WWE 2K18Teszt

Első pillantásra meglepően karcsúnak tűnik a WWE 2K18 újdonságlistája az elmúlt évhez képest, és bár az érzés több óra után sem múlik, szépen lassan átalakul “de ez nem is akkora baj”-szerű elfogadássá. Vagy beletörődéssé. Merthogy igazán előremutató újítás egy van, az viszont akár meg is határozhatja a játék jövőjét. Minden ami ezen kívül történt, az inkább csak bővítés, alakítgatás, ráncfelvarrás.

Itt vannak például maguk a mérkőzések, a központi mechanika, ami köré minden épül. Évek óta benne van a játékban minden meccstípus, jelentős részük jól is működik (ami pedig nem, azt szépen eldugják a többi közé). Az irányításban és az interakciókban alig vannak változások, mivel úgy tűnik, sikerült megtalálni a riposztok és szituációfüggő akciók kivitelezésében a legjobban kézre álló funkcionalitást. Két kisebb újdonság azért van. Az első, hogy már tudjuk magunkkal húzni a kábult ellenfelet, amivel akár a nekünk tetsző helyre irányíthatjuk, akár előkészíthetünk egy speciális támadást. A második a submissionök teljesen használhatatlan kivitelezését érinti (egy köríven utol kellett érni/el kellett kerülni az ellefél cikkelyét), most már lehet egy alternatív, gombpüfölős alternatívát is választani, ennek a beállítását mindenkinek ajánlom.

A rengeteg opció és a feneketlen menühierarchia ellenére a WWE 2K18 két játékmódról szól igazán. Mostanra teljesen kivesztek a legnagyobb sztárok sztoriorientált történetei (Road to Wrestlemania, évekig a legjobb móka volt), akárcsak a visszatekintő, egy-egy korszakot vagy sztár pályafutását “feldolgozó” lehetőségek. Ehelyett azt ajánlja a játék, hogy alkosd meg te magad a saját karakteredet, történetedet, stadionodat, bevonulásodat és úgy általában mindent, ami az egész cirkuszhoz tartozik. Az, hogy milyen mélységben kívánsz belenyúlni ezekbe a dolgokba, teljesen szabadon van rád bízva - vagy élsz vele, vagy a készen kapott tartalommal foglalkozol. Át lehet szerkeszteni a heti adásokat, létre lehet hozni viszályokat, pillanatok alatt ki lehet cserélni a regnáló bajnokokat, de akár neki lehet ugrani, és meccsről meccsre végigjátszani az összes adást az elejétől a végéig. De ez mind csupán a felszín kapargatása, a kirakat-mód, a WWE Universe, ami nagyjából ugyanaz maradt, mint tavaly.

A fő attrakció, ahogy az elmúlt néhány évben megszokhattuk, a saját magad által megálmodott, menedzselt és ténylegesen irányított karakterről szóló MyCareer mód. Ebben nagyon alulról indulva kell felépíteni a teljes karrierünket, természetesen az NXT-ből startolva. Az érdekes újítás itt a backstage megnyitása, ami azt jelenti, hogy a színfalak mögötti terület egy részét be tudjuk járni, beszélgetünk az ott tartózkodó többi pankrátorral vagy vezetővel, feladatokat kaphatunk tőlük, fényképezkedhetünk, interjúkat adhatunk és verekedéseket kezdeményezhetünk. Maga az elképzelés szuper, a megvalósítás sajnos kevésbé. Egyrészt tele van az egész üresjárattal (a folyosó egyik végéből a másikba átsétálni egy perc és közben nem történik semmi), másrészt a legtöbb interakció nyers, átgondolatlan. A megszólítottak ugyanazt az egy mondatot ismételgetik, hangja senkinek nincs, ugyanazok az animációk ismétlődnek és valahogy élettelen az egész. Ugyanez igaz a pocsék promókra, amik ugyan valóban fontosak a valóságban, itt nem működnek, széles karcsapásokkal gesztikulálva mondjuk el NÉMÁN, hogy most pedig itt földindulás lesz azonnal. És még ettől függetlenül is simán lehet ezt a játékmódot szeretni, mert sok óra alatt egész érdekesen alakulgat a történet, és olyan mérhetetlenül sok mindennel tudunk foglalkozni, hogy nem marad lehetőségünk unatkozni.

Fontos elem, hogy tényleg van jelentősége annak, hogy a nyolc “karakterosztály” melyikét választjuk, mert bizonyos képességekben simán a többiek fölé tudunk nőni, másokban ugyanakkor nem tudunk fejlődni egy idő után, tehát vége a mindenhez értő pankrátorok korának. Az is jó döntés volt, hogy egy univerzális fizetőeszköze van a játéknak, tehát minden egyes pillanatban eldönthetjük, hogy a saját karakter speed értékét növeljük eggyel vagy pedig ugyanebből nyitunk meg egy harminc évvel ezelőtti sztárt, akit azonnal megteszünk mondjuk a Raw bajnokává, esetleg a mások által készített tartalmak között mazsolázunk - szintén ugyanebből az erőforrásból. Minden áthat mindent, és itt jön az igazán előremutató dolog, a Road to Glory. Ez a játékmód az egyjátékos kampányt köti össze a multiplayerrel és teszi az egész programot egy folyamatos szolgáltatássá, összekapcsolva a valósággal. Arról van szó, hogy minden valós PPV-re be tudjuk juttatni az általunk irányított karaktert, ehhez azonban egy adott idősávban (hiszen az esemény dátuma adott) kell az objektívavezérelt multiban jól szerepelnünk. Adott számú csillagot kell összeszednünk, hogy legyen esély bejutni a PPV-re. Ha ez nem sikerül, de sok pénzed van, akkor meg is veheted az indulás jogát - és itt most nem az előbb részletezett univerzális kreditre gondoltam. Az ötlet, akárcsak a multiplayer egész kiforrottnak tűnik (naná, más sportjátékban láttunk már hasonló megoldásokat), de természetesen csak akkor tud működni, ha hosszú hónapokon keresztül is megmarad az a kritikus játékosszám, ami az egészen életben tudja tartani.

Nem volt még szó arról, hogy vizuálisan most már tényleg egész jól néz ki a játék, emlékeim szerint erre évről évre panaszkodni szoktam. Sajnos a karaktermodellek jelentős része most sem elég jó, ráadásul a hajszimuláció a kétezres évek elejét idézi, de amikor nincs közeli kamerázás, valóban impozáns az összkép. De ez csupán külsőség - ami igazán durva, az a karakterépítő rendszer mélysége, amikor már azt hinnéd, hogy nincs több minden, amit állítgatni lehet, találsz még egy teljes réteget, szóval elképesztő, hogy mennyire el lehet veszni a játékban.

Mint szinte mindig, most is felemás érzéseim vannak a programmal kapcsolatban, mert bár nagyon be tud szippantani, az említett játékmódokon kívül egyszersmind hiányzik belőle az igazi hangulat és a felhajtás, egyszerűen nem szabadna több évtizednyi történelmi lehetőséget annyiban hagyni, hogy oké, nyisd meg az egykori kedvenceket és tedd be a mostani felhozatalba. A pankráció legalább annyira merít a saját múltjából, mint az aktuális sztárjaiból, én vásárlóként pedig elvárnám, hogy ez jelenjen meg valamilyen formában. Most fogtam magamat, megvettem Vadert és percek alatt kicsináltam vele Jinder Mahalt, de valahogy nem éreztem a végén a várt elégtételt.