Full Throttle RemasteredTeszt

A kilencvenes évek kalandjátékainak mezsgyéjét Lucasartsék nagy magabiztossággal uralták. A SCUMM motorral készült játékaikról a mai napig örömódákat zengünk, a legnagyobb franchise-ok pedig a modern korba is átevickéltek. Aztán egy ponton úgy gondolták az okosok, hogy a bázikus alapművekkel manapság sem lehet mellélőni. Két Monkey Island felújítás, egy Grim Fandango és a Day of the Tentacle után a Full Throttle sem kerülte el a remake-hullámot. Ben, Mo, Ripburger és a többiek kalandja pedig 2017-ben is remek móka - még akkor is, ha a Full Throttle közel sem annyira minőségi kalandjáték, mint akár a DOTT, vagy akár a Grim Fandango voltak.

Mo-nak az első forgatókönyvben egy ikertesója is szerepelt.

Schafer apó első vérbeli projektje vastagon magán viseli a mester jellegzetességeit. A Mad Max-ből, westernekből és klasszikus szamurájtörténetekből (!) merítő történet egyszerre vicces, drámai, sarkos és kerek. Megjegyezhető, emberi karakterek, óriási dumák és rettentő hangulatos hátterek forgatagában robogunk előre a történetben, amely egy motoros csapat főnökére, egy gyilkosságra és egy céges puccskísérletre építkezik. A Full Throttle világában a meg nem jelenő mellékszereplőktől a helyszínek történelméig minden míves kidolgozottsággal bír... Minden, csak talán maga a játék lényegi része nem. Félre ne értsetek, a Full Throttle remek kalandjáték-mechanikai megoldásokat, és korrekt fejtörőket alkalmazó alkotás, de a készítők a szokásos vaskos tartalmat beáldozták a (rajz)filmszerűség oltárán. Hiába, a kis csapatnak nagy kihívás volt a sok újítás és az addig nem látott animációs színvonal megvalósítása. Ez pedig abban csúcsosodik ki, hogy a játékot első blikkre valószínű 4-5 óra alatt ki lehet végezni. A cikkíró szűk húsz éve lehúzott első (és utolsó) Full Throttle végigjátszása után is úgy haladt előre a történetben, mint kés a vajban - egy-két fejvakarós momentumot leszámítva.

Egy kedvenc és nagy becsben tartott példány a cikkíró gyerekkori gyűjteményéből.

A kétségkívül innovatív, ám már a maga korában is kicsit kilógó motorbiciklis harcok, vagy az aknamezős szakasz ma sem jobb, vagy izgalmasabb, mint a maga korában - legfeljebb érdekességként tekinthetünk ezekre a pontokra, amellyekkel a csapat próbált előrelépést produkálni az akkor már évtizednyi múlttal rendelkező műfajban. Persze vannak jól sikerült fejlesztései is a Schafer-játéknak. a szabványos megoldásoktól szakító HUD és cselekvéslista, valamint a tényleg szájtátós filmes hatás (olyan illusztris szinkronhangokkal, mint a kilencvenes években B vonalon mozgó Mark Hamill) mostanáig képes mély hatást gyakorolni az emberre.

Persze a hölgy a motorokhoz ért a legjobban. Mehet rá a "cool" pecsét.

Sajnos az újrarajzolás most sem sikerült olyan kiemelkedőre. A DOTT-hoz hasonlóan a Throttle is olyan hatást kapott, mintha egy élő vektorizáló algoritmus húzná fel HD-be a látványt. Persze a karakterek kidolgozásban nagyobb hangsúlyt kaptak, mint a háttérelemek. A szélesvásznú bővítésnél, valamint a korának kezdetleges CG járgányainál is látható az extra erőfeszítés. A retro-látványra visszaváltva mindenesetre úgy érezhetjük, hogy spriteok a régi összképben jobban illeszkedtek a háttér stílusára. (Erről külön mesélnek a fejlesztői kommentárban.) Valamint attól a gondolattól sem tudunk szabadulni, hogy manapság sok stílustárs pont a pixeles megoldásból próbál előnyt kovácsolni magának. Most pedig itt van egy klasszikus, amely picit mattul, picit erőtlenül generál nagyfelbontásút a retróból. Az sem segít a látványon, hogy bár a karakterek tényleg jól festenek, a helyszíneken látható standard animációs fázisok maradtak a régi darabos mivoltukban. (Ez az 1997-es Monkey Island 3 folytonossága után fájdalmas pont minden hasonszőrű remasternél…) Sőt, a hátterek mozgó elemei (pl. felhők) az új verzióban teljesen statikusak maradtak.

Hamarosan kezdődik a részvényesek ülése. Talán nem vagyok késésben!

De elég lesz már az ecetből, lássuk miben voltak bőkezűek Double Fine-ék. A felújított változatnak több olyan kiegészülő bónusz lehetősége is adott, amely miatt már önmagában is érdemes a rajongóknak végigtekerni történeten. Ott a fejlesztői kommentár, amely (a Grim Fandango óta tudjuk) rettentő jópofa dumákkal és belsős infókkal zúdítja nyakon a játékosokat. A készítők külön menüből is hallgathatóvá tették ezeket a sorokat, sőt a játék zenei anyagán is végigtrappolhatunk. (The Gone Jackals rule!) Aztán ott vannak az új menük, adott a kicsit finomított irányítási lehetőség, lehet dialógust átlépni (Ejnye Thimbleweed Park!), és persze nem hiányzik az áramvonalas élmény, hogy a Lucas hőskor egyik remeke pöccre indul a mai gépeken, Playstation konzolokon. A játék ára is baráti (12 Euró körül mérik), így ezzel együtt talán megbocsájtható, hogy nem lett fullosan átrajzolva és újraanimálva az alapmű.

Ígérem Corley, Ripburger megfizet aljas gaztetteiért.

Röffentsük be a motort és locsoljunk szét a poros úton egy korsóval az öreg Corley emlékére! A Full Throttle legnagyobb érdeme, hogy magasabb szintre próbálta emelni a grafikus point and click kalandjátékok színvonalát, picikét megelőzve a korát. Ez a vállalása ma már nem úgy érződik, mint annak idején - ám az aszfalt sűrű illata, a tesztoszterontól duzzadó sztori, a benzingőz és a hihetetlen atmoszféra a játék minden tizedmásodpercéből árad a játékosra. Kinek lehet ezt a felújítást ajánlani? Kezdők és veteránok egyaránt elővehetik a slusszkulcsot. De akkor is „ráteheted az ajkaidat”, ha alapvetően idegenkedsz a retro kalandjátékoktól, mégis nagytudású geeknek tartod magad. A Full Throttle ugyanis egy darabka történelem, és ékes példája a 2017-ben is messziről megismerhető schaferi út elemi erejének, egyediségének. Kedves Double Fine, akkor végre jöhet a Sam and Max is!

[A játékot remaster jellegéből fakadóan nem pontozzuk.]