Late ShiftTeszt

A teszt spoilermentes

Az interaktív filmek jó húsz éve megbuknak minden egyes megjelenéskor. Ez mégsem szegi kedvét azoknak, akik egy gyors matematikai művelet után a néhány hét alatt, harminc színésszel összerakott munkát olcsóbbnak és egyszerűbbnek látják, mint a másfél évig kétszer ennyi fejlesztővel készített programokat. És bár az élőszereplős kalandjátékok régebben képesek voltak egészen komoly szintű termékeket is kirakatba állítani, a filmek szinte végig megmaradtak ugyanazon a szinten. Azaz bizonyos pontokon elágazáshoz érkezik a történet, a játékos néhány percnyi passzív befogadói szerepkör után azonnal teljhatalmú döntéshozóvá, élet és halál urává lép elő. Mindezt egy gomb lenyomásával, hogy aztán újra hátradőlhessen egy rövid időre. Érdekes, hogy míg az élőszereplős próbálkozásokon talán örökre rajta marad a gagyi címke, addig az Until Dawn és a teljes Telltale-könyvtár ha nem is általános elismertségnek örvend, de eladásaira méltán lehet büszke.

A Late Shift minden szempontból klasszikus interaktív film. Nincsenek benne feladványok, statikus hátterek, a mozgóképes dinamikából kirántó gondolkodós részek és szerencsére teljesen nélkülözi a modellezett helyszíneket is. Nem ragozom tovább, a Late Shift 100%-ban egy film. Pontosabban nem egy, hanem több. Merthogy itt is a történet elágazásai jelentik azokat az interaktív pontokat, amelyeken keresztül korlátozott lehetőséget kap a játékos arra, hogy a szereplőket valamilyen irányba terelgesse. A Late Shift egy heist-film, azaz egy műkincsrablás többszörösen is félresikerült történetét mutatja be egy fiatal egyetemista szemszögéből, aki akaratán kívül kerül a történések középpontjába. Nagyjából tőlünk függ, hogy mennyire tudja kiverekedni magát a méretes kupac alól, ami a fejére omlik egy éjszaka alatt. (Hm, hasonlónak tűnik a sztori a Trance-hez. Tisztességesen borotvált Rosario Dawson is van a Late Shiftben? - macko) A teljesen vállalható színészek mellett a Late Shift felvonultatja a műfaj összes jellegzetességét, van benne dekoratív nő (Mondomén! - macko), gyors autók, trükkös rablás, átverés, jókora csavarok és egyszerre több oldal, aki a(z anti)hősök nyomába ered.

A játékból hét (tényleg) teljesen különböző befejezés csalogatható elő, és ezeken belül is lehetnek kisebb-nagyonn elágazások, akár teljesen kimaradt helyszínek és jelenetek. Nagyjából úgy kell elképzelni a teljes tartalmat, hogy egy átlagos végigjátszás (végignézés) hatvanöt-kilencven percig tart (sejthetitek, hogy előbbi nem hepienddel végződik), és ez összesen jó négy órányi anyagból áll össze, hogy minden elágazást le tudjanak fedni a beszélgetésekben és a sztoriban.

Döntések. Merthogy ha már interaktív film, ez a lényeg. Ez itt nem a Telltale-iskola, azaz súlyos morális döntésekre, erkölcsi dilemmákra, rossz és rossz közötti választásokra ne számítson senki. Ez egy akciófilm, nem egy dráma.

És ez az a pont, ahol a Late Shift nem képes kitűnni az egyediségével. Akciófilmnek erősen átlagos (nem akarom a középszerű szót használni, mert ahhoz inkább negatív érzet kapcsolódik), tehát nyilván senki nem ezt választaná esti szórakozásnak a munka után, ha mondjuk egy “rendes” film is lehet az opció. A választások egy része teljesen rendben van, viszonylag tiszta, hogy mikor visszük el a történetet az eddigitől egy teljesen más irányba. Magyarul a nagyobb fordulópontokon tényleg érezzük azt, hogy a kezünkben van a döntés, működik a rendezői hatalom illúziója. A kisebb döntések, amiknek a karakterépítés és a szereplők közti kémia bemutatása lenne a szerepük, ugyanakkor teljesen kamuk. Direkt megpróbáltam addig feszíteni a húrt a két főszereplő között, hogy a végén már gyűlöljék egymást. Ez egy ideig működött is, gyakorlatilag már csak fuckokkal kommunikáltak néhány percig. Aztán a következő fordulópontnál teljesen lenullázva az addigi párbeszédeket már megint puszipajtások voltak és csak olyan opciókból választhattam, amelyekből máskor is. Ezt a szintet azért mostanra a rosszabb kalandjátékok is meghaladták, hogy a szerepjátékokról ne is beszéljünk. Ez már csak azért is fájó, mert semmi más dolga nem lenne a játéknak, mint elágazásokkal szórakoztatni a vásárlókat, nem csak az akciókban, hanem a szereplők gondolkodásában és egymáshoz való viszonyában is. Ez utóbbi nem sikerül.

A Late Shift a fentiek ellenére is abszolút élvezhető, igazi guilty pleasure, aminek a platinázásával azért nem dicsekedsz el a haveroknak, de azért otthon titokban dolgozol rajta. Van a történetnek egy olyan rétege, ami a belső monológok és néhol már-már a negyedik fal lebontásával a párbeszédek egy fontos részét is képezik, és az első perctől az utolsóig jelen vannak. A főszereplő egy matematikus hallgató és gondolatai állandó részét képezik a valószínűségszámítások (Az egyik vonalon még egy tényleges fogolydilemmát is beépítettek egy az egyben.), és állandóan azon pörög, hogy vajon minek mennyi esélye lehet az élet különböző helyzeteiben. Vajon ha egy adott döntés nem jön be, akkor hogyan alakulnak majd a dolgok? Ez a döntés mihez vezet? Mennyi sansz van arra, hogy ezt az utat választva kikeveredjünk a slamasztikából? És közben a háttérben a játékosok pont ezeket a döntéseket hozzák meg, egyúttal igazolják vagy cáfolják ezt a kocamatekozást.

A közepes történet egyébként pont attól lesz élvezetes, hogy nem hagyja nyugodni a játékost, vajon az adott ponton másként cselekedve mi történhetett volna. És ebben viszont sokkal jobb, mint több másik, interaktív filmes eszközt használó játék. Bizonyos pontokon sokkal nagyobb csavarok és vargabetűk vannak benne, mint elsőre gondolnánk. Persze, vannak helyzetek, aminek a legvégén úgyis ugyanarra a helyszínre lyukadsz ki, de ahogy közeledik a befejezés, ez a megállapítás egyre kevésbé igaz. Látszik, hogy a négy órányi jelenetből a legtöbbet pont a befejezéseken dolgoztak. Ellentétben azzal a klasszikus és bevett hozzáállással, amely enged bármerre elmenni, de a végén úgyis azt kapod, amit kötelezővé tesznek neked. Szóval nem félek bevallani, amennyire átlagosnak éreztem itt-ott a film megoldásait, annyira nyugtalanított minden egyes végigjátszás után, hogy nem tudom mi maradhatott ki. Ez tulajdonképpen jó eredmény egy interaktív filmtől, mivel úgysem állok le, amíg meg nem lesz mind a hét befejezés. És egy érdekességként a végére: filmfesztiválokon filmként is vetítették a Late Shiftet, szóval nyugodtan teheted abba a rekeszbe, ahova szeretnéd.

Záró megjegyzés: a pontszámot - filmesztéta diploma híján - vegyétek a számomra nyújtott élmény, nem pedig a játék pontszámának. Klasszikus játékként aligha értékelhető egy hagyományos skálán.