Syberia 3Teszt

Az egyik legfurább visszatérő dicséret a játéktesztekben a “nem akar többnek látszani annál, ami” fordulat. Jellemzően ezzel kap felmentést a vizsgált alkotás és lesz valamely közepes hibája egy fiók mélyére rejtve. Mert alacsony volt a fejlesztési büdzsé. Mert túl hamar kellett megjelennie. Mert vérszívó piócaként tapadt az anyacég marketingosztálya a fejlesztők vénájára. A tizenhárom éves kihagyás után befutó Syberia 3 esete azonban más. Ő minden percében megszakad azért, hogy többnek látszódjon egy hatpontos, hibáktól hemzsegő játéknál, de valamennyi előre tett lépésekor visszahúzza vagy a technika ördöge, vagy valami totálisan elbaltázott design-döntés.

Az első egy-két óra maga az óriásira duzzadt keserű pirula, amit szárazon kell lenyelni. A véget nem érő csalódások láncolatában szinte egymást érik a rosszabbnál rosszabb élmények. A designerek bűnlajstroma igen hosszú: van itt nehezen mozgatható karakter, körülményesen megtalálható feladványok és teljesen rosszul beállított irányítás. Ez utóbbi kettő szinte kiüti egymást, ha egérrel próbálkozunk, viszonylag könnyen megtaláljuk azokat az interaktív pontokat, ahol tudunk valamit tenni, de nyomjuk, tekerjük, forgatjuk a szerencsétlen rágcsálót, mégse tudunk kiszabadítani egy nyomorult csavart vele. Az ajánlott - és konzolokon értelemszerűen alapértelmezett - kontrolleres irányításnál szinte recsegnek-ropognak a karok, ahogy próbáljuk bejárni a teljes játékteret, de mintha azt szerették volna, hogy küzdjünk az eszközzel, ne pedig az észrevétlen segítőtársunk legyen. Ezen egyébként az első komolyabb javítócsomag egy picit javít, de mivel alapjaiban van elrontva a koncepció, csupán szépségtapasz az egész. Oké, nem az agyunk fog megszenvedni a feladványokkal, hanem a kezünk is - ezt úrilány módjára lenyeljük. De a játék nem hagyja, úton-útfélen a nyakunkba hajít egy csomó technikai problémát is. Az animációk pattannak, néha hardvertől függetlenül beszaggat a játék, a lépcsők eltűnnek, az arcmimika az Andromeda legsötétebb pillanatait idézi, és ha mindez nem lenne elég, a szereplők sajnos beszélnek is (bár ne tennék). Normális esetben nem emelném ki külön a szinkronmunkát, de itt képtelenség szó nélkül hagyni. A Syberia 3 fontosabb szereplői mesterien munkáltak, mindegyikük egyéniség a maga módján, még akkor is, ha néhol szándékosan rájátszottak a sztereotípiákra (szörnyeteg főorvosnő, gonosz kopasz katona, semmirekellő dagadt magánnyomozó). Na most ezekhez a karakterekhez nemcsak kiválasztották a világ legunalmasabb szinkronszínészeit, hanem még össze is keverték őket, és senkihez nem azt a hangot kötötték, ami illene az adott szereplőhöz. Nyolcvanéves öreg műszerész bácsi? Majd megoldja egy erőtlen hangú harmincas. 120 kilós törpe törzsfőnök asszony aki a fél országon átvezeti a népét? Az a vékony, sípoló hangú lányka jó lesz! És ez sorolható lenne talán az összes hangra, egyszerűen szétrombolják a hitelesen felépített világot, pedig csak egy kicsit precízebb castingolás kellett volna.

Szerencsétlen Benoit Sokal… Merthogy ha valaki, ő aztán mindent megtett azért, hogy a Syberia 3 méltó legyen a sorozat korábbi darabjaihoz. A történet néhány nappal a második rész befejezése után folytatódik. Kate Walker - aki végképp szakít korábbi életével és maga mögött hagyja a civilizáltnak nevezett világot - elkíséri a Youkol-törzset a Szibéria nagy részét átszelő útján. Egyre jobban megelevenednek a népcsoport mindennapjai és egymást követik a szomorúbbnál szomorúbb helyszínek. Akármerre megyünk, fájdalommal, küzdelemmel és nehézségekkel találkozunk - a történet ugyanúgy játszódhatna a hatvanas években is, ahogy a kétezres évek elején, akinek vannak élményei a döglődő szocreálról, az tudni fogja mire gondolok. Oroszországnak ezen a kies részén nincs fejlődés, itt a múlt tartósítja magát és bizonyul gyakran erősebbnek az embereknél. A törzs menetelése egyben a hagyományok és a modern világ összeütközését is jelképezi, és hol ez, hol az kerül ki győztesen a küzdelemből. Ezt a keserédes “megáll az idő” hangulatot az általam ismert játékok közül egyik sem tudja ennyire hitelesen hozni, ráadásul a világnak az a kis szelete, ami a Syberia 3-ban be van mutatva, egyszerre tud realisztikus maradni, miközben tele van tömve meseszerű elemekkel, és még így is működik. Sőt, így működik csak igazán.

Kate Walker, a főszereplőnő egyébként továbbra is telitalálat. Hiába érkezett egy teljesen más világból, sallangoktól mentes “játéka”, bárki számára vállalható érzelmei, értelme és döntései nem csak szimpatikussá teszik, de egy pillanatig sem érezzük hiteltelennek, hogy egy new yorki lányka mit keres a világnak ezen a részén. Pont olyan, mint a többi szereplő, minden megmozdulása hozzátesz az ábrázolt világhoz és a történethez.

Nem mindenkinek fognak tetszeni a Syberia 3 feladványai, pedig ezek is kimondottan egyedi vonalat képviselnek a kalandjátékok között. Itt nem fogunk tucatnyi tárggyal szaladgálni, kombinálgatni, vagy a legváratlanabb és -viccesebb helyen használni azokat. Senki nem tesz próbára oda nem illő puzzlékkal vagy rejti el valószerűtlen titkos helyekre az oda nem illő dolgokat. De a másik végletet is el lehet felejteni, ez nem sétálószimulátor, amelyben beszélgetéseket kell ügyesen menedzselni és akkor minden megy a maga útján. Itt a legtöbbször életszerűek a feladványok és tökéletesen illeszkednek a történetbe. Ha a továbbhaladáshoz szükségünk van egy hivatalos iratra, akkor nekiállunk festéket keverni, pecsétet gyártatni és levelet hamisítani. Ha van egy hatalmas hajónk, ami évtizedek óta nem indult el, akkor először meg kell pakolnunk szénnel, majd le kell gyártanunk az ezer éve eltűnt indítókulcsot. Bár a legtöbb feladvány talán túl könnyű a kombinációk kis száma miatt, következetesen végigviszik ezt az egyedi, életszerű vonalat, és ettől csak még szerethetőbb lesz a Syberia. Persze mindez csak akkor igaz, ha rendesen megjelennek az interaktív pontok a játéktéren, merthogy számtalan rémtörténet kering arról, hogy sokan azért akadtak el a játékban, mert egyszerűen nem tudnak semmit tenni azon a helyeken, ahol más simán képes volt továbbgördíteni a sztorit.

SIKLARA BENYOMÁSAI

Sok éve vártam az egyik kedvenc kalandjátékom folytatását, de legvadabb rémálmomban sem képzeltem, hogy ennyire el tudják szúrni Kate Walker visszatérését.

Számomra a legfájóbb pont a nevetségesen rossz szinkron, a szavakkal köszönőviszonyban sem lévő tátogás, és a bizarr angolságú szövegek, mert egy kalandjátékban ezeknek mégiscsak kiemelt szerepe van. Sajnos többször elakadtam láthatatlan interakciós pontok miatt, de azt sem értem, hogy gondolták a fehér hátterű főmenü fehér egérkurzorát, az irányítást, és sok egyebet. Pedig az amatőr hibák alatt ott lapul egy szívvel-lélekkel megálmodott kaland érdekes szereplőkkel és az előző részekhez hasonló hangulatú helyszínekkel. Szegény Benoit Sokalnak a pontszámok láttán biztos megszakad a szíve, de sajnos mi, játékosok sem jártunk sokkal jobban.

Majd a patch után minden jó lesz? Igen, egy fokkal, mint ahogy ki is jött az első javítás, amivel az irányítás és a hotspot-kezelés egy fokkal jobb lett, egy csomó kisebb-nagyobb bugot javítottak és már nem annyira keserves az összkép. A gond az, hogy nincs az a patch, amivel az alapszintű problémákat valaha javítani tudják. Marad a régi residentes tankmozgás, az interakciók fura kezelése, és erős gyanúm van, hogy a szinkronhagokat sem fogják újra felvenni.

A Syberia 3-ba éppen ezért csak az kezdjen bele, aki képes együtt élni azzal, hogy amit a végtelenül kidolgozott világon és a zömében nagyszerű feladványokon kívül kap, az egyáltalán nem lesz szórakoztató, és keményen küzdeni kell azért, hogy az ember zárójelbe tudja tenni ezt. A polírozatlanság a kis kiadók játékainak már-már megszokott átka, nyilvánvaló, hogy komolyabb cégek nem hagyták volna így kijönni a játékot, hanem addig csattogtatják az ostort, amíg nyolc pontos nem lesz a végeredmény. A Microids ezt nem tette meg, ezért most neked kell eldöntened, hogy szükséged van-e erre a hol csodálatos, hol szörnyű tizenkét órás játékra, amelyben a sokkal nehezebb feladatot szinte világszinten oldották meg, míg a rutinmunkát ótvar módon gányolták össze. Nagy kár érte, legjobb esetben talán elérheti a kultstátuszt. Mivel a befejezés pont annyira nyitott, mint az első rész vége volt, csak remélni lehet, hogy a folytatásra (lezárásra?) nem kell újabb tizenhárom évet várni.