A jóból sosem elég, az apróbb finomságok pedig csak úgy záporoztak áprilisban is. Ezúttal nem csak klasszikus értelmeben vett indie játékokat vettünk a górcső alá, hanem néhány klasszikus játék remake verziója is bekeveredett a kalapba. Lássuk is, mely kapszulatesztek közül szemezgethettek április utolsó leltárja után.
Kalandoztunk egy rövidet a Daedalic Kafká-jában, lövöldöztünk a Nintendo Switch kijelzőjén Mr. Shifty-vel, hippeltük a hoppot a régi kedvencünk, Parappa kalandjában, csibészkedtünk egy jót a roguelike stílust követő Ruin of the Reckless-ben, és vuduvarázst bocsájtottunk mindenkire, akinek nem tetszik a platformer műfaja, a régről ismerős Voodoo Vince segedelmével. Jó olvasást kívánunk!
Kafka - Teszt
Kafka örökségéből játékot csinálni tulajdonképpen nem is tűnik annyira elvetemült ötletnek, mint elsőre hinnénk, bár egy sétálószimulátort inkább el tudtam volna képzelni egy irracionalitásra és kiszolgáltatottságra épített szürreális háttérvilággal, mint egy klasszikus puzzle programot. A vége mégis ez utóbbi lett.
Persze a fenti jellemzők nem hiányozhatnak a négy fejezetre bontott “történetből”, aminek nyilván se füle se farka.Talán maga a körítés nem elég bevállalós és kemény, inkább csak amolyan Kafka-light (teljesen valótlan szituációkra építéssel), mintha ezzel be lehetne húzni több vásárlót, pedig nyilván nem. A felépítés a következő: egy képernyő, egy rövid sztori-töredék, egy feladvány. Ez utóbbi szervesen illeszkedik a történésekhez, ha például el kell jutnia valahova a főhősnek, akkor ez fog tükrőzödni a rejtvényben is (logikai figuramozgatáss lesz a vége).
A feladványok nagy része valóban egyedi, nem ezredszer újrahasznosított ötlet az alapja, viszont jelentős részénél sajnos jellemző, hogy nem a megoldást kell megtalálni, hanem arra kell rájönni, hogy egyáltalán mit akarnak megkérdezni tőlünk,. Ha ez megvan, az tulajdonképpen rögtön hozza magával a folytatást. Mivel több feladatnál semmi értelmes utalás nincs, ezért csak módszeres kattintgatás fedi fel, hogy mit várnak tőlünk, ez pedig nem az a típusú puzzle, amit értékesnek gondolnék. Valójában nem is feladványról beszélünk, hanem olyan mechanikáról, ahol mindig azt kérdezik, hogy “na, mire gondoltam?”.
Hogy ettől függetlenül ki lehet-e bírni a játékot? Nyilván, mivel az audiovizuális körítés magával ragadó és az egész nem hosszabb egy-két óránál. Talán ha a feladványok csavarosságát átvezetik a sztoriba, kafkásabb lenne az összkép, így azonban egy habkönnyű és rövid élménnyel leszünk csak gazdagabbak, ami ráadásul egy hét után erősen elkezd halványulni. És talán ez a legnagyobb kritika egy olyan művel kapcsolatban, ami Kafka nevét viseli magán.
5/10
Nagy-Szakáll Ferenc
***Kafka | Platform: PC (tesztelt)
Fejlesztő: Denis Galanin | Kiadó: Daedalic Entertainment
Megjelenés: április 6. | Ár: 10 EUR***
Mr. Shifty - teszt [Switch]
Az elmúlt évtized "indie boom"-ja rengeteg kiváló alkotást és annál is több másolatot tartogatott számunkra: mindenki szeretett volna kihasítani egy szeletet a tortából, ennek érdekében pedig nem féltek felhasználni a már bevált formulákat. A lassan ötéves top-down shooter, az azóta kultcímmé váló Hotline Miami kapcsán - a más stílusbeli klasszikusokkal ellentétben - még nem kezdtek el zavaró mennyiségben özönleni a kópiák, most azonban pont tudunk nektek mutatni egyet. Mr. Shifty a címe, és egyáltalán nem azért hívjuk másolatnak, hogy rossz színben tüntessük fel - alapvetően egy nagyon szórakoztató címről beszélünk.
A cél itt is nagyon egyszerű: szobáról szobára haladva ki kell iktatnunk az összes ellenfelet, méghozzá hiba nélkül - egyetlen bekapott találat, és hősünk el is terül a padlón. Piti tolvajunknak szerencsére van egy trükk a tarsolyában: ez nem más, mint a teleportálás, Shifty ugyanis képes egyetlen gombnyomással néhány méterrel odébb ugrani. Miután - az egyszer eldobható tárgyakat leszámítva - a közelharc az egyetlen opciónk, ezért ez a képesség egyben az első számú védelmi mechanizmusunk is a legkülönfélébb lőfegyverekkel támadó ellenfelek ellen. Maga a gameplay persze pont ettől lesz szórakoztató: nagyon gyors, adott esetben a reflexekre is építő ellenfél-leosztásokkal operáló harcokkal boldogít bennünket a játék, melyek rendre adrenalintól csöpögő vérengzésbe torkollnak.
A több mint tizenöt pályán át tartó sztori egyre növekvő kihívást tartogat, köszönhető a környezeti veszélyeknek és az egyre komolyabb ellenségeknek, de időnként a jellege is megváltozik. A történet közepén például inkább a gondolkodós, környezeti fejtörőkre építő pályarészek kerülnek túlsúlyba, hogy aztán a végjátékra visszatérjen a minden addig látottnál nagyobb volumenű akció. Ettől függetlenül azt mondhatjuk, hogy ha van hibája a Mr. Shifty-nek, akkor az éppen az, hogy egy idő után már nem nagyon képes megújulni: saját eszköztárunk és lehetőségeink nem nagyon változnak a játék folyamán, ezért az új ellenfelek és veszélyek jelentette impulzus is egyre kisebb és kisebb, ahogy haladunk előre.
Az általunk tesztelt Switch verzió sajnos technikai értelemben véve is ingatag lábakon áll. A játék nagyjából kétharmadáig nincs igazán komoly gond, amikor azonban eljutunk a masszív tömegjelenetekig és a robbanásokkal teli szekvenciákig, hirtelen brutális - és az előrehaladást is jócskán megnehezítő - belassulásokat kezd el produkálni a játék. Éppen ezért ha benevezel rá, lehetőleg a PC verziót válaszd. Amit egyébként tudunk is ajánlani nyugodt szívvel, mert - bár innovatívnak és tartalmasnak sem mondanánk - ha szereted az ilyesfajta felülnézetes akciójátékokat, szinte biztosan jól fogsz vele szórakozni.
6/10 (a PC verzióhoz nyugodtan adjatok hozzá 1 pontot)
Drag
***Mr. Shifty | Platform: PC, Switch (tesztelt)
Fejlesztő: Team Shifty | Kiadó: tinyBuild Games
Megjelenés: április 13. | Ár: 15 EUR***
Parappa the Rapper Remastered - teszt
Annak idején az egyes számú Playstation sokak számára talán legkedvesebb játéka volt a Parappa.Életkortól és zenei ízléstől függetlenül ütős humorával, minimalista, de fantasztikusan eltalált karaktereivel valamint évekig dúdolt dalaival elemi ereje volt annak idején. (Székelési ingert valószínűleg azóta sem énekelt meg még senki ennyire epikusan). A ritmusjáték- és qte-forradalom előtt a maga csekély, hat számos tartalmával is maga volt a nagybetűs, friss és bevállalós Ötletbomba. A játékot le lehetett nézni, csak épp nem volt érdemes. (Szerkesztői önvallomás: Martin nagyszerű cikke után azonnal akartam egy PS1-et és EZT a játékot).
Aztán jött az Um Jammer Lemmy, majd később a Parappa 2, de nyilván az évek múlásával egyre kevésbé ütött be a téma, a PSP verzió pedig már-már igénytelen hatást keltett. Hogy 2017-ben szükség van-e egy újrakiadásra, az jó kérdés. Mindenesetre itt van a remaster, és nem sok ráncát varrták fel szegénynek.
Habár a pályák és karakterek újra lettek rajzolva, az átvezető jeleneteket nem renderelték újra, ezek egy kis keretben, agyonmosott minőségben futnak. Talán a legszomorúbb pillanat az, amikor az utolsó pálya után a teljesen szöveges credits-lista is már-más olvashatatlan betűkkel gördül a képernyőn. Nyilván nem világvége-megoldás, csak szimplán igénytelen. Annál szomorúbb, hogy a menü- és profilrendszert, ami már húsz évvel ezelőtt is furának és átláthatatlannak érződött, nem voltak képesek átalakítani, így valami egészen nyakatekert módon érjük el újra a pályáinkat. Ja, és annak is örüljünk, ha nem mentünk véletlenül rá egy rossz állapotot a korábbi állásunkra.
Mondanám, hogy maga a játék ugyanaz a csoda még mindig, és talán igazam is lenne, de ezzel kapcsolatban is vannak disszonáns hangok bennem. A Parappa a ritmusjátékok közül mindig az egyik legpontatlanabbnak számított: a ritmus és az a pillanat, amikor jól kell megnyomni az adott gombot, nem mindig volt szinkronban. Ez bizonyos zenéknél erőteljesen érződik, másoknál kevésbé (a negyedik szám már-már játszhatatlan, míg az utána jövők túl könnyűek), de az biztos, hogy nem mindig tudunk egyszerre jól is szólni és eredményesek is lenni. Néha a saját szavunkba vágva is dől a pont, máskor érthetetlen, milyen hibát vétettünk. Ettől még a Parappa megmarad annak a bájos kis játéknak, ami egykoron volt, még ha néha nem is csak a kedves bugyutasága miatt mosolyogtat meg.
Ha nosztalgiázni akarsz és más módon épp nem férsz hozzá a korábbi verziókhoz, vedd meg azonnal! Ha ez lenne életed első ritmusjátéka, nézz meg róla egy-két videót a youtube-on: amennyiben beleszeretsz a hatalmas dumákba és egyéniségekbe, csak akkor tegyél vele próbát!
Nagy-Szakáll Ferenc
***Parappa the Rapper - Remastered | Platform: PS4
Fejlesztő: Sony | Kiadó: Sony Interactive Entertainment Europe
Megjelenés: április 04. | Ár: 4590 HUF***
Ruin of the Reckless - Teszt
Roguelike, dungeontúrás, pixelgrafika, chiptune muzsika, Kickstarter-siker. Az ember máris tudja, hogy csakis egy új Indie-csodácskáról lehet szó, amely közérthető vonalon indulva, némi egyéniséggel próbál újat mutatni a szokásos zsiványkodós játékmenetbe. A Ruin of the Reckless is beillik ebbe a sorba, sajátságos megoldásait pedig a gyors játékmenetnek, a felülnézetes, pöpec kezelésének, illetőleg a kevert nyugati-távolkeleti látványvilágának köszönheti.
A Ruin of the Reckless tehát a roguelike dungeontisztogatós programok táborát erősíti, amelyet szokásos közelharci fegyverekkel és ezerféle varázstámadással bolondítottak meg a készítői. A kampány torony-szervezésű - a sztori során különböző szinteket kell meghódítani, és a terep legyalulásával, illetőleg a kulcs megtalálásával mehetünk is a lifthez, hogy egy új szinten folytatódjon a küzdelem. A szokásos „megyünk lefelé a hegy gyomrába” felütés így szó szerint a feje tetejére áll, mivel a toronyban felfelé caplat a hősünk, aki a harc közben szerepjáték-jelleggel fejlődik. Power orbok segítségével buffokat/enchantokat tolhatunk a karakterünkre, és persze előrehaladásunk során friss fegyverekkel illetőleg varázslatokkal is kísérletezhetünk. A gondosan összeszedett lóvénkat a torony hárompályánként felbukkanó kapzsi boltosánál tudjuk elverni az előbb említett cuccokra. De káosz-kártyáinkat is aktiválhatjuk saját dolgunk könnyítése végett a lobbiban - ezek szintén módosítóként hatnak a játékmenetre.
A játékmenet fő része a harc, amely feszes, néha már-már túl gyors is, és magasabb szinteken bőven tartogat kihívást, még a japán lövegpoklokon nevelkedett mindenevők számára is. Az irányítás alapból egér plusz billentyű kombóval működik, de a játék büszkén hirdeti magáról, hogy mindenféle irányítót is támogat. (Nekünk az XO kontrollert gond nélkül megette.)
Prezentációs szempontokból a Ruin nem áll túl erős lábakon, azaz inkább úgy fogalmaznék, hogy néhol baromi jól tud kinézni (főleg a lobby környékén, a menükben vagy a pillanatnyi átvezetőkben), máshol pedig ásításra késztet a lapos környzettel és nem túl széles színpalettájával. A karakterek és az animációk persze nagyon is tisztességesek. Sőt, a hangulatot remek Anamanaguchira emlékeztető chiptune muzsika tetézi.
Egyáltalán nem lett rossz játék a Ruin of the Reckless, de a cikkíró számára hiányzott belőle valami plusz, amitől igazán érdekes és izgalmas lehetne a tipikus roguelike nehézséggel és szervezettséggel bíró indie-játék. A műfaj rajongóinak bátran ajánlott - de esetleg akkor is tehetsz vele egy próbát, ha a vizuális stílus alapján megfogott a program hangulata.
6/10
mcmacko
***Ruin of the Reckless | Platform: PC
Fejlesztő: Faux Operative Games
Megjelenés: április 26. | Ár: 15 EUR***
Voodoo Vince: Remastered - Teszt
Voodoo Vince 2003-ban már egyszer meghódította az Xbox rajongókat, a 3D platformer műfaj pedig akkortájt sem volt sokkal jobban eleresztve a Microsoft konzolján, mint manapság. Vicces, hogy pont a Yooka után érkezik a vudubábu újrahangszerelése, amely közel sem nevezhető komoly remasternek. A program ugyanis nagyfelbontásban fut, de alig változtattak valamit az eredeti verzióhoz képest.
Ennek ellenére Vince bácsi kalandjai most is vállalhatóak - az ember leül, és a nosztalgiafaktor (valamint az érdekes környezet és karakterek) már be is húzták a játékba. Mire felocsúdúnk, már túlvagyunk jó néhány pályán, gyűjtögetjük a kártyákat, az újabbnál-újabb vudu-kivégzéseket (!) és az bosszantó életeket. Bizony, Voodoo Vince meglehetősen archaikus néhány tekintetben, ráadásul érződik rajta, hogy a korában is maximum másodhegedűs volt Jak és Ratchet mögött. De csak hogy ne essek neki mindjárt a cikk elején: a pályák kifejezetten ötletesek és organikusak. Burton-iskolában nevelkedett designerek gondoskodtak arról, hogy ne legyen egy derékszög sem a terepen. Minden girbe-gurba, az urban fantasy-ba oltott New Orleans pedig változatos díszleteket szolgáltat a kalamajkához.
A játékemchanika amúgy egyedi keveréke Raymannek, Crashnek és a kora 2000-es évek megoldásainak. Vince pörög, mint a kerge erszényes. Ugrás közben ereszkedik, mint Rayman, ahogyan a második-harmadik Ubisoft játékban szerettük. A legjobb poén pedig a kivégzés-mozdulatokhoz kapcsolódik - Vince ilyenkor vudu erejét felhasználva kicsinálja saját magát, azért hogy a környezetében lévő ellenfelek is ugyanilyen (többnyire igen vicces) véget érjenek. Persze a nagyszájú vászonbaba utána összekapja magát és kezdődhet minden elölről.
Sajnos a technikai megoldások eléggé felemásra sikeredtek. Bár a karakter és egy-két remekül textúrázott tereptárgy 2017-ben is lemászik a képernyőről, sok elnagyolt terület és fakó textúra akad a pályák szegleteiben. A közelharci mechanika nem működik igazán jól; nincs súlya a csapásainknak, a levegőben repkedő bogarakat meg kész boszorkányság eltatlálni. Sőt, a platformer-szekciókkal is akad némi bibi. Az eséseknél nem optimális a kameranézet (azaz nehéz megmondani, jól érkezünk-e az alattunk elterülő platformokra), a dupla ugrás pedig kész hajtépde. Ha Vince az ugrás csúcsától lefelé ereszkedik, akkor egész egyszerűen nem működik a duplázás. Ezzel évtizedes izommemóriát ír felül a program, feleslegesen szívatva a játékost.
Ami nagyon jó a játékban: a poén-gót látvány, a hangulat, a fantasztikus jazz manuche muzsikák, meg alapvetően az önmagát játszató platformjáték műfajának kézenfekvő megoldásai. Ami kevésbé: a korszerűtlenbe hajló látvány, az esetlen közelharc, és a platforming nehézségei.
Összességében még így is ajánlott X-en, vagy PC-n beszerezni a programot, mert árához képest rövidnek semmiképp sem lehet nevezni, és mégiscsak egy szégyenletesen keveset látott (ugyanakkor meglehetősen közkedvelt) műfajt hoz el a képernyőinkre. Az acsikat is szórja, mint a nemnormális. Igazán kár, hogy a tényleges remaster részre kevés energia jutott. Ha nem találkoztál még Vince-el annak idején, akkor itt az alkalom, hogy elmerülj a vuduvidék vagányának vargabetűs valand… izé, kalandjaiban.
mcmacko
***Voodoo Vince Remastered | Platform: PC, XO (tesztelt)
Fejlesztő: Beep Games | Kiadó: Beep Games
Megjelenés: április 18. | Ár: 15 EUR / 5200 HUF***