Mélyen benne vagyunk az év végi hajrában, így kicsit lassabban haladunk a kapszulákkal, mint a nyári lötyögésben. Mivel már minden kiadó a karácsonyi hajrára készül (a triplaás játékok úgy döngetik a tesztlabor ajtaját, hogy nem győzzük tartani) az igazi csemegékre azért most is jut idő és hely. Ebben nagy segítségünkre voltak vendégíróink, akik remek játékok, vérbeli különlegességek kapszulatesztjeit hozták el nektek.
Nincs más hátra, mint hogy jó olvasgatást kívánjunk a kapszulákhoz! (És ezúton is köszönjük DVM-nek, valamint Reptile-nak a rovathoz történő hozzájárulásukat.)
Burly Men at Sea - Teszt
Vajon mit csinál három nagydarab, vastag szakállú, izzadt tengerész, ha összezárják őket egy hajón? Természetesen kalandokat keresnek. Mármint, kincses kalandokat, hőseink ugyanis egy térképre bukkannak, ami alapján nekivágnak az ismeretlennek.
A Burly Men at Sea a legkönnyedebb játék, amivel az utóbbi években játszottam. Egyrészt, a játék egy percre sem veszi magát komolyan, a humora viszont pont annyira fanyar, hogy az ember valóban szívből mosolyog rajta, és nem kínjában. Nagyon kevés program tud ugyanis olyan stílusos lenni, mint a Burly Men at Sea: külsőre roppant minimalista, pár színnel és egyszerű karakterekkel operál, míg a narratíva kizárólag szövegből áll, ezt az egyedi külsőt pedig egy olyan soundtrack dobja meg, amit hallva fütyörészve vágnék neki én is az óceánnak, ha nem egy fehér húsú hájpacni lennék (bezzeg a Szakállas Testvérek!).
A gameplay is követi ezt az egyszerű, de nagyszerű (költői túlzással) vonalat. Adott egy tengerparti falu, ami kalandunk kiindulási pontja, ahonnan amint elhajózunk, bekap minket egy bálna úgy, hogy abba még Pinokkió is belenyekkenne. Innentől pedig miénk a döntés: hogy szabadulunk ki? Kihajózunk? Prüszköljön ki? Bármit is választunk, teljesen más lesz a következő kalandunk helyszíne. Mozgó hegy? Depressziós Halál, aki előléptetésre vár? Fókák? A lehetséges variációk és kombinációk sora bár véges, de le tudja kötni az embert, ha minden szálat látni szeretne. Bár, a játék tényleg csak a döntésekről szól, illeszkedve a minimalizmusba, itt nem fogunk stratégiai, forradalmi játékmechanikákkal találkozni. Egy-egy "túra' utána visszakerülünk a kezdő helyszínre, és mehet elölről a kaland. Kell is, mert egy-egy ciklus olyan 10-15 perc, viszont mivel a játék abszolút nem fekszi meg az ember gyomrát, könnyed és nem fárasztja le az embert, jó kikapcsolódást nyújt a komplexitásra nem vágyó, laza mókát igénylő agynak.
***7/10
DVM
Burly Men at Sea | Platform: Playstation 4 (tesztelt), PS Vita, PC
Kiadó: Brain&Brain | Fejlesztő: Brain&Brain
Megjelenés: 2017. szeptember 29. | Ár: 10 EUR / 3090 Ft
Echo - Teszt
Vajon jó-e, ha egy játék első húsz percében teljesen fals képet kapunk arról, hogy milyen is a játékmenet? A dán Ultra Ultra (akik egyébként nagyrészt az IO Interactive egykori munkatársai) nem sokat gondolkodhattakatott ezen, így az Echo introja csak annyira interaktív, amennyire muszáj, rengeteg dumával, és a walking simulatorok jellegzetes “told előre a kart” bonyolultságával. A sztori elsőre kissé kusza, de menet közben szépen kinyílik: a jövőben járunk, ahol a főhős, En - egy privilegizált embercsoport renegát tagja - barátja “megmentésére” indul. A játék teljes mértékben egy Palotában, illetve nem is “egy”, hanem, “A” Palotában játszódik. Ez a helyszín, egy egész bolygót beterítő föld alatti létesítmény-komplexumban, ami egy valaha szebb napokat látott civilizáció megbomlott elméjének csúcsteljesítménye, bárminemű emberi vonás nélkül. Az úton En egyetlen társa az űrhajó fedélzeti mesterséges intelligenciájaja, London, akivel a kapcsolata - hogy spoilermentes legyek - nem kifejezetten felhőtlen.
A Palotába lépve előkerül a valódi játék - az előszőr hangulati elemnek, ijesztgetésnek tűnő folyamatos lámpa-kapcsolgatásról, és a földön heverő fekete torzókról hamar kiderül, hogy abszolút az Echo főszereplői, sőt, névadói. Ne kerteljünk tovább, a játék egy akció-stealth-puzzle: En klónjai elől menekülve kell egy-egy pályát megoldanunk, ami többnyire csak túlélést, néha megfelelő számú gömb-gyűjtést jelent. A csavar az, hogy bár a klónoknak eleinte korlátozott a mozgástáruk (nem tudnak mást, mint lassan vánszorogva, zombiként közeledni), ez gyorsan megváltozik: minden egyes új mozdulatot, amit a játékos bevet - legyen az futás, lövés, ugrás, liftezés - az ellenfelek is megtanulják. Nagyjából percenként az amúgy pazar fénybe borított játéktér pár másodpercre elsötétedik, majd teljesen feketébe borul, hogy azután ismét felkapcsolják a villanyt. Ez a periodikusság adja a játék igazi ritmusát: a világosban “figyeli” a Palota a mozdulatainkat, a sötétben “garázdálkodhatunk”, a reboot után pedig ellenfeleink felélednek, immár az előző “világos” periódus alatt bemutatott kunsztjainkkal felvértezve. Nem kéne persze sok idő, hogy klónjaink kicselezhetetlen terminátorokká váljanak, így kapunk egy kis könnyítést is: ha egy világos időszak alatt egy mozdulatot NEM használunk, azt a következő körben a klónok is elfelejtik.
A kivitelezésre abszolút nem lehet panasz, a Palota lélektelen, és mégis, szinte bántóan részletgazdag termei fantasztikusak, és kellemes kontrasztban állnak a nagyobb szinteket összekötő “zsilipen túli világgal”. A szinkronhangok szintén kitűnőek, az amúgy remek sztorit nagy beleéléssel adja le a két szereplő, ami óriási nagy szerencse, hiszen kettejük párbeszéde az egyetlen dolog - néhány nyúlfarknyi cutscene-t leszámítva - amire támaszkodhatunk a narrációban.
A játék legkomolyabb problémája a monotonitás. 4-5-6 óra a végigjátszás, és egy-két hozzáadott játékelem kivételével sajnos úgy a felétől már nincs igazi változatosság. A Palota termei megtévesztésig hasonlóak (fraktálszerű megvalósításuk miatt már-már önhasonlóak), a feladatok ugyanazok (kerüld ki-szedd össze-indítsd be a liftet), és még a zene is folyamatosan ismételgeti ugyanazt a három - amúgy remek - témát.
Az Echo mechanikája tökéletesen működik, akció-lopakodó játékhoz méltóan meglehetősen stresszes, a tanul-támad-felejt AI feletti indirekt kontroll pedig lenyűgözően összetett taktikákat eredményez. Ha nem zavar, hogy az egész AI-átverő, lopakodós mechanika egy kamaradarabként előadott walking simulatorba van csomagolva, akkor ez a te játékod lehet!
***8/10
Reptile
Echo | Platform: PC (tesztelt)
Kiadó: Echo | Fejlesztő: Echo
Megjelenés: 2017. szeptember 19. | Ár: 23 EUR
Fragments of Him - Teszt
Lassan, de biztosan kezd kirajzolódni a sétaszimulátorokat összefogó tendencia, az a gerinc, amire többé-kevésbé egységes bordaként illeszkednek ezek a játékok: ez pedig a halál, a veszteség, és az ezzel való megbirkózás. Éppen ezért egyre nehezebb egyedinek lenni, kitűnni a tömegből, és lassan már nem elég az üdvösséghez az, hogy "érzelmeket közvetít". A kérdés sokkal inkább az, hogyan?
Nem a Fragments of Him az a játék, ami Petőfiként kardot rántva történelmi kiállást tanúsít a fenti trenddel szemben. A játék hasonló kiindulási pontot követ, mint társai: a főszereplő, Will halála kapcsán lehetünk tanúi az életében fontos szerepet játszó emberek szemszögének, annak, ők hogyan hatottak Will életére, hogyan élték meg a vele való kapcsolatukat. Bár szerintem lényegtelen, de meg kell jegyezni, a történetben fontos szerepet játszik, hogy Will homoszexuális (és ez képileg is megjelenítésre kerül) - ugyanakkor, a játék témája legalább annyira kivetíthető a heteroszexuális kapcsolatokra is. Tehát ha csak minimálisan sem korlátolt a játékos, ugyanannyit tud hazavinni a Fragments of Himből, mint az, akinek az ilyen kapcsolatok a realitást jelentik.
Valahol ugyanakkor pont emiatt is felejthető a játék. Az egyszerű, szürke-barna színekkel árnyalt karakterek bár ötletesen festik meg a hangulatot, a játék nem képes többet mondani a halál feldolgozásáról, az emberi kapcsolatokról, mint amit már ezer meg egy helyen láthattunk. Látszik, hogy a Fragments of Him egy borzasztóan személyes projekt, de pont azzal lehetett volna több, ha bátrabb, ha kezd is valamit azzal a felállással, ami miatt sokan már eleve el fognak tőle fordulni. Mivel a játékmenet - sétaszimhez méltóan - kimerül abban, hogy a sárgával kontúrozott elemekre kattintva továbbgörgetjük a narratívát, a Fragments of Him akkor lehetett volna kiemelkedő, ha ez a narratíva erős. De nem az. Kicsit olyan a játék, mint amire nyugodt szívvel írhatnánk: konzerv melankólia.
***DVM
Fragments of Him | Platform: Playstation 4 (tesztelt), PC, Xbox One
Kiadó: Sassybot | Fejlesztő: Sassybot
Megjelenés: 2017. szeptember 26. (PS4) | Ár: 10 EUR / 3090 Ft
Last Day of June - Teszt
Megélted már életed legboldogabb napját? Születésnapodon kedveseddel kint ülsz a mólon, füle mögött a virág, amit szedtél neki, miközben lágyan hullámzik a tó a lemenő nap fényében. A Last Day of June ezzel az idillel indít, hogy aztán páros lábbal rúgjon minket a veszteség felé: ahol korábban telt színek és szerető feleség, most a sötétség, a kerekesszék, és szerelmünk fájó hiánya fogad. Június utolsó napja ugyanakkor egy lehetőség is, egy esély arra, hogy megpróbáljuk megakadályozni az elkerülhetetlen, visszamenve az időben elérni, hogy ismét boldogságtól telítődjön az élet.
A Last Day of June tipikus példája azon indie játékoknak, amikért kifejezetten szeretem az ipar e szeletét: csupa szívvel készült, intenzív, de mégis interaktívabb annál, mintsem hogy egy sétaszimulátorról beszéljünk. A játék szinte impresszionista képi világa az elnagyolt karaktereivel rendkívül sok érzelem közvetítésére képes - főszereplőnk, a felesége halálát gyászoló férj, aki egy mágikus estén lehetőséget kap arra, hogy újraélje a tragikus napot, és a Balesethez ilyen vagy olyan módon, de közrejátszó szomszédjai cselekedeteit megváltoztatva megpróbálja megmenteni élete értelmét.
A Last Day of June több, mint egy lineáris, passzív élmény. Bár tényleg csak pár óra, mivel az a feladatunk, hogy az eseményeket megpróbáljuk más mederbe terelni, azért törni kell a fejünket, hogy az apró epizódokban, mindig mást irányítva, éppen mennyit és milyen irányba változtassunk, hogy más legyen a végkimenetel. Azért nem súrolja a komplex puzzle játékok rejtvényeit, de - az egyébként saját tragédiáikkal bőven ellátott - figurákkal ügyesen kell matekozni, hogy a végén…nos a végén történjen valami. A Last Day of June fontos kérdéseket feszeget - elkerülhető-e az elkerülhetetlen -, és bár könnyen megfogja az embert, egy nagy hibába beleesik azzal, hogy túlságosan hasonlít a filmeken már látott "mi lett volna, ha…" történetszálakhoz. Aki viszont fogékony volt mondjuk Fel c. mesére, annak ez a játék is megszorongathatja a könnycsatornáit.
***8/10
DVM
Last Day of June | Platform: Playstation 4 (tesztelt), PC
Kiadó: 505 Games | Fejlesztő: Ovosonico
Megjelenés: 2017. augusztus 31. | Ár: 20 EUR / 5990 Ft
The Solus Project - Teszt
Egyedül, egy idegen bolygón, az emberiség utolsó túlélőinek egyikenként. Láttuk már a helyzetet, nem is egyszer. A Solus Project azzal próbálja meg feldobni a videojátékokban sokszor átélt szituációt, hogy az FPS-kalandozást (mondhatni narratív sétálgatást) próbálja vegyíteni a túlélős játékok kraftolásával, tárgyhasználatával, és erőforrás menedzsmentjével. A programot már korábban végigjátszhattuk PC-n, sőt, XO-n is futott már egy korrekt kört, most azonban PS4 és PSVR platformokon is felbukkant, így mivel korábban sem teszteltük, kár lenne elmennünk mellette.
Ha azt mondom, sétaszimulátor, sokan egyből tudjátok, hogy miről van szó. A Solus alkotói azzal próbálták meg feldobni a szokásos mászkálós kalandozást, itt-ott feldobott minimális tárgyhasználatot, hogy karakterünk életfunkcióit, éhségét, testhőmérsékletét, szomját folyamatosan figyelnünk kell. Az űrhajótöröttünk tamagocsi-jellegű igényei fokozódnak, ha terheljük őt. Mondok egy példát: a barlang tavának vizében megmártózva kihűl a hősünk, így gyorsan tábortüzet kell csiszolnunk, amint a túloldalra értünk. A kraftolás és tárgyhasználat nem túl komplex rendszert kapott, de pont annyira érdekes, hogy kis "gameplay" jellegű vonalat vigyen a minimális tárgyhasználatot követelő kalandozás mellé. A Solus komoly erénye, hogy remekül teremt atmoszférát, így az idővel emberre telepedő idegen civilizációs maradványok, valamint a fenyegető múlt (és jelen) sokkal erősebb világot épít körénk, mint például a PS-en nemrég hasonló témával játszadozó Farpoint csinálta.
Sőt, ha már PSVR-összehasonlítás, a Solus minden szempontból maradandó élmény a platform felhozatalában. Az U4-tech alapú látvány remekül érzékeleteti a teret, az idegen, absztrakt alakzatokat, a barlangok és ősi épületek klausztrofób érzetét. Mindössze annyi a gond, hogy a játék jóval hosszabb, mint az átlag VR-élmény, így fizikai kihívás lehet a Playstation-sisakkal végigjárni a kalandot. Ha nincs headseted, és még a többi platformon sem futottál bele a játékba, akkor is megérheti beleugrani az űrhajótörött bőrébe. Néha vontatott, néha darabos, néha melós játékról beszélünk, de mindig jutalmaz olyan pillanatokkal, ami miatt érdemes tovább mennünk.
***7/10
mcmacko
The Solus Project | Platform: Playstation 4 (tesztelt), Xbox One, PC
Kiadó: Grip Digital | Fejlesztő: Teotl Studios
Megjelenés: 2017. szeptember 18. | Ár: 5990 Ft