A Ninja Gaiden első epizódja a maga idejében korszakalkotó játék volt. Azon túl, hogy a klasszikus “hack'n'slash akciójátékok” hagyományaitól eltérően intelligens, veszélyes ellenfeleket prezentált, újraalkotta a nagyon nehéz játék fogalmát is. Elvált a vér a víztől, kiderült, ki képes eléggé összpontosítani ahhoz, hogy a játékot minden nehézségi fokozaton végigjátssza. Ha stílusosak lennénk, Xbox 360-as fogalmakkal élve ez lehetett volna anno a “Legyél Nagyon Hárdkór” achievement. A Black és a Sigma után várható volt, hogy Ryu Hayabusa története kap egy folytatást, annak bejelentésére azonban egészen sokáig kellett várni.
A fejlesztőcsapat - Team Ninja - 2007-ben jelentette be: készül a folytatás: ettől kezdve az eredeti NG rajongói tűkön ülve várták a játék megjelenését, amelyre két héten belül sor kerül végre. Az elvárások hatalmasak voltak, és kettősek: egyrészt ott van a kiadói nyomás, hogy a játék ne határolja el magát az átlagosabb képességű játékosoktól, és ott a rajongók követelése, hogy bizony a Ninja Gaiden maradjon meg annak, ami mindig is volt: az igényes, a hardcore játékos szórakozása. Anélkül, hogy bármilyen poént lelőnénk - a részletes értékelést a harmadik oldalon tessék keresni, annyit mindenképpen mondhatunk, hogy mindkét elvárásnak sikerült megfelelni.
Elöljáróban annyit elmondhatunk a játék körítéséről, a történetről, hogy Nobel-díjas nagyregény ezúttal sem fog készülni belőle - gyaníthatóan nem is ez volt a fejlesztők célja vele. A békés hétköznapokat egy szőke hölgy látogatása töri meg, aki szeretne Ryu Hayabusától segítséget kérni: a veszély forrása ezúttal is a Black Spider Clan, akik egy eddig még nem látott gonoszt akarnak életre kelteni, miközben azért Ryu klánját is célba veszik. Hősünknek nem kell több, és világkörüli útra indul, hogy a Négy Nagy Szörnyet (szabad fordítás) eltegye láb alól. A történet tehát kisebb fejezetekből áll, mindegyik célja az éppen aktuálisan kijelölt szörny levadászása. Bár a játék második felében egy nagyobb apokalipszis-szcenáriót is felvázolnak , túlságosan sok meglepetésre nem kell számítani: ebben a stílusban a játékmeneten van a hangsúly. Talán ide is tartozik, hogy a 18+-os életkori besorolás nem véletlenül van itt, a véres harc mellett az átvezető animációk is bővelkednek a felnőttesebb témában: több kádnyi embervérben fürdő meztelen hölgyek, csonkítások, emberáldozat: nem gyermekeknek való móka. Persze néhol humoros, néha pedig komolyabb utalások is akadnak szép számmal - az első epizód néhány helyszínével újra találkozunk majd, és felbukkan egy szereplő a Dead or Alive szériából: gondolom mindenki sejti, kiről lehet szó.
A Ninja Gaiden 2 legfontosabb része maga a harc, és a hozzá kapcsolódó mókák: éppen ezért fontosnak tartjuk, hogy erről kiemelten beszéljünk - a következő bekezdések egyaránt szólnak a játékot még nem ismerő érdeklődőkhöz, és a kombókat álmából felébresztve is végrehajtó rajongókhoz.
Cikkünk tárgya az első pályától az utolsóig erőltetett menetet utasít a játékosokra: néhány kisebb, pihentetőbb platformrésztől eltekintve végig nagypályás harcok folynak majd. Ez a következőket jelenti: kezdetben 2-3 humanoid, állat, vagy éppen valami böszme démon támad majd ránk igen gyakran - a játék végére ez a szám nem ritkán 10-20 fős csoportokra is emelkedhet, néhány extrém esetben pedig akár száz ellenfél is útjunkat állhatja. A játékmenet magja változatlan maradt: Ryu kétfajta támadásra (gyors - x, lassú -y), ugrásra (a) és távolsági fegyver használatára( b) képes - ehhez adjuk hozzá a mozgást, a kombókat, a blokkolást, a falon futást, a dasht (azonnali irányváltoztatás bármelyik kívánt irányba - ez az egyik leghasznosabb eszközünk lesz majd), és máris halvány képet alkottunk arról, mit is lehet tenni. Az ellenségeink tényleg úgy néznek ki, mint akik ölni akarnak: igyekeznek optimálisan helyezkedni, gyakran próbálnak úgy körbevenni, hogy a hátunk mögött is mindig legyen valaki, ezzel növelve esélyeiket. A Zeldáktól, DMC-től eltérően itt nincs fókusz gomb, nem tudunk mesterségesen egy célpontra fókuszálni, hogy ahhoz viszonyítva helyezkedjünk - de erre nem is lesz szükségünk. A sikeres harcok kulcsa a helyezkedésben és a blokkolásban rejlik: egy kivédett ütés után azonnali ellentámadást indíthatunk, amelyek legtöbbször halálos sebzést osztanak ki az elszenvedőnek. Vagy választhatjuk a másik utat is, a folyamatos mozgás útját - ekkor a cél az, hogy egyik célpontunkról a másikra szállva (elrugaszkodhatunk ellenfeleink hátáról, egy kisebb teleport trükkjét előhúzva) megzavarjuk az ellenségeket, akik az esetek nagy részében nem tudnak majd kellő tempóban követni. Persze az élet korántsem ilyen egyszerű, hiszen sok összecsapásban szerepelnek majd íjászok, rakétavetővel vagy tűzköpőkkel felszerelt egységek, akik a háttérből osztják az áldást: ha hagyjuk, hogy célpont maradjunk, búcsút mondhatunk életünknek. Mindez persze nagyjából igaz az első részekre is, a Team Ninja azonban gondoskodott arról, hogy megfelelő módon újítson: ez lenne a csonkolás bevezetése.
Ami a promóképeken jól fest, ami a szülőket és a fiatalság hős védelmezőit pedig elborzasztja: a valóságban egy remekül kitalált, és ügyesen kivitelezett rendszer. Miről van szó? Minden fegyver eltalálhatja azokat a pontokat célpontjain, amely a végtag azonnali leszakadását eredményezi. Megcsonkítjuk ellenfelünket. Hiába van az ellenfélnek sok életereje, hiába állja a sarat, kel fel a sokadik támadásunkból: ha jól találjuk el, fej vagy más kritikus testrész nélkül nem sokra megy. Előbbi esetben (a fej elvesztésekor) azonnali halál vár rá: ha egy végtag szakad le, akkor azonban jön a játék másik újítása, az Obliteration Technika. Ekkor az Y megnyomásával azonnal kivégezhetjük az ellenfelet: erre szükség is lesz, hiszen a sérült célpontok hajlamosak megbolondulni, és minden erejükkel a halálba akarnak majd rántani, robbanó töltetekkel, kettős harakiri-vel, és hasonló mókákkal. A kritikusan sérült ellenfél tehát veszélyesebb ellenfél, ezzel küszöbölték ki a fejlesztők, hogy túlságosan könnyű legyen a játék. A főellenségeknél a csonkolásra nem lesz lehetőség - talán majd máskor.
A játékban igazán komoly fegyverarzenál található meg, amely garantálja, hogy mindeki megtalálja a kedvére való harcstílust. Az első fegyver a kardunk, később kapunk botot, duplapengét, nindzsakarmokat, tonfát, fejszét, láncos kaszát, és egy, leginkább pengékkel felszerelt nunchakura hasonlító eszközt is. Minden fegyver másképpen működik - a játékot komolyan vevő emberek készüljenek fel arra, hogy létezik 8 olyan achievement, amelyben úgy kell végigvinni mind a tizenöt küldetést, hogy csak az éppen kiválasztott fegyvert használjuk majd. A távolsági harc is Ryu erőssége (mi nem az?), használhat majd shurikent, utóbbinak robbanó és nagyra nőtt változatát is, íjat, géppuskát - és itt még mindig nincs vége az arzenálnak, néhány ninpo ugyanis a varázserőket hívja segítségül, egy-egy előre meghatározott hatást produkálva. A tűzlabda még az egyszerűbbek közé tartozik, de van itt védőkör, minden körülöttünk lévőt sebző szélorkán: a megadott szituációkban ezek nagyon hasznosak lesznek majd.
Konklúzió? Az első részhez képest gyorsabb harcot kapunk, a szereplők mozgása alaposan felpörgött - a stabil, tudásra, gyakorlásra és remek időzítésre alapozó játékmenet azonban megmaradt, a későbbi nehézségi fokozatok pedig gondoskodnak arról, hogy az itt használt harcrendszer lehetőségei ne legyenek kiaknázatlanok.
Most értékeljük a játékot: teszzük mindezt három fontos szempont alapján. Az első, hogy a játék mennyire hardcore, milyen kihívást nyújt - ezzel együtt pedig milyen tartalom is van benne. A második, hogy milyen látvány tárul a szemünk elé, a harmadik pedig a kihagyott ziccerek kérdése.
Kezdjük talán az első kérdéssel. A Ninja Gaiden 2 nem olyan nehéz, mint az első rész volt. A játék által felkínált négy nehézségi fokozat közül az első kettő a kezdőknek sem okozhat majd túlságosan sok problémát. Ennek fő oka az, hogy a bossfightok néha komoly hiányosságokkal küzdenek. Először is: három fajta boss van. Az első fajtához (ezek általában a semmiből előbukkanó, történethez nem igazán kapcsolódó, nyálkás, ragacsos lények) semmilyen taktika nem kell a blokk gombon és a kaszaboláson kívül. A második fajta szörny idegesítő módon támad, itt csak arra kell rájönni, hogy mik a gyenge pontok - de ezután már nem okoz akkora kihívást. A harmadik fajta a legritkább, ide már türelem, gyors reflexek, és szerencse is szükségeltetik: az első nehézségi fokozaton egyedül az utolsó harc ilyen. A könnyítést mégsem rójuk fel negatívumként: hiszen az utolsó két nehézségi fokozat mindenért kárpótol minket: kár, hogy ezek alapból nem érhetőek el, előbb meg kell nyitni őket. A játék hosszával egyébként semmi probléma nincs. A tizenöt küldetés elsőre 12-14 óra alatt teljesíthető, a nehezebb fokozatok alatt persze ennél valamivel lassabban haladunk majd - és ez a játék azok közé tartozik, amelyeket bármikor érdemes lehet újrajátszani. Létezik még a Ninja Cinema mód, ügyetlenkedéseinket videóra rögzíthetjük (sajnos nincs lehetőség vágásra, kameraforgatásra, semmi extrára...), azokat később mások számára is elérhetővé tehetjük.
Prezentáció? A Ninja Gaiden 2 elsőrendű ebből a szempontból: a játék motorja az esetek kilencvenöt százalékában tökéletesen végzi a dolgát, sok gyorsan mozgó szereplőt jelenítve meg. A hátterek nem az Unreal 3-as játékokból csöppentek ide, de ez valahol érthető is. Külön dicséretet érdemel az, hogy a hullák a pályán maradnak, a széttört objektumokkal együtt - adjuk ehhez hozzá a remek füst , tűz, eső és köd-effektet, a szinte kötelező csillogás és tükröződés-effekteket, és egy hangulatos, első osztályú grafikáról beszélhetünk. Eme generáció komolyabb betegségei persze az NG2-t is sújtják: néhol hiányzik még egy adag anti-aliasing, a v-sync hiánya is zavaró lehet egyeseknek: de a legnagyobb probléma a néhol fixen jelentkező belassulás. Akadnak jelenetek, ahol érezni, hogy a készítők túlvállalták magukat, túl sok karakter mozog túl nagy látótávolság mellett: ezeken a helyeken lassított felvételben kell aprítanunk, amíg minden ellenséget meg nem öltünk. Fekete pont? Sajnos az, még akkor is, ha nagyon ritkán előforduló belassulásról van szó. A zenék hangulatosak, harcba hívó vagy éppen sejtelmes dallamokról van szó - nagyon nem lesz időnk rá figyelni, a szinte folyamatos akció miatt.
A Ninja Gaiden 2 sokat csiszolt gyémánt, ami 2008 közepén megmutat mindent, amit egy ilyen stílusú játéknak tudnia kell. Látványos grafika, visszamászkálást nélkülöző pályák (igen, itt minden helyszín különböző, és mindet csak egyszer kell bejárnunk), rendkívül összetett, kifinomult harcrendszer, sok-sok egyszerre mozgatott karakter, és hibátlan irányítás. Akadnak leütésre váró magas labdái (ilyen a kooperatív játékmód hiánya, az ütközéskezelés: a 2000-es Sword of The Berserk tudta már azt, hogy ha Gutts a szűk utcákon küzd, a hatalmas kard mindenbe beleakad, ergo használhatatlanná válik...) - de még így is kiemelkedő, a dobogó legfelső fokára esélyes játékról van szó. Nem forradalom (az az első rész volt), inkább csak egészséges evolúció: ilyen előd után ez több, mint elegendő.