sorozat, amelynek második trilógiája egy 4K-s remasztit kapott, természetesen raklapnyi újdonsággal, és tonnányi bónusz matériával. A játéksorozat fő jellegzetessége, hogy egy kvázi játék-a-játékban rendszerre épül. Azaz a főhős egy MMO-ban kalandozik, természetesen úgy, hogy mi ezt egy egyjátékos JRPG-ként éljük át. A mű-MMO rendszer persze belülről inkább csak narratív elem, tényleges online funkciókkal nem rendelkezik a játék.
A PS2-es eredeti .hack sorozat talán jobb kiindulási pont lett volna egy újra felmelegítésre váró franchise esetében, de a .hack//G.U. sem rossz, csak a cikkíró szemében kicsit más hangulattal bír, egyfajta darkosabb, erőszakosabb atmoszférával rendelkezik. A programok narratívája mai szemmel vontatott, az átvezetők pedig magukban foglalnak mindent, ami miatt egy felnőtt ember sikítva menekül el a nyálas animék elől. Persze vannak kúl jelenetek, érdekes karakterek, sőt, emberileg is izgalmas felvetések a történetben. De azért többnyire megmaradunk a sablonos manga-fantáziánál, a forgatókönyv ráadásul rengeteg időt kér az embertől a hosszú jeleneteknek köszönhetően. Az elskippelt átvezetők pedig nem javítanak a helyzeten, révén a .hack//G.U. a sztori nélkül jóval kevesebbet ér. Mondjuk az MMO-áthallások tényleg poénosak, a negyedik (ötödik?) falat áttörő koncepcióban pedig bőven jut tér egy kis játékos-társadalomkritikára, vitriolos szubkultúra kommentárra is.
A játékmenet klasszikus alapokon nyugszik, a félig meddig real-time harc hasonló a Tales és a Star Ocean sorozat megoldásaihoz. Probléma? Hiába mély, hiába van Rengeki-speciálokkal tarkítva a bunyó, az új Tales játékok után még a remaszti-hangolás után is lassúnak és nyögvenyelősnek tűnik ez a rész is. A grafika és a prezentáció bár tűéles 4K felbontással fut, azért az egész úgy néz ki, mint ha egy patchelt emulátoron játszanánk, PS2 textúrákkal, darabos modellekkel, nem túl kiemelkedő művészeti designnal, amelyet csak az olykor-olykor szájtátós művészeti megoldásokkal tálalt helyszínek dobnak fel valamelyest.
Na meg a fényhatások, azok viszonylag jó szemmel lettek belőve, és sokat adnak az atmoszférához. A dungeonok mai szemmel laposak, önismétlőek, de persze ha az ember rááll a program húzására, akkor ezek úgysem számítanak majd. Plusz adalék a lezárásként szolgáló friss negyedik epizódocska (azért kicsinyítjük, mert ennek végigjátszása töredék időt igényel az eredeti Rebirth-Reminisce-Redemption részekhez képest), amely teljesen új megvilágításba helyezi a széria lezárását, de idáig garantáltan csak a legelhivatottabb .hack fanok fognak eljutni. Van cheat mód, elérhető egy paródia-szekció (csak rajongóknak), és sommázva itt vagyon egy négy JRPG-t tartalmazó csomag… A tartalomra tényleg nem lehet panasz.
Mivel a G.U. nem jelent meg az európai piacon, ezért a sorozat rajongói mindenképp nézzenek rá, de csak ők. JRPG-szűzként szinte esélytelen, hogy ezzel a maga korában is speciális szerepjátékkal szeress bele a műfajba. Látszik, hogy a készítők igyekeztek egy örökséghez méltó csomagot letenni az asztalra, de ez 2017 felhozatalában, és a remake-ek áradatában a Last Recode csak egy sokadik lehetőség. Inkább valamelyik FF remake-el próbálkozz, esetleg a Kingdom Hearts szériát vedd újra elő, ha mindenképp PS2 nosztalgiára vágysz. Vagy ott volt a Star Ocean 3, amely PS4-en már szintén elérhető. Hmm, meg is jött a kedvem egy kis Till the End of Time-hoz…
***mcmacko
.hack//G.U. Last Recode | Platform: PS4 (tesztelt), PC
Kiadó: Bandai Namco | Fejlesztő: CyberConnect2
Megjelenés: 2017. november 3. | Ár: 50 EUR
Life is Strange: Before the Storm Episode 2 - Teszt
Chloe Price történetét senki nem kérte, mégis megkaptuk, és nem is jártunk rosszul azzal, hogy a Life is Strange előzményét végül kipasszírozta magából a Deck Nine csapata. Az első epizód bár nem ért fel az eredeti LiS frissességéhez, azért simán visszahúzott minket Arcadia Bay-be. A második epizód a Szép új világ címet kapta Huxley után szabadon, a dráma pedig - ahogy azt várni lehetett - tovább mélyül.
Spoilerek nélkül nehéz beszélni a sztoriról, maradjunk annyiban, hogy Chloe és Rachel többszörös választóvonal elé kell hogy álljanak. Chloe bekerül a spirálba, ahonnan nincs visszaút, Rachel pedig továbbra is ellentmondásos személyiségként fűzögeti főhősnőnk körül a hálóját. Az Amerikai Rozsda mindenki életébe beeszi magát, ebben a partikuláris epizódban pedig egyre kevesebb a reménysugár. A tűz kezdi felemészteni a kisváros lakóinak életét, szinte minden rossz irányba megy.
Ezért is furcsa a Brave New World, sőt, majdnem hogy azt mondom, a sorozat történetének ez az egyik legnehezebb darabja. Chloe zuhanását nehéz végigélni, a motivációkkal nem mindig tudunk azonosulni, és sok jelenet kényelmetlensége mindenféle jelzővel illethető, csak a „kikapcsoló”, vagy „könnyeden szórakoztató” frázisokkal nem. Mindezek tetejébe Deck Nine-ék kifejezetten nagy kópék, mivel talán az egyik leglassabb, legvontatottabb epizódot adták ki kezeikből, mégsem nevezhetjük rossznak az új részt. Az univerzum bővülése sok szempontból lenyűgözi az embert, a melankólikus-merengős jeleneteken is ott marad az ember figyelme. Az előzmény lezárása pedig talán elérhető közelségbe kerül.
Sajnos a vizuális újrakeverés nem tett jót a prequelnek. A program látványvilága továbbra is laposnak tűnik a korábbiakhoz képest (Ejnye Unity!), a díszletek újra felhasználása olcsó húzás, de a történet szempontjából nem feltétlen bánjuk majd a régi területek újra felfedezését. (Mondjuk az a nyomorék locsolórendszer már visszakacsintásnak is sok volt…) Színészi teljesítmény? A szinkronhangokban történt változásokat erre az epizódra teljesen el fogjuk felejteni, az új arcok továbbra is kimagaslóan magas színvonalon játszanak, és ennyi hitelesen előadott viszontagság után Chloe régi hangja után sem fogunk áhítozni. Egy fő gondom van még - tudom, hogy polkorrektség, és egyebek, de a leszbikus szálak történetbe szövése több ponton is oda nem illőnek, és ódemodern popkult erőlködésnek tűnik.
Kíváncsiak vagyunk. Az előzmény lezárására. Chloe életének következő fejezetére. A lányok kapcsolatának kiteljesedésére. És arra, hogy Max miként tér majd vissza Twin Peaks Kettőbe. Hamarosan minden kiderül, addig is csapjatok le a Szép új világra!
***7/10
mcmacko
Life is Strange: Before the Storm - Episode 2 | Platform: PS4 (tesztelt), XO PC
Kiadó: Square Enix | Fejlesztő: Deck Nine
Megjelenés: 2017. október 19.
Spelunker Party - Teszt
Vannak játékok, ahol már az intro lepörgését követően az emberbe hasít a felismerés: ennek nem lesz jó vége. Ezen produktumok lexikonból kiemelt példájánál a Spelunker Party minimum az illusztráció szerepét betölti, de megkockáztatom, hogy külön bejegyzést is kap. Várj, elmesélem, érdemes. Kezdődik egy komoly felütéssel: a hulló csillagok és egyéb különféle égitestek földről történő obszerválásával, majd hirtelen egy gyors váltásként tündérkék ébresztik Szpelunkinát (ő a női Szpelurkó) hogy le kéne menni a föld alá beszélni a magmával (!), mert gond van, deeee… ne felejtsük el megmosni a fogunkat.
Nos, ha valami ekkora kontrasztot képez a komolyság és a fullkretén között, ráadásul ilyen rövid idő alatt, az valószínűleg fikarcnyit se veszi komolyan magát - akkor mégis mi alapján várná el, hogy a játékos komolyan vegye őt? Félreértés ne essék, lehet a trash-t is igényesen, szórakoztatóan előadni, valamint olyanra is (sajnos viszonylag gyakran) láttunk már példát, hogy az ürüléket csodaszépen becsomagolják. A Spelunker Party viszont ezek közül egyikre sem törekszik, ő a trash valódi jelentésével kíván azonosulni: abból is az EWC kóddal ellátott, megsemmisítendő veszélyes hulladékkal.
A gondok már a felszín kapirgálásánál jelentkeznek: a játék úgy elég alaposan bűnronda. Kezdve a Playmobil© figurákra hajazó karakterektől, az ultralowpoly tereptárgyakon át az igénytelenül összehányt pályákig, a játéknak nincs olyan eleme, ami ne árasztaná magából a bóvli érzetet. Nem túlzás: a karakterek animációs fázisai nem haladják meg a kettőt, mindezt mozgásban látni 2017-ben elég lesújtó, szégyenteljes érzés. Ezt pedig jól megfejelik egy olyan zenével, ami körülbelül a tuc-tuc mulatós és a jpop keveréke, ráadásul írd és mondd: mindegyik pályán ugyanaz az egy darab track szól! Van még lejjebb? Oh, még csak most ereszkedünk le a nyúlüregbe…
Az igazán komoly problémák akkor jelentkeznek, mikor elkezdenénk játszani: a Spelunker Party ugyanis mint valami komoly időutazó, a platforming műfaj legmélyebb gyökereihez nyúl vissza: mégpedig a Donkey Kong-ig. Nem, nem a Country-ig, az első, 1980-as Donkey Kong-ig! Derék szpelurkónk/szpelunkinánk ugyanis kizárólag a tűpontos ugrásokat fogadja el továbbjutásunk zálogaként, minden mást halállal büntet. Még akkor is, ha ezt az égvilágon semmi nem indokolja. Ugranál fel a kötélre de az a nyomorult fél centivel lejjebb kapná el? Sebaj, halál. Leugranál egy platformról, ami kábé egy egészséges lépcsőfoknak felel meg a valóságban? Halál. Beszakadt alattad egy lábfejnyi kis üreg? Haláááááááááááááááááááál. Ennek megfelelően a pályatervezés is ugyanolyan igénytelen, mint a játék többi része: az újrahaszosítható elemek 100 pályán százszor történő újrahasznosítása, igénytelenül egymásra szórva.
Nade nézzük meg az egészet a többjátékos aspektusból, hiszen Party, érti, a címében is benne van: Party!! És akkor most elképzeljük, ahogy a társaság összeverődik és nekiállnak Spelunker Party-zni. Szinte látjuk magunk előtt a reklámba illő jelenetet, ahogy felcisszennek a sörök és nagy mosolygások közepette elmúlatják a fiatalok az időt. Ám ez a mosoly hamis, mint a puding reklámban a néni orgazmikus arckifejezése a kóstolást követően. Egyszerűen lehetetlen elképzelni azt, hogy ha sikerül összetrombitálni egy társaságot, akkor ott nyomban Spelunker Party-val fogják pofánverni a hangulatot. Ezen a játékon semmi nem segít, sem az hogy a játékos egyszemélyben szenvedi el a stációit, sem az ha ezzel egyszerre több embernek okoz életre szóló nyomorúságot.
Ha csak egyetlen jótanácsot fogadsz el tőlem az életed során, legyen ez: a Spelunker Party-t a legmesszebbről K E R Ü L D E L !
***3/10
keviny
Spelunker Party | Platform: PC (tesztelt), Switch
Kiadó: Square Enix | Fejlesztő: Tozai Games, Inc., O-TWO inc.
Megjelenés: 2017. október 19. | Ár: 30 EUR