Tom Clancy's Ghost Recon: WildlandsTeszt

Egy nagyon magas szikla tetején volt az ellátmány csomag, amit meg kellett jelölnöm. Gyalogosan képtelenség volt egyszerűen odajutni, úgyhogy improvizáltam: egy közeli támaszpontra lopakodtam, ahol egy magányos helikopter ácsorgott. Az éjszaka leple alatt, a zuhogó eső kopogása közepette jártam túl az őrök eszén. Amikor a hajtóművek beindultak, és az összesereglő drogkereskedők spanyolul küldtek el mindenhová, már késő volt. Én még vigyorogva integettem nekik, aztán a szikla fölé manővereztem, kiugrottam, és ejtőernyővel elegánsan a doboz tetején landoltam. Küldetés teljesítve, háttérben a város fényeivel, és a magára hagyott, zuhanó helikopterrel.

Az ilyen pillanatok azok, amik megmaradnak az emberben játék után is, a Ghost Recon: Wildlands pedig szerencsére bőven kínál lehetőséget az ehhez hasonló jelenetek kivitelezéséhez. Szerencse bizony, mert ha pusztán a játékmenettel és a dizájnnal kéne kitűnni, a Ubisoft Paris alkotása komoly bajban lenne.

Bolívia kormánya nem ezt a játékot fogja turista csalogatónak használni, az biztos. A történet szerint 2019-re a dél-amerikai országot a Santa Blanca nevű drogkartell vonja irányítása alá, felszabadítására pedig csak egyetlen csapat, a négyfős Szellem Osztag alkalmas. A cselekmény még Ubisoft mércével is faék egyszerűségű, hiszen a játék nem áll másból, mint a térkép egyes provinciáinak megtisztításából, a kisfőnökök, majd a nagyfőnökök likvidálásából. A sztori végén még megpróbálnak egyet csavarni az eseményeken, és kapunk többféle (na jó, kétféle) lehetséges befejezést, de ettől még nem ez lesz a sandbox narratívák csimborasszója. Ráadásul Tom Clancy's játéknak is határeset - háborús konfliktus és politikai háttérjátszmák helyett ez csak négy nagyszájú fenegyerek kalandja lesz egy egzotikus országban.

A játékmenet pont úgy zajlik, ahogy a bétában láttuk, és tényleg durva, de a világon semmit nem változik a sztoriban előre haladva. Adott Bolívia őrületesen nagy (de tényleg, talán már túl nagy) térképe, amit gyakorlatilag szabadon bejárhatunk, és tetszőleges sorrendben oldhatjuk meg a feladatokat. Van hét-nyolcféle küldetés, és ezek ismétlődnek szinte végtelenítve. Járművek ellopása, célpontok megölése vagy megfenyegetése, roham- vagy védekező missziók, konvojok megállítása. Eredetiséggel nem lehet vádolni a játékot, sőt ha a klisékre járna pont, a Wildlands kiverné a skálát. A biztosítékkal ezt néha meg is teszi, köszönhetően a sandbox akciójátékok néhány égbekiáltó hibájának. A járművek kezelése erősen kérdőjeles (a légi járművekkel konkrétan csak úgy sikerül közlekednem, mintha egy Benny Hill epizódhoz készülnének felvételek), a feladatok monotonná válnak, az ellenfél mesterséges intelligenciája pedig a két véglet között ugrál.

Az életünkre törő katonák (drogkereskedők, vagy a zsebükben lévő Unidad hadsereg) néha képesek a sötét éjszaka közepén, kétszáz méterről egy bokorban lapulva is kiszúrni bennünket, de arra ügyet sem vetnek, ha fényes nappal pár méterre tőlük éppen agyonlőjük a társukat. A kihívás persze fokozható, a „realisztikus” szinten elég két lövés, és halottak vagyunk, az egyes körzetekben pedig egyre komolyabb erődítményeket kell megtisztítanunk. Földrajzi mellett technikai különbségek is akadnak a különböző tanyák, villák, kikötők, falvak és támaszpontok között - néhol a felderítő drónt zavarják, máshol riasztók vannak élesítve, vagy a legjobb videojátékos trükk, hogy egyszerűen csak sokan vannak.

Minden klisét sikerült tehát összegyűjteni a játékhoz, néha olyan, mintha a Just Cause, a GTA és a Metal Gear Solid V furcsa ötvözetét látnánk dél-amerikai köntösben. Mégis van két dolog, ami megmenti a középszerűségtől a játékot. Az egyik maga az a bizonyos köntös: a Wildlands világa nemcsak hatalmas, de elképesztően szép is - élő, lélegző környezet saját lakókkal, közlekedéssel, gyönyörű napszakokkal és brutális időjárással a verőfényes napsütéstől a kegyetlen viharokig. Döbbenetes a helyszínek, létesítmények, tájak sokfélesége, gyakran olyan panoráma tárul a szemünk elé, hogy csak ámulunk. Igaz, technikailag messze van a tökéletestől - a tesztelt Xbox One verzió folyamatos képtöréstől és framerate problémáktól szenved -, de néhány foltozással valószínűleg rendbe hozható a dolog. Valamit valamiért, persze: a játék óriási méretei miatt a részletein látszik, hogy nincs úgy kidolgozva, mint (csak hogy a kiadónál maradjunk) mondjuk a Division vagy a For Honor. A látvány és a világ természetessége viszont így is lehengerlő, már csak emiatt is érdemes virtuálisan elutazni a közeljövő drogállamába.

A másik dolog, ami egyértelműen a Wildlands előnye, a négyfős kooperatív mód. A játékmenet és a némileg taktikus, mégis elég egyszerű harcrendszer jó alapot ad arra, hogy minden helyzetet kreatívan közelítsünk meg. Négy játékossal ez a nagyon komoly hadviseléstől a bitang nagy marhulásokig bármi lehet, megbeszélés és képesség kérdése az egész. Több jármű egyidejű használata, vagy egy-egy küldetés több irányú megközelítése remek pillanatokat szül - olyan történeteket, amiket aztán később lehet mesélni. Ezért jó, illetve jobb az egyjátékos kalandoknál, mert így sokkal nagyobb szabadságot nyújt. Ezt pedig csak fokozza a sok fejleszthető képesség, az összeszedhető fegyverek és kiegészítők. Taktikai repertoárunk tehát, ha nem is fogható a klasszikus Ghost Recon játékokhoz, azért bőven kínál lehetőséget a kísérletezésre.

Furcsa kettősség van bennem a Wildlands miatt - a monoton, önismétlő, mindenfajta újdonságot nélkülöző játékmenet ütközik a brutális tartalom, a gyönyörű tájak és a valahogy mindig addiktív, taktikus harcrendszer nyújtotta örömökkel. Rengeteg órát felemészt, de lehet, hogy bőven a vége előtt ráununk. Nem „igazi” Ghost Recon, de a biztonsági játék ellenére is egy profi, élvezhető, szórakoztató produkció. Reménykedjünk azért, hogy a Szellem csapat hamarosan régi formájában is visszatér.

dreampage