Telitalálat! Nagyjából így tudnám röviden jellemezni Dontnodék remekművét, amely az epizodikus kalandjáték műfaját úgy rázta fel, mint tétova tini a kandalló tetején porosodó hógömböt. A Life is Strange több volt, mint kaland, hiszen ügyesen keverte a popkultúra különböző irányaiból érkező hatásokat, és bár sok helyről emelt át, végig hiteles, szerethető, befogadható és egyedi tudott maradni. Nagyon kevés olyan játékról tudunk írni, ahol a forgatókönyv, a színészi játék, az OST, de még a játék koncepciós tervrajzai is olyan szerves egészet képeztek, mint az LiS esetében. A kanonikus történetszál viszont lezárásra került, így a hogyan tovább igencsak kérdőjelessé vált. Azok számára mindenképp legalábbis, akik úgy szerették Max történetét, ahogyan az elkezdődött, és végül lezárult.
A kiadó Square Enix számára a Before the Storm inkább egyfajta kísérlet lett végül, mint iránymutatás. Azt lehet sejteni, hogy a fő csapat a háttérben már vadul készíti a folytatást, így nem lepődnénk meg azon, hogy a kilences számú fedélzetre rángatott Deck Nine csapata egyfajta előfutárként vezet be néhány újdonságot, és próbálkozik kihozni a formulából azt, amit az ötrészes alapjáték után még lehetséges. A csapat nem tehetségtelen, ugyanis cikkünk tárgya nem okoz majd különösebb csalódást a régi rajongóknak sem. Ugyanakkor történt néhány olyan tónusváltás, amelyhez szoktatnunk kell magunkat.
Mint már korábban sejteni lehetett, a BtS nem folytatás, hanem kényelmes előzménytörténet. Az ilyen megoldások azért jók, mert sokszor elég őket az eredetileg lefektetett irányokhoz igazítani, és máris szabadon lehet engedni a képzeletet. A vihar előtti csendet nagyjából úgy kell elképzelni, mint a Life is Strange „Tűz, jöjj velem!”-ét (nem csoda, hogy az epizódot a Firewalk nevezetű fiktív rockbanda nyitja). Azaz megágyazunk annak a sejtelmes, zavaros légkörnek, ami az öt epizódban majdan kibontakozik. Egyúttal azt is megtudjuk, hogy a főjáték előtti időszakban mi játszódott le Arcadia Bay idillinek látszó, narancsos naplementével áztatott Americana-jában. A főszereplő a jól ismert Chloe, kinek renitens viselkedése a családi tragédia feldolgozhatatlanságából fakad. A sulival hadilábon áll, az átalakuló családmodellt képtelen elfogadni, és nagy pofája eleve mindig kalamajkába sodorja. Ezen a ponton lép be az életében Rachel, aki a szöges ellentéte a csajnak, a családi rendezetlenség viszont az ő életét is feltúrja. Az első epizód tehát kettejük találkozásáról, összecsiszolódásáról és a háttérben zajló motivációk lélektani felvázolásáról szólnak.
Játékmenet szempontjából majdnem dekára ugyanazt kapjuk, mint korábban - a legszárazabb alapok teljesen változatlanok. Ám apró változások történtek a felszínen. Például a pillangó-hatást elfelejthetjük, helyette pőre válaszutak és feleselős szekciók jelentik az új mechanikát. Hősnőnk temperamentuma képes kihúzni őt a legnagyobb csávából is, és figyelnünk kell, hogy a feldobott magas labdákat milyen válasszal ütjük le a párbeszédekben. Sajnos a dolog nincsen eléggé kibontva, és nem is mindig teljesen érthető, hogy milyen válaszokkal „győzhetünk” az adott pofapárbajban. (A cikkíró mindig nyert - tehát vagy zseniális a riposztoló készsége, vagy túl engedékeny a rendszer…) A fotózást is elfelejthetjük (a hősnőnk kifejezetten gyűlöli a fényképész geekeket), helyette lesz filctollal tagelés, amiért természetesen acsi vagy trófea üti a markunkat. Az elszalasztott lehetőségeket az epizód végén lesz lehetőségünk pótolni, akárcsak az előzményben.
Beszéljünk egy kicsit a külsőségekről is: a médiaformátumokon átívelő művészeti teljesítmény ezúttal is igen erőteljes, bár az alapokat már az LiS első epizódjában lefektették. A muzsikák nagyon jókor és nagyon jó érzékkel csendülnek fel, a szinkronhangok pedig Ashly Burch hiányában is megállják a helyüket. Konkrétan negyed óra után el fogjuk felejteni, hogy Chloe sorait más mondja fel. Ez azért is érdekes a sztori kontextusát figyelembe véve, mert ez a Chloe még nem az a karakter, akit az LiS-ben megismertünk. A grafika stílusa szintén önazonos, a Unity motorra történő váltás viszont picit érthetetlen. Oké, a szokásos junitis döcögéssel nem találkozni a játékidőben (legalábbis Ps Pro-n nem láttunk ilyesmit), de valahogy az összkép művibb, és az animációs fázisok egymásba váltásánál is érezni néhol döcögést, és az átélést megerőszakoló bumfordi fejrándulásokat.
Apropó, ha már itt tartunk. A játék írói továbbra is ügyesen mutatják be, hogyan kell videojátékban női főhősöket szerepeltetni. Chloe egyszerre erős, mint egy oroszlán, és gyenge, mint egy sebzett tinédzser leányzó. Viszont minden erőltetett feminizmus nélkül tud hétköznapi hősként, és magáért kiálló főszereplőként helyt állni. Egyelőre a játék nem erőlteti a másik oldalról túlzó „mindig a nő a tétlen áldozat” szerepkört sem. Egy dolog van, ami viszont a Dontnod csapatnak annak idején sokkal jobban sikerült. Az első Life is Strange teljes szezonja során egy kézen meg tudtam számolni azokat a mondatokat, amelyek a hitelességet és az átélést rombolták. A Before the Storm nem mindig képes nulla környékén tartani a gejl-mutatót. Bár általában van lehetőség a higgadt, logikus válasz felé terelni Chloe karakterét, még így is rengeteg a hiszti. Ez az MTV kultúra ismeretében persze már-már kötelező kellék egy tömegfogyasztásra szánt sztori esetében, viszont sokszor riasztó és elidegenítő is tud lenni. Tudjátok, az első öt epizód nagyon jól lavírozott ezen a vékony vonalon. Itt viszont többször kileng a mérce, és lehetőségünk sincs olyan irányba terelni a cselekményt, ami empatikusan csomagolná be főszereplők hisztériás reakcióit. Sebaj, ettől még bátran vállalható a sztori, de itt érződik némi értékrendbeli különbség a forgatókönyvön. És ha már sztori, na meg választási lehetőségek... a játék tényleges kalandozós-szakaszai a teljes játékidő tekintetében sajnos érezhetően sorvadoznak. Reméljük ebből a jelenségből nem lesz tendencia a szezon további epizódjait tekintve.
Az első rész bő három órája kicsit nyomasztó, kicsit drámázós, de mindenképp érdekes játékélmény, amelyhez hasonlót maximum TV sorozatokban talál az ember. A Before the Storm előzményként borítékolhatóan helyt fog állni, bár az összhatás már nem olyan torokszorítóan erős, mint az alapjáték esetében. Kérdés, hogy a családi és iskolai konfliktuson felül milyen komolyabb szálat visznek végig majd a következő két részen, valamint a természetfeletti jelenségekre is csak nagyon halvány utalásokat kaptunk eddig. Mindent összevetve a három epizód főként a rajongóknak szól, és a fogadtatás valószínű a számozott folytatás irányát is befolyásolni fogja. Ennek tükrében ugorjatok fejest az ismeretlen mélységbe Chloéval és Rachellel.