Lassan 17 év telt el azóta, hogy megjelent a Banjo-Tooie, talán az utolsó nagyobb lélegzetvételű collect-a-thon játék. Ezalatt az idő alatt egy gyermek felnő, paradigmák többször leváltják egymást és még egy Duke Nukem Forever is el tud készülni - szóval 17 év az nem kis idő. Az ex-Rareware mesterekből verbuválódott Playtonic Games nem kisebb célt tűzött a zászlajára, mint hogy feltámasztja és 2017-es színvonalon prezentálja a halottnak hitt műfajt. De mielőtt térdig gázolnánk a mű részleteibe, beszélgessünk egy picit arról, miféle kutyák kölyke is az a collect-a-thon - hisz lehet, hogy a kedves olvasó még meg sem született akkor, mikor ezek a játékok a rövidke fénykorukat élték.
Ezt a képet egykori gazdinknak ajánljuk. Szeretettel, Playtonic Games
A collect-a-thon a plaformjátékok egyik alfaja, amely sokkal inkább a kalandelemekre, felfedezésre és a milliónyi gyűjthető bizbaszra helyezi a hangsúlyt, semmint a villámgyors reflexekre és tükörre polírozott skillekre. Ebből kifolyólag a lineáris „folyosók” helyett méretesebb, szabadon bejárható pályák klutyorognak a játékos talpa alatt, amelyek aztán alaposan meg vannak szórva gyűjtenivalóval. A műfaj koronázatlan királya a Rareware csapat volt, az egyik leghíresebb játékuk pedig a Banjo-Kazooie, egy medve és egy madár roppant elmebeteg kalandja (X platformon mostanában is elérhető a HD változata). A csapat tehetségei aztán szép lassan lemorzsolódtak az anyacégről - legalábbis ami a Banjo teamet illeti - majd teljesen alulról szerveződve megalakult a Playtonic Games azzal a céllal, hogy elkészítsék a Banjo spirituális utódját. Romantikus félig-hihető sztori: konkrétan a Twitteren üzengettek egymásnak a srácok, hogy mi lenne ha…
(Emlékszem, még linkeltem is a Hírek topikba, hogy EZEK az urak EZT szeretnék, mire liquid azt válaszolta, hogy ő pedig Megan Fox és Emma Watson kombót szeretne. Nos, a játék közben elkészült - liquid, te hogy állsz?)
Jé, ezt a formát már láttam valahol. Jól megnyalom, hátha ez is keserű, mint…
Spirituális utódnak annyira spirituális utód a Yooka-Laylee, hogy ha az ember felütné az értelmező szótárat a fenti megnevezésnél, akkor egy zöld gyík és egy rózsaszín denevér lenne mellette az illusztráció. Nyilván ez nem a véletlen műve, az urak ezt ígérték, amikor összekalapoztak a projektre laza 2 millió fontot. És olyan is létezik még ebben az iparágban, hogy valakik komolyan vegyék az ígéretüket, szóval… Na de visszatérve a tárgyhoz: a Yooka-Laylee KONKRÉTAN a Banjo-Kazooie 3, egy másik casting-al, egy másik néven. Annyira, hogy a karakterek szinte egy az egyben megörökölték a spirituális elődben™ megismert szereplők vonásait. Yooka a segítőkész, békés, jó kedélyű, akárcsak Banjo, Laylee nagypofájú, beszólogatós, kötekedős akárcsak Kazooie, a marok(farok?)telefonnal zsonglőrködő kígyó, Trowzer árulja a speckó mozgásokat Bottles vakond helyett, Mumbo Jumbo szerepében pedig az akváriumát fején hordó Dr Puzz professzorné tetszeleg. Nemezisünk, Gruntilda szerepét Capital B játssza, aki egy kövér, vadkapitalista méh, és ha nem is foglalja rímekbe a mondókáját, mint az elődje, gyakran belegügyög valami frappáns megjegyzést vagy elborult szóviccet játék közben. Ja, majd el is felejtettem: VIGYÁZAT! MINDENKI GÜGYÖG! (de legalább az ajakszinkron tökéletes)
Mint minden valamirevaló játékban, ebben is van űrtoalett.
A kísérteties hasonlóságok listája nem ér véget a karaktereknél. A pályák egy központi hubból nyílnak és összesen 5 darab van belőlük. Ez elsőre kevésnek tűnhet, de egyrészt mindegyik óriási, másrészt a Playtonic Games munkatársai mindegyik pályához legyártottak egy „DLC-t”, ami erősen expandálja az amúgy sem jelentéktelen méretű terepet. Szerencsére a mai normáktól eltérően nem valódi pénzzel, hanem a játékban gyűjthető „lapocskákkal” tudunk fizetni. Emellett a lapocskák helyettesítik a puzzle darabocskákat, tehát az új pályákra bizonyos számú lapocska felmutatásával tudunk belépni. A hangjegyecskék helyett pedig tollacskák vannak, amiket Trowzernél válthatunk be speckó mozgáso(cská)kra. Mozgásokból pedig szintén van bőven, csak győzzük megjegyezni őket - és persze a nagyrészük szintén ismerősnek hat valahonnan… ami persze nem baj, meg valahol ez is volt a cél.
Kisfiam, menj le a henteshez és hozz egy kiló denevéres hyoo(r)kát.
A pályák ellenben sokkal nagyobbak, vertikalitásban mélyebbek, sokszínűbbek. Emellett a játék bele-belekóstol más műfajokba is, ami néhol jól veszi ki magát, néhol pedig megmérettetik. És könnyűnek találtatik. Például egy futóverseny egy felhővel jópofa, mert a játék legtöbbet csiszolt alapmechanikáira támaszkodik. Ellenben Rextro arcade játékai között (mindegyik pályán van 1-1 arcade gép, ezekkel lehet „retrózni”) akad pár borzalom, amik majdhogynem kezelhetetlenek. Erre szokták mondani, hogy a kevesebb néha több. Mondjuk nem mintha a legtöbbet csiszolt alapmechanikákat nem lehetett volna tovább csiszolni…
Ugyanis a platforming nem a játék erőssége, az ugrások elég nehezen kiszámíthatóak - ez többnyire nem okoz különösebb gondot, hiszen a pályadizájn elsősorban collect-a-thon-ra van berendezkedve - ellenben mikor egyes részeknél komolyan venné magát platformerként, ott előjönnek a bajok. Hisz mikor egyetlen (önhibánkon kívül) mellément ugrás miatt kilómétereket kell visszagyalogolnunk - vagy rosszabb esetben el is halálozunk - akkor bizony csúnyán fogunk beszélni a pici szánkkal. És mivel piszkos szájjal nem eszünk, érdemes a Yooka-Laylee-t vacsora utánra tartogatni. Ez ellensúlyozandó, a játék az esetek nagy többségében jól működik.
A híd alól megint előbújtak és az aprómra pályáznak!
A zenei szekció külön említést érdemel, már csak azért is, mert három legendás szerző, Grant Kirkhope, David Wise és Steve Burke, egykori Rare zeneszerzők húzzák a talpalávalót. Kirkhope ha teljes titokban szerette volna tartani, hogy ő a fő „muzskétás”, akkor is fél perc alatt lebukott volna, annyira banjos lett a hangzás. Ráadásul ugyanúgy „rétegelt” a zene, azaz az alapmotívum végig megmarad, ellenben ha egy másik pályaszakaszra (víz alá, barlangba, hegytetőre, stb) tévedünk, változik a hangszerelés.
Ha eddig nem lett volna egyértelmű, a játékot minden oldalról körbelengi az angol humor. A szereplők igyekeznek a legmesszebb menőkig komolytalanra venni a figurát, számtalan geg, más játékokra (vagy épp a dicső múltra) való tréfás utalások, oltások gondoskodnak a kedélyes játékórákról. Nem beszéltem még a vizuális teljesítményről, ami kicsit néhol kétarcú tud lenni, de összességében nagyon rendben van, valamint meglepően kevés bogárkába futottam bele, ami egy ilyen nagyszabású indie projektnél külön elismerést érdemel.
Na ez a banda se teljesen normális...
A Playtonic Games tehát sikerrel vette az akadályt, és bár maradt min javítani a következő játékukig (reméljük lesz ilyen) egy élvezetes collect-a-thon játékot prezentáltak 2017-ben. Ha tűéles, pixelpontos platformerre vágysz, nyájas olvasó ez valószínűleg nem a te játékod. Ellenben ha szereted kalandosabb megközelítést, ne adj Isten annak idején Banjo rajongó voltál, akkor érdemes adnod egy esélyt a Yooka-Laylee-nek.