CupheadTeszt

Puttyog a kéz, pattognak a borsószemek, vetődik a hős, és pörögnek a ritmusok. Cuphead pedig módszeresen győzi le hetyke egymásutánban az Ördög adósait. Persze Kupa Misi (TM) és Mug Matyi is hasonló cipőben jár - a könnyelmű szerencsejátéknak az lett a vége, hogy maguk is a Patás üldözöttjeinek a sorába kerültek. Így nincs más választásuk, mint belemenni a pokoli üzletbe: saját lelkük megmentése érdekében ledarálni mindenkit, aki valamilyen formában tartozik a kénszagú úrnak. Márpedig ebben a mesevilágban mindenki félreüzletelt már valamit az Ördöggel, így hőseinknek a teljes környéket el kell náspángolni, hogy legalább ők megmeneküljenek a szörnyű kárhozattól.

Nagyjából ez a sztorija a harmincas évek rajzfilmstílusát, a Fleischer-Avery iskola legjavát lekoppintó Cupheadnek. Annak a játéknak, amely mindent egy lapra tett fel: nevezetesen a különleges és eddig nem pipált meseszerű vizualitásra. Láttunk már jó néhány rajzfilmeket imitáló videojátékot az évek során, de ennyire dinamikus, ilyen egységes és magas szinten igényes látványvilágú címet még soha. És a legszebb az egészben, hogy mindezt nem felejtették el tényleges „videojáték”-élménnyel megtoldani a készítők, így mondhatni a Cuphead nem csak a látványban, de bizony a mechanikák minőségében is felér a legnagyobbak közé.

A játék büszkén hirdette az elmúlt évek során a főnök-fókuszú megközelítést. A Cuphead sava-borsa tényleg a boss-harcokban eredeztethető, de a boss-rush alműfaj állandó emlegetése kicsit csalóka lehet.

De mi is az a boss-rush? A videojátékok hajnalán, még a 8-bites japán konzoljátékokban vált divattá, hogy miután a pálya végi főellenfeleken átevickéltünk (és az összes szintet letudtuk), a végső főnökharc előtt jött egy nagy hajrá. Itt szűk egymásutánban (sokszor egy élettel) kellett végigdarálni ismét az addigi főellenfeleket. Ez nem kis gyakorlatot igényelt, és sokszor ledobta a gépszíjat az agyunk, mikor például Dr. Wily előtt még a komplett robobagázson keresztül kellett vágni magunkat.

No a Cuphead picit átvariálja ezt az elképzelést. Itt a boss-rush fogalma jellemzően egy főnök köré épül, akit különböző fázisokon keresztül kell levernünk. Ott van például az óriási madár, aki először tojásokat köpköd, majd második fázishoz érve dühbe jön, és japán bullet-hell játékokat megszégyenítő tollvihart küld ránk, végül a fiókája vesz kezelésbe minket, aztán még egy utolsó etapunk lesz a nagymadárral. Hát valahogy így épül fel egy fő pálya. Megesik, hogy az adott boss „formái” helyett a csatlósok legyőzésére irányul a feladatunk, de a lényeg, hogy egy pályán mindig egy adott tematikájú boss ellen fogunk küzdeni, több fázisban, külön-külön stratégiai megfontolásokkal.

És micsoda főnökök ezek! Óriási fazonok mind, egytől egyig! És ez nem csak a vicces, de sokszor a súlyosan rettenetes és félelmetes mivoltukra is értendő. A fázisváltásoknál ráadásul olyan durva animációk kacagtatnak majd, hogy nem hisztek majd a szemeteknek. És ez nem túlzás…

Ezen a ponton engedtessék meg egy kis privát sztori. Gyermekként imádtam az 576 Kbyte írásait, és olyan '93 magasságában olvastam az Amigás Beavers tesztjében, hogy a cikkíró „lefordult a székről, úgy röhögött”, mikor meglátta a játék egyik főellenségét. Ez a hasonlat kőkeményen megmaradt, és… Nos, vagy az ingerküszöb volt más, vagy szerző akart nagyot mondani. Mai fejjel nehezen tudom elképzelni, hogy a játékban rendre visszatérő mackószörnyben mi is volt olyan vicces…

…na, de vissza a rajzfilmföldre! Egyik-másik genyánál tényleg felhorkantunk majd az apró gegeken és mozdulatokon, olyan jópofán van tálalva a személyiségük. Bon Bon Bárónő minden legyőzött csatlósa után rázza ránk az öklét, a nagymadár hordágyon jön vissza az utolsó haccacáréra, és van aki konkrétan sírkő formában is visszatér kísérteni minket. A többit pedig nem szeretném elspoilerezni. Szerencsére bőven van lehetőség jó példákból válogatni, és a játék meglepően hosszú, meglepően tartalmas is, az egyszerű koncepciója ellenére is.

Persze nem csak főnökök vannak, de lesznek run&gun szakaszok, és szellemes mauzóleumok is, afféle közjátékként és jutalomforrásként. A futkorászós pályákon tudunk érmeket is gyűjteni, hogy aztán a térképen található malacpofa boltosnál új fegyvereket vagy egyéb könnyítőket vásároljunk. Arra figyeljünk, hogy sok buffnak van debuff hatása is, így a könnyítés gyakran nehezítéssé is tud válni. Az extra élet viszont mindjárt a játék elején jól jöhet. A játék nehézsége ugyanis olyan, mint maga a főgonosza: pokoli, és ott szúr belénk tüzes vasvillájával, ahol csak ér bennünket! Persze a minták tanulhatók, sokszor van több féle kiút is a szorult helyzetből, és a kihívás viszonylag jól is építkezik, ahogy haladunk előre. Sőt, még "könnyített" mód is választható a pályák elején. A játék közepe felé azonban lazán lesznek olyan csaták, ahol már az egyes közbülső fázisok eléréséig is oltári türelem és alázat szükségeltetik. A jutalom? Az viszont mindennél édesebb. Amikor a főnököt porig alázod, az animáció csak fokozza a diadalmas érzést. Aztán a játék csavar egyet a dolgon, és a képünkbe törli a kettesalá' szintű értékelést: „Barátocskám, lehetne ezt sokkal jobban is csinálni…”

A program alkotói végig ésszel mérték fel a játékmenet stílusában rejlő lehetőségeket, így logikusan be is hozták a kooperatív játékot, ami rettentő poénos adalék. Sok lúd disznót győz, na de nem Kupa Misi és Mug Matyi esetében, akik ha összeállnak, még nagyobb lesz a csetlés-botlás, mint korábban. Persze épp ez jelenti a Cuphead szépségét, a közös anyázás, pedig viccesebb, mint ha egyedül játszana az ember. Ha ketten nyomjátok, és nem vagytok kellően egymásra hangolva, garantáltan jajj lesz a barátságnak! Apropó a program annyira látványos, hogy ha egy házibuliban az enyhén besörözött haverok elé kerül, a csapat nagy része röhörészve fog ráfixálódni képernyőre! Onnantól pedig ismét jönnek az oltások és az egymást hergelő beszólások. Nem csak a látvány az, amúgy, ami az átlag befogadót ámulatba fogja ejteni. A program zenéi is mind-mind külön tapsvihart érdemelnek. Ki gondolná, hogy a dixie talpalávaló még durvább hatással tud lenni az emberre, mint a metálos reszelés? Higgyétek el, a huszadik újrakezdésnél a dübörgő rézfúvósok és heves pergetések a legősibb ösztönöket fogják bekapcsolni bennetek is!

*Ritkán születik ennyire egységes, ennyire tiszta és ennyire ütős vízióval rendelkező játék, mint a Cuphead. A készítők sokat tettek fel a játékuk napvilágra hozatala érdekében, de innen nagyon úgy tűnik, hogy minden befektetett izzadságcsepp megérte!

Egyetlen, de egyetlen apróbb észrevételünk motoszkált bennünk végig a játékkal kapcsolatban. Ha a run&gun, valamint a főnökharcok egymásutánját klasszikus pályarendszerbe szervezik a srácok, talán még magasztosabb, még hangosabb lenne a Cuphead durranása! A sorozatos újraszervezés, a kifelé is kommunikált fejlesztési buktatók és áttervezett játékelemek, valamint a limitált erőforrások miatt lehetett az, hogy a főnökök nem kaptak tényleges felvezető pályaszakaszokat.

Na de ezzel együtt sincs nagy gáz. Kupa Misi és Mug Matyi kalandjai ugyanis a mérce legmagasabb régióit ostromolják. Univerzális siker a nehézségénél fogva sem lesz a Cupheadből, de azt lazán elérték az MDHR srácai, hogy idén ne nagyon legyen emlékezetesebb vagy maradandóbb darab a képzeletbeli toplistámon. Mi ez, ha nem egy balga alku az ördöggel?*