Call of Duty: WW2Teszt

Az eredeti Infinity Ward fejlesztőiről kevesen tudják, hogy a Medal of Honor csapatából dobbantottak. A cél az volt, hogy a társaság tető alá hozza az EA háborús FPS játékának ellenpólusát. Aztán idő közben a MOH sorozat szépen csendben elsorvadt, a CoD viszont azóta is töretlen sikernek örvend. A második világháborút már régen elhagytuk, hiszen annak idején kipréseltek mindent a témából, amit csak lehet. Megjártuk az európai hadszíntereket, az orosz telet, de még a szigetországok közötti hentelésben is aktív szerepet vállalhattunk, ha a Modern Warfare előtti epizódokat vesszük számba. A Call of Duty WW2 visszatér az eredeti gyökerekhez, partra száll az európai hadszíntéren, és Minden Idők Legtöbbször Videojátékosított Történelmi Eseményével™ indítja a kampányt.

Hőseinket éppen csak körvonalazza a narratíva, máris kinn is vagyunk a tankcsapdákkal megrakott parton. A befészkelt géppuskaállások tizedelik a szövetséges társakat, a vérfürdőben pedig majdnem hogy szerencse kérdése elevickélni az első torlaszig, ahol egy töltettel vágunk utat a bunker felé. Az egész ismerős, piszkosul ismerős, és nem töltünk el két órát a játékkal, már azon pörgetjük magunkat, hogy mikor látunk már valamit, ami nem a régi emlékek bősz felemlegetésén alapszik. A kérdés jogos: a WW2 kampányának első fele gyakorlatilag egyfajta újraértelmezése, rebootja a korábban látott második világháborús COD élményeknek, természetesen korunk shader trükkjeibe öltöztetve. A látvány meggyőző, a dinamika is hasonlóan pumpál, mint amit 2017-ben várunk, de a többi részlet valahogy nem söpri el az embert, ahogy egy COD felvezetés általában szokta.

Persze itt egy vallomással is tartozom - bő egy éve játszottam újra a Call of Duty 2-t, a legnehezebb fokozaton, mert kíváncsi voltam, mit nyújt korunkban az egykori legenda. Az élmény nyilván kopottas szórakozást kínált, de az ötletek sora és az akkori pályatervezés még mai szemmel nézve is tudott élvezetes pillanatokat nyújtani.

Na, épp ezért volt pofára esés, hogy a WW2 első pár missziójában tényleg ezek az ismerős mozzanatok jönnek elő, mikróban felmelegítve. Megyünk a kerten át, hogy a dombtetőn található nagypolgári villát visszafoglaljuk a németektől, majd utána védekezünk. Szaladunk a lövészárokban, ahol ki kell iktatnunk az ágyúkat, persze náci katonák egyre növekedő halmain csörtetve. Tankokkal fogócskázunk a rommá lőtt városban, ahol aztán a szétlőtt apartmanházak szendvics rétegeit vizslatva puttyogtatjuk le a szürke kabátos gyalogságot.

Az ember vár, vár, és az első két óra után legszívesebben hagyná a francba az egészet, ugrana inkább egy másik forró, friss megjelenésre, vagy inkább a multiba fojtaná a bánatát. Aztán a játék közepén a dolgok sínre kerülnek. (Miután egy már-már komikus jelenetben, lásd a lenti coub videót, egy Párizs felé tartó páncélvonatot kisiklatunk.)

Apróbb spoilerekkel, hogy mi történik ezután: Párizsban álruhában kémkedhetünk, mégpedig a város szívében, női főszereplőt irányítva. Ez talán az első pillanat, amikor az ember arcára fagy a mosoly. Később a német front felé vesszük az irányt, ahol a tűlevelesek árnyékában szórjuk a skulót, menekülünk, majd a téli harcmezőn éljük meg a konzervdoboz-karácsonyt, közvetlenül az ardenneki offenzíva helyszínénél. Itt már mind a hangulat, mind pedig a pályák felépítése átvált érdekesbe, a múlt elmékeit pedig felváltják a földhözragadt miliőben is modern CoD-os tempóváltások.

A kampány persze ettől még nem lesz tökéletes, vagy úgymond, olyan szinten bombasztikusan sodró lendületű, mint néhány korábbi sztori a közelmúltból. Egyik-másik pályán a szkriptek túlhajtják az embert, pedig volna mit nézelődni (és gondosan el-eldugott mementók után kutatni). Olykor a társ-AI kerget őrületbe, miközben beleszvingel a gondosan felállított tűzvonalunkba. A játékmenetbe vitt, változatosnak szánt minijátékok, a medkitek, trükkös szakaszok (mint pl. egy bunker felé tartó gránátosunk fedezése), heroikus pillanatok roppant felszínesek maradnak, és ordítanak némi komolyabb mélység után.

Ugyanígy érezhetünk a drámai vonal iránt. Egész jók a karakterek, sőt, majdnem hogy izgalmasak a felvetett morális kérdések, de sokszor odáig sem jutunk ezek kibontásában, mint ameddig néhány mozifilm a szüleink idejéből. (Pedig aztán azok sem éppen a magas kultúra csimborasszói.) Eme gondok persze csak apró szilánkok a Sherman lánctalpa alatt, mégis csiklandozzák a vasmű utasait.

Cserébe a technikai oldal igencsak kidolgozott lett - a helyszínek modellezői mindent bevetettek, hogy sűrű, nyomasztó világháborús atmoszférát dobjanak az ember nyakába. Bár a CG jelenetek és az ingame részek váltásánál van egy kontraszt, a matt, olykor már-már monokróm színskálával mért összkép súlyosan beleég az ember agyába. Nem a technikai részletekről beszélünk, hiszen ezek a CoD örökségből gyökereznek, így ilyen téren komoly előrelépés most sem történt. Sokkal inkább a művészeti összkép az (legyen szó látványról vagy hangképről), ami megragadja az embert. Persze apróbb hibák itt is belenyomják a sáros surranót az ember képébe. A főtémában felbukkan a Binary Sunset jellemző dallamíve, a fókuszt (és a háttér Bokeh effektjét) pedig mintha nem mindig találná el az operatőr. Ez külön ad egy mosottságot a játék engine-jével készült átvezetőknek, ami PS4 Pro platformon külön bosszantó.

Természetesen multiplayer szekciója is van a játéknak, de (és ilyet még nem csináltunk) ezt a későbbiekben fejtjük ki bővebben. Részben azért, mert ketté szedtük a játék tesztelésének a feladatát, és ezt az aspektust a CoD multiban jártasabb Főszerkesztőnk fogja véghezvinni. Másrészről pedig a multiplayer rengeteget változott, óriási mennyiségű tartalmi vonatkozást kapott (lásd például a Raven által fejlesztett narratív War módot), és ezt nem tudtuk egy hét alatt, mindenre kiterjedően áttekinteni. (Arról nem is beszélve, hogy a mikrotranzakció csak jövő héten bukkan fel, sajnos kérlelhetetlenül, ebben a játékban is.) Stay tuned, a tesztet jövő héten újra előhúzzuk, mégpedig a multi lehetőségek részletes bemutatásával.

Miközben a CoD kampányával játszottam, végig az járt a fejemben, vajon nem elcsépelt-e már ez az egész téma, vagy úgy en bloc, a szűkebb értelemben vett zsáner?! Persze a háború borzalmait (még ha egyoldalúan is, de) muszáj a felszínen tartani. Nem szabad, hogy az emberek ráfelejtsenek az emberiség ellen elkövetett szörnyűségekre. De az efféle emlékezésnek van egy másik oldala is. Sokadjára mentem meg a romos pincében ragadt kislányt, százszor pukkant mellettem apró piros pamacsokra virtuális társam feje, és kérdés nélkül rohanok előre a sortűzben, amikor a szkript és a parancsnok úgy kívánja. Tudom-tudom, ne gondoljak bele mélyebben! De basszus, akkor is ijesztő a jelenség, pláne ha ennyire jól tálalt az atmoszféra, és ennyire „földhözragadt” a tematika.

Gyors zárásként térjünk vissza a Sledgehammer új Call of Duty összefoglalására, amely teljes valójában nem szolgál rá az enyhén negatív hangvételű kritikára. Bár az egyjátékos kampánya nem érne hat-hét pontnál többet, azért bőven van még tartalék a csomagban, és egy Call of Duty játékot ugye nem pusztán az öt órás története miatt vásárol meg az ember. Az önismétlés tükrében a sorozat vonzerejének talán hanyatlani kellene, de az első piaci hírek megerősítik: a játékosoknak bejött a váltás, és sokan vágytak vissza a kifogyhatatlan ihletet adó második világháborús környezetbe. Ezt a díszletrengeteget pedig remekül lovagolja meg a többszereplős játékmód is, melyről hamarosan bővebben is olvashattok lapunk hasábjain. Végső pontszám? Arra még szintén várnotok kell…

A képek a játék PS4 Pro változatával készültek. A játékot az Activisiontől kaptuk tesztelésre.