Találkozhattunk a Witcher írójával!Végre!

Szombat délután a könyvfesztiválra beesve még izgultam, hogy nem fogom megtalálni a standot, amelyiknél Andrzej Sapkowski dedikálja a nálunk aznap megjelent Fecske-torony című regényét, a bejáratnál kígyózó hosszú sorról azonban kiderült, hogy hozzá vezet, így be is álltam a végére. Akinek módjában állt előbb kilátogatni, egy könyvbemutatón is részt vehetett, amelyen akkora tömeg jelent meg, hogy a szerzőt csak nehézségek árán sikerült a pódiumig eljuttatni, és a rá kiváncsi emberek száma állítólag visszamenőleg is többéves rekordot döntött. Szerencsére másnap az InGame Esport Lounge-ban megtartott író-olvasó találkozó keretén belül nekem is lehetőségem nyílt találkozni egyik kedvenc kortárs írómmal, aki élőben pont olyan volt, amilyennek elképzeltem, de talán kicsit még olyanabb is.

Az első négy Vaják könyvet bravúros leleményességgel magyarra átültető Kellermann Viktóriával beszélgetve derült ki, hogy Sapkowski idelátogatása valóságos csoda, és a szervező Lengyel Intézet érdeme, hogy többéves próbálkozás után idén megvalósult, a Vaják könyvek szerzője ugyanis még hazájában is kevés közönségtalálkozót vállal. A PlayOn kiadó a magyarul megjelent Vaják-könyvek sorában hatodik Fecske-torony limitált díszkiadásával is megünnepelte a jeles eseményt, Sapkowski pedig mindkét helyszínen dedikálta 1997-ben írt regényét. A vasárnapi esemény ennek ellenére nem a könyvről, hanem sokkal inkább a szerzővel találkozásról szólt.

Tömeg a Fecske-torony szombati bemutatóján. (Forrás: Index / Király Márton)

A Łódźban született, közgazdász diplomával rendelkező és fordítóként is dolgozott Sapkowski mondókáját saját bemutatkozásával kezdte arról, hogyan lett szőrmekereskedőből hivatásos író, amikor negyven évesen maga sem tudja miért, de nevezett a lengyel Fantastyka magazin novellaíró pályázatán Wiedźmin című történetével. A pályázaton ugyan csak harmadik lett, az 1986-ban a magazin hasábjain debütáló szörnyvadászból azonban honfitársai többet akartak, idővel egy bevállalós kiadó a novellákat követő regények publikálását is vállalta, a többi pedig már történelem.

Bevezetője után a szerző a közönség kérdéseire válaszolt, de nem akárhogy. A reakcióját figyelve a legtöbb kérdéstől nem volt elragadtatva, bár ezt nehéz megállapítani egy olyan embernél, aki heves gesztikulálás mellett képes fapofával és mogorván nézve viccelődni, ironizálni, és olykor kőkeményen oltogatni. Néhány kérdést szándékosan félreértett, vagy úgy csűrte-csavarta a csapongónak tűnő, mégis gondosan felépített, és nyilvánvalóan nem először előadott választ, hogy a részben bejáratott blokkokból felépítve elmondhassa, amit akar. Ha végzett a válaszadással, jelzésként meghúzta a mellette álló söröskorsót, ami ha kiürült, újat kért, a beszélgetést pedig egy határozott “I need to piss!” felkiáltással zárta le, majd karosszékből felpattanva elmasírozott a mosdó irányába.

Mivel rengeteg érdekes, vicces, és tanulságos anekdotával gazdagodtunk, érdemesnek tartottam leírni a javát, de aki Sapkowski mester hamisítatlanul szarkasztikus előadásában is szívesen hallana mindent, itt visszahallgathatja a bő egyórás angol nyelvű beszélgetést.

Sapkowski egy profi rutinjával osztott ki többszáz aláírást a Millenárison.

Állítása szerint szívesen találkozik az olvasóival, pláne mivel tőlük függ a népszerűsége. Arra a kérdésre, hogy mi inspirálta a könyvek megírására, először egy viccel válaszolt (a pénz), majd komolyabban hozzátette, hogy minden és semmi. Rossz megközelítésnek tartja a novellák és a regények összehasonlítását, és kifejtette a különbséget: a novella Asimov szerint egy vonal, aminek van eleje, csúcspontja és vége, a regény azonban egy sík tér, ahol mindent a cselekménynek kell alárendelni. Elmesélte, hogy amikor jópár éve kijelentette, hogy a witcherről kultikus lengyel fantasy sorozatot fog írni, kinevették, ám ez a sci-fi, fantasy és általános irodalmi műveltségére támaszkodva sikerült neki. Elárulta a jó regény receptjét is: kell egy jó problémafelvetés, például hogy a főhős keres valamit, Geralt esetében egy eltűnt gyereket, mindeközben pedig érdemes bedobni őt a boszorkányüstbe, ami a Vaják könyvekben a mindeki érdemeit eldöntö háború.

Kedvenc fantasy írója Tolkien, de a műfajon belül Roger Zelazny Amber krónikája volt számára meghatározó, Zelaznyt pedig máig az ötletek és a világteremtés mesterének tartja, aki szerinte a New Wave képviselőjeként művészi szintre emelte a műfajt. Említette még Norman Spinrad, Samuel R. Delany, és Harlan Ellison nevét, Ellison kapcsán pedig megeskette a jelenlévőket, hogy elolvassák az A Boy and His Dog c. ciklusát, amelyet a sci-fi műfaj egy mérföldkövének tart. Amikor arról kérdeztem, van-e a történeteinek bármiféle morális üzenete, azt felelte, törekszik a papolás elkerülésére, és a könyvei szereplőinek tettei kizárólag a cselekményt szolgálják, de bizonyos mértékig mégis tanít, hisz vén ördögként sokat tud, az olvasótól pedig elvárja, hogy felnőjön a szintjére.

Egy vizualitásra vonatkozó kérdésre azt felelte, írás közben nem lát képeket, csak fekete betűket a fehér papíron, viszont tudja, milyen sorban kövessék egymást a betűk. Egy autószerelőhöz hasonlította magát, aki laikus szemmel csak kalapáccsal ütögeti az autót, de azért dolgozik drágán, mert tudja, hová kell ütni. Hasonló a szobrász munkája is, aki egy márványtömbből úgy faragja ki Vénusz szobrát, hogy a vésőjével eltávolítja a felesleges részeket. Az írás folyamatának szintén szükséges velejárója a felesleges szavak törlése, de az érzést egy tompa és rozsdás késsel való körülmetéléshez hasonlítja. Persze tehetség is kell, mondta, anélkül nem megy, majd csípősen megjegyezte, hogy aki érzékel magában némi tehetséget, az válasszon az autószerelésnél vagy az újságírásnál kreatívabb foglalkozást.

A lengyelek „nemzeti kincse" rajongók és biztonságiak gyűrűjében.

A történet megtervezését a viccmeséléshez hasonlította, aminek már az elején tudni kell a csattanót, és ismét hangsúlyozta, hogy nem vizuális típus. Ezt cáfolja, hogy az összes magyarázó hasonlata rendkívül vizuális, mint például hogy a regény olyan, mint egy cirkuszi sátor, amelynek a középső tartóoszlopa a főhős, a sátorponyva a történet, a mellékszereplők pedig a ponyvát tartó rudak, és mindhárom egyformán fontos. A regényekben végig Geralt a főszereplő, míg Ciri látványos karakterfejlődésen megy keresztül, és ártatlan kislányból női szörnyeteggé válik. A Vaják könyvek története egyébként azért olyan sötét és baljós, mert Sapkowski eredetileg a lengyel olvasóknak írta őket, akik véleménye szerint nem érik be orkdarálós-szexelős tucatfantasyval.

A filmadaptációk kapcsán az olasz “La curva di Gauss” kifejezést, vagyis a Gauss-görbét emlegette egyre lelkesebben (a “curva” szót minden alkalommal “kurwa”-ként ejtve), és heves gesztikulálásából megtudtuk, hogy a könyves filmadaptációk törvényszerűen csak rettenetesen rosszak, vagy tragikusan rosszak lehetnek, a csúcson pedig az egyszerűen csak rossz alkotásokat találjuk, de ilyenek nincsenek.

A játékokról leszögezte, hogy nincs semmi baja velük, egyszerűen csak nem érdeklik szemben a pénzzel, amit hoztak neki, azzal pedig nem tud mit kezdeni, hogy sokan még mindig azt hiszik róla, ő írt könyveket a játékok nyomán és nem fordítva.

Amikor arról kérdeztem, véletlen-e, hogy a könyvek királyságai és háborús eseményei némi hasonlóságot mutatnak az európai történelemmel, azt felelte, univerzális történelmi eseményekről ír, hiszen árulás és kurafik mindig is voltak és lesznek.

A rá jellemző arckifejezű Sapkowski mellett Kellermann Viktória műfordító ül.

Az esetleges jövőben készülő nagyköltségvetésű film szereplőgárdájára vonatkozó kérdést félreértette, helyette viszont elmesélt egy roppant szórakoztató anekdotát arról, amikor Harry Harrisonnal nagy egyetértésben whiskyztek egy cseh hotelben, miután megbeszélték, hogy a filmadaptációk szarok, de az értük járó pénz jól jön.

Bevallása szerint saját művei közül a nálunk még ismeretlen huszita trilógiára a legbüszkébb, amely az ő Tour de Force-sza, és amelyet egy tizes skálán 25-re értékel. Mindazonáltal szerinte aki túlságosan szereti bármelyik szereplőjét, az bolondok házába való perverz, hiszen csak betűkről van szó.

Az erős kijelentés hallatán az egyik bátrabb újságírónő elkezdte kóstolgatni Sapkowskit, és megkérdezte tőle, hogy ezek szerint írónak lenni unalmas-e, amit ő azzal védett ki, hogy a művész munkája a kihívás miatt sosem unalmas, és a tehetség különbözteti meg a magányos művészt a tömegtől, vagyis tőlünk. Ezt egy olyan kérdés követte, hogy fontos-e neki, mit gondolnak róla az olvasói, amire először igenlő választ adott, majd elmesélte, amikor Lengyelországban egy sci-fi találkozón Terry Pratchett azt tanácsolta neki, legyen bölcs és ismerje a rajongók véleményét, de sose hallgasson rájuk. Ez talán furcsán hangozhat, tette hozzá, de nem szabad átengedni az irányítást a közönségnek, hiszen az operaházban sem mondja senki a karmesternek, hogy játsszanak a zenekarral másik zeneművet. Ezután az újságírónő egyértelműbbé tette a a kérdését, miszerint azt nem Sapkowski műveire, hanem a személyére értette, mire ő kijelentette, hogy íróként bármit lehet kérdezni tőle, de személyes kérdésekre nem válaszol. Ezután tisztázta, hogy amit aznap láttunk belőle, egy számunkra tartogatott különleges előadás volt, és az ilyesmi sokszor nagyon távol áll a valóságtól.

A sör elmaradhatatlan kellék, hiszen száraz torokkal nem lehet mesélni.

Amikor valaki a tanácsát kérte kezdő írók számára, azt felelte, nem tartja magát mentornak, és különösen írás terén nem szívesen osztogat tanácsokat, de ha valakiben egy író bújkál, az idővel alien módjára úgyis kitör, ha viszont nem, akkor tehet bármit, úgyis mindegy (“KURWA, I'm talented!” volt a végszó).

Zárásként a több nyelvet beszélő Sapkowski elmondta, hogy a fordításokkal próbál képben lenni és igyekszik elolvasni a különböző nyelveken megjelent regényeit, hogy lássa, hogyan nyúltak a szövegéhez a műfordítók, kivéve két nyelvet: a finnt, és természetesen a magyart.

Aki jelen volt, az egy dologban biztosan egyetért velem: Sapkowski nem hétköznapi ember. Pontosan azt tette velünk a hallgatóságaként, amit a könyveiben olvasóként is: olykor félrevezetett, miközben a szórakoztató és a bicskanyitogató stílus határmezsgéjén egyensúlyva próbálgatta a társaság tűréshatárát. Eljátszotta nekünk a beképzelt szupersztár írót, aki hol az intellektusával kérkedve puffogtatta az idegen kifejezéseket, hol pedig lesajnáló megjegyzésekkel illetett minket, és néha talán kicsit túl is lőtt a célon. A közönségéből olykor vegyes érzelmeket kiváltó performansza után magam is kissé zavartan álltam be a dedikálósor végére, mert némelyik megnyilvánulása miatt úgy éreztem, inkább hozzávágnám, semmint aláirtanám vele a frissen vásárolt Fecske-torony díszkötetemet.

A Fecske-torony díszkiadása és Sapkowski aláírása.

Azóta eltelt három nap, én pedig munkába jövet-menet bújom a könyvét, a vasárnapi beszélgetést visszahallgatva nagyszerűen szórakozok a száraz humorán, és szép lassan megértem: ez az ember született mesemondó. A Magyar Nemzet munkatársa jegyezte meg, hogy az előadásmódja alapján Sapkowski inkább színészre emlékezteti, mint íróra, és valóban. Amint véget ért a rendezvény hivatalos része, a figyelmesebbek olykor még mosolyogni is láthatták a szerzőt, aki végül szemmel láthatóan elégedetten távozott. Akiben esetleg maradt rossz érzés a látogatásával kapcsolatban, szívlelje meg az alábbi állítását:

„A mese az mese. Megvannak a maga szabályai.”