Sniper: Ghost Warrior 3Teszt

Férfiasan bevallom, én sokáig azt hittem, hogy a Sniper Elite és a Ghost warrior ugyanaz a franchise, mint a COD-ok, és ugyanúgy évenként váltogatják, hogy éppen a múltban vagy a jelenben osztjuk a fejeseket. Természetesen, amikor Mackó „rámsózta” ezt a Snipert IS, (Köszi Ákos, imádlak! ;) - macko) utánanéztem a sorozatnak. De az igazság az, hogy ha nem is tettem volna ezt meg, nagyjából fél óra játék után kiderült volna, hogy a két játék bár ugyanaz a műfaj, ugyanaz a sportág, de durvára nem ugyanaz a liga. (Csak, hogy egy örök klasszikust idézzek kicsit megfordítva).

A lengyel illetőségű CI games (...van ezeknek a lengyeleknek valami C fétisük, ha a CD projekt meg a CI games után felbukkan egy CN software, esküszöm felsírok!) nagyon komolyan gondolta ezt a harmadik részt. Valószínűleg az amúgy remek témának köszönhetően az előző részek a kritikusoknál ugyan nem, viszont a játékosoknál valamiért sikeresek voltak. Így úgy gondolták a kiadónál, hogy a jóindulattal is középszerű státuszból ugranak egyet a tripla A (illetve náluk inkább tripla C…) kategóriába, és instant világuralomra törnek. A tervük megvalósításához vezető utat első körben az open world stílus bevezetésével kívánták megalapozni. Ami nem is lett volna probléma. Csak ugye Michel Jordan óta tudjuk, hogy azért, mert „megyeget” a kosárlabda, nem leszel rögtön baseball legenda. Ahhoz ugyanis nagyon sokat kell gyakorolni. Erre valószínűleg lengyel testvéreink is rájöttek, mivel ha jól tudom, a játéknak már tavaly meg kellett volna jelennie. Őszintén szólva tolhatták volna még egy kicsit a kiadást, mert a manapság olyan divatos day one patch intézményét nem teljesen arra találták ki, hogy a játék béta verzióját tegyék lemezre, aztán majd kiadjuk a többit, ha kész leszünk. Na de erről majd egy kicsit később.

Az új irányhoz új főhős is dukál, így elköszönhetünk az előző rész főszereplőjétől, Cole Anderson kapitánytól, és üdvözölhetjük a harmadik rész protagonistáját (fú de sokat használtuk ezt a szót pár éve…) Jonathan „JON” North-ot, aki bár északról jött (bocs), de teljesen új fiú. A prológusban láthatjuk, hogy Jon már gyerekként sem vízipisztollyal locsolgatta a falu lánykáit, hanem rendes puskával lyuggatta ki a konzervipar termékeit az erdő közepén. Bátyja, Robert, szintén zenész, azaz a haditengerészet különleges egységében szolgál. Egy nagyobbacska ugrás után felnőttként már együtt mennek egy szupertitkos küldetésre a ruszkikhoz (hova máshova), hogy egy „titkos” (mind az…) létesítményben tárolt, titkos biológiai fegyver raktárat semmisítsenek meg. Természetesen a küldetés nem várt fordulatot vesz, menekülés közben egy titkos (mi más) katonákból álló társaság rajtaüt a srácokon. Robertet elrabolják, minket meg miután gyengéden megsimogattak egy puskatussal, a jó kis orosz anyaföld gondjaira bíznak. Ezt sikerül valahogy túlélnünk (elég rövid kis játék lett volna, ha nem), ezután pedig megpróbáljuk kideríteni, hogy kik voltak ezek a jóvágású srácok, illetve hogy hova tűnt a testvérünk.

Két évvel később eljutunk Grúziába, ami a fő játszóterünk lesz. Emlékeztek még a Far Cry 2-re? Én igen, még tesztet is írtam róla egy örökévalósággal ezelőtt. Sajnos. Mármint nem az a sajnos, hogy én írtam a tesztet, hanem, hogy még mindig emlékeszem arra a hiper-szuper unalmas játékmenetre, ami számomra kinyírta az egészet, holott maga a megvalósítás abszolúte rendben volt. Na, ez az érzés köszön vissza itt is, csak kisebb szabadsággal. Van egy nagy térkép (vagy kicsi, ha a GTA, Witcher, Wildlands tükrében nézzük), amin vannak checkpointok, amiket szépen ki kell takarítani. Vannak bázisok, ahol lehet aludni, mindenfélét legyártani és a küldetéseket felvenni. Elszórva a világban találunk még mellékküldetéseket, valamint nyersanyagokat gyűjtögethetünk ládákból. Egyedül magas tornyokat nem tudunk megmászni, hogy majd leugorjunk róla valahogy… Ezekkel a dolgokkal nem is lenne semmi baj, ha nem láttuk volna már 10 évvel ezelőtt, és ami szomorú, hogy jobban kivitelezve.

Elmondok egy gyors példát. Első küldetés, ülünk az autóban, megy a sztori, beszélgetünk a rádión a parancsnok dudával. Sztori közben szépen áthajtunk egy az ellenség felügyelete alatt lévő ellenőrzési ponton, aminek következtében vagy 3-4 arc tüzet nyit ránk. Lövik a kocsit, meg minket is mint az állat, már vörös a képernyő, de mi nyugodtan sztorizgatunk tovább a parancsnokkal a rádióban, mintha mi sem történt volna. Egyetlen egy darab dzsipünk van, amivel lehet furikázni, bár a falvakban, út szélén van több is, viszont mind zárva vannak. Szóval vagy teleportálunk, amit hál' Isten bármikor tudunk, vagy kutyagolunk tovább. Van nálunk kis pisztoly, gépfegyver, sniper puska, drón, kés, töltények, éjjellátó, computer, 2 fajta gránát, hangtompító, tampon, fogselyem, kés, villa, kanál (van amúgy egy kakukktojás a listában az éles szemű mesterlövész palántáknak), DE egy zártörő nem fért bele. Arról már nem is beszélve, hogy mi lett volna ha egyszerűen bezúzzuk az ablakot?

A fő küldetések területe mindig le van kerítve jól láthatóan, amin belül kell az esetek 99%-ban eliminálni egy vagy több embert. Ezt igazából többféleképpen is megtehetjük, mert ellentétben az előző részekkel, itt most három metódust támogat a játék amikhez perk „fákat” is készítettek. A sikeresen teljesített küldetések után kapott XP segítségével fejleszthetjük azon képességeinket, amik nekünk szimpatikusak. A Ghost a lopakodós, hátulról elkapós, esőben, sötétben sárban fekvős, settenkedős. A Snipert hagyom, hogy mindenki maga találja ki, a Warrior pedig Schwarzenegger a Commandoból, bumm bele előre, ami a csövön kifér. Mindhárom módszer hatékony tud lenni - itt tényleg csak az számít, hogy ki melyiket preferálja. Maga a kampány nem túl hosszú, 10-12 óra alatt teljesíthető, és még egészen kellemesnek is nevezhető.

A megvalósítással azonban akadtak gondok sajnos. Első körben a játékot egy átalakított CryEngine hajtja, ami tuti, hogy végig zokogta, amit a lengyelek műveltek vele. Az összkép még elmegy, de a karakterek, a textúrák, tárgyak megvalósítása finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után. Aztán ott van a döbbenetes töltési idő. Főmenü - continue - megkapjuk az irányítást, ez kérem szépen 2017-ben egy PS4 PRO-n kemény 4 perc 20 másodperc. Igen, tuti, lemértem. És MINDIG ennyi, tehát nem arról van szó, hogy shadereket konvertál vagy tölt be a gép első alkalommal, itt mindig ennyit kell várni. Simán el lehet szívni egy cigit ennyi idő alatt. Nekem kétszer is teljesen csonttá fagyott a játék, és csak ha újraindítottam, akkor javult meg. Sok játékosnak törölte a teljes save datáját, aminél bosszantóbb dolog a világon nincs. Ha nem egy küldetés területén belül ugrunk, vagy esünk le egy 100+ méter magas szikláról, akkor nem történik velünk semmi. Küldetés közben persze instant a halál. Valamint a legfájóbb pont, hogy a sokat beharangozott multiplayer mód még sehol sincs, később tudjuk majd letölteni a játékhoz kapott „ingyenes” season pass-szel.

A nagyon beharangozott über-realisztikus játékmenet is kimerül abban, hogy ha nem gyártunk magunknak lőszert a bázison, akkor küldetés közben egész egyszerűen kifogyunk belőle és természetesen a katonák holttestéből nem lehet töltényt lootolni, csak nyersanyagot. Maga a sniperkedés nem rossz, de az Elite-ben én jobban élveztem, talán mert nagyobb távolságból kiszedni valakit azokkal a régi puskákkal nagyobb élmény volt. De amúgy a fizikától sem voltam elájulva, kis túlzással a BF3-ban már jobb volt csipogtatni.

A játék ebben a jelenlegi formájában sajnos eléggé az elkerülendő kategóriába tartozik. Na nem azért, mert a stílus szerelmesei ne tudnának vele elszórakozni pár estét, hanem mert egész egyszerűen ár/érték arányban sokkal jobban járnak a Sniper Elite 4-gyel. Ebből pedig meg kell szépen várni egy GOTY kiadást, ahol már van a lemezen MP, és minden idegesítő bugot fixáltak - már ha egyáltalán várhatunk ilyesmit. Kár érte, mert a potenciál benne volt a játékban.