Az év legjobbjai - szerintünk2016

Itt a vége, fuss el véle, ennyi volt 2016, az év hátralévő pár órájában már nem nagyon fogunk videójátékokkal foglalkozni - vagyis itt a megfelelő pillanat arra, hogy az Olvasó elé tárjuk a Gamer365 szerkesztőinek saját listáit is, mi ezeket a játékokat kedveltük leginkább idén. Ja igen: a szokásos Különdíjakat az idén is kiosztottuk, és most is az utolsó oldalon találod őket. Jó böngészé... azaz dehogy is, a böngészés megkezdése előtt szeretnénk boldog, játékokban gazdag új évet kívánni mindenkinek. A jövő év a Gamer365 életében több nagyobb(acska) változást hoz majd, de mivel ezek mind pozitív előjelűek, bőven ráérünk 2017 elején beszélni róluk. BUÉK!

Az év játéka - The Witness

A logikai műfaj az egyik legrégebbi a videojátékok palettáján, ennyire nagyszabású megvalósításban azonban talán még sosem láthattuk megelevenedni. Egy egyszerű Myst-klón? Nos, a felszínt kapargatva könnyen lehet, hogy ennyi lesz az összbenyomásunk a The Witness kapcsán, a Braid alkotójának legújabb agyszüleménye azonban sokkal több annál. Sokkal.

A The Witness zsenialitása abban rejlik, hogy minden egyes fejtörője pontosan ugyanazon a mozzanaton alapszik, a folyamatosan bővülő, egymásra épülő "játékszabályokkal" azonban mégis egy állandóan megújuló élményt tartogat. És ami nagyon fontos: minden egyes virtuális négyzetméterén érződik, hogy óriási kreatív erőforrást pakoltak a játékba. A puzzle-sorozatok a rengeteg "think outside the box" megoldással aha-élmények tucatjaival várják azon kalandorokat, akik fel szeretnék fedezni ezt az egyébként hihetetlenül gyönyörű és sokoldalú szigetet, amely titokzatosságával csodálatos atmoszférát sugároz. Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor rájössz, hogy a környezet valójában sokkal több egyszerű játéktérnél.

Hogy statikus? Nincsenek benne zenék? És a sztori sem több katyvaszos körítésnél? Nem számít, a The Witness ugyanis mindezekkel együtt is ízig-vérig videojáték: ahhoz, hogy végigjátszd, meg kell ismerned, el kell benne merülnöd és meg kell tanulnod kicsit másképp gondolkodni benne. Ha megteszed, olyan élménnyel jutalmaz meg, ami túlmutat magán a játékon is.

Dark Souls III

Ahogy már évek óta, úgy idén is a From Software aktuális műremeke volt az a játék, ami a legtöbb időmet vette el. A Dark Souls III méltó lezárása a szériának, amely játékmenetében és kihívásaiban ismét pont annyit váltott, amennyit kellett, tartalmilag azonban szerintem a "best of Dark Souls"-jelleg egy ponton túl inkább elvett az élményből, mintsem hozzátett. Ezzel együtt továbbra is kimelkedő és semmihez sem hasonlítható napjaink felhozatalában, a bossharcok tekintetében pedig talán a sorozat csúcspontja.

The Last Guardian

Ahogy azt már a tesztben is fejtegettem: a The Last Guardian valójában Trico maga - a játékmenetbeli megoldások, az animáció minősége, a méretek ilyesfajta kihasználása és a borzasztóan erős érzelmi kötelék együttesen teszik egyedülállóvá a játékot, illetve annak valódi főhősét. Persze könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy megpróbáljuk megideologizálni a hibáit, abban azonban van igazság, hogy a The Last Guardian érzésre valójában olyan, mintha a PS2-korszakból érkezett volna közénk. Mindenki szűrje le maga, hogy ez pozitív vagy negatív töltetű-e.

Overwatch

Megmondom őszintén, már jó ideje próbálom magam leszoktatni a multiplayerről - nem azért, mert nem szeretem, hanem mert úgy érzem, hogy a single player kalandokra sincs annyi időm, mint amennyit szeretnék. Az Overwatch azonban idén pillanatok alatt megtört - ennél több magyarázat a listán való szereplésre úgy gondolom, nem is kell az említett "körülmények" mellett.

Resident Evil 7

Némileg kakukktojás, hiszen a játék maga még nem jelent meg, a három demó azonban - különösen az első - mégis emlékezetes órákat tartogatott számomra. Nem is feltétlenül amiatt, ami benne foglaltatik - persze az is nagyon tetszett, személy szerint óriási kíváncsisággal várom, mire lesz képes a franchise tiszta lappal indítva. A Beginning Hour körüli közösségi felhajtás a Redditen és a közösségi fórumokon az őrült - és végül persze céltalan - találgatásokkal azonban újból megmutatta, hogy a videojátékok nem csak a képernyő előtt töltött órák miatt számítanak remek szórakozásnak.

Az év játéka - Uncharted 4

Sosem gondoltam volna, hogy egy Uncharted valaha az év játéka lesz nálam. Az idei epizódnak valahogy sikerült minden olyan részletet a helyére tenni, ami a korábbi részekben vagy túl voltak tolva, vagy túlzottan a háttérbe szorultak. Idén minden összejött, a szereplők, a történet, a fan service és természetesen az elképesztő látvány, amire így hónapokkal később is ámulva gondolok vissza. A vége pedig egy tökéletes lezárás (?) volt egy legendás sorozatnak!

Rise of The Tomb Raider

Tényleg csak egy hajszállal maradt le a dobogóról Lara legújabb kalandja. Bár tavaly már egyszer elkezdtem, most idén volt csak rá időm, hogy be is fejezzem. Maga a játékmenet, a kicsit nyitott világ, a rengeteg felfedezni való és az itt is döbbenetes látványnak köszönhetően az elmúlt évek egyik legjobb játéka a ROTTR, amit csak ajánlani tudok azoknak is akik esetleg nem ismerik vagy szeretik Lada kalandjait.

Destiny - Rise of Iron

Úgy látszik, hogy nincs nálam év végi lista Destiny nélkül... Ciki, nem ciki, idén is vele töltöttem el a legtöbb időt. Még mindig van, ami visszahúz, mindig van mit csinálni és persze mindig van kivel. Ez a dlc sem lett kiemelkedő, sőt, túlzottan tartalmas sem, még is húzott annyi újdonságot, hogy visszarántsa az embert. Aki csak rosszat hallott róla és emiatt félt beleugrani, azoknak üzenném, hogy sokkal jobb a helyzet mint volt és jelenleg aki beruház a pofátlanul olcsó (9k jelenség a storeban) the collection kiadásba, arra vár több száz óra felhőtlen szórakozás!

Alienation

A Housemarque nem tud hibázni. Legalább is eddig, amit kiadott ps4-re, mind hibátlan volt. Az Alienation, aki nem ismerné, egy dual stickes shooter, ahol ellenfelekkel millióit kell szétzúznunk egy meglepően kellemes sci-fi környezetben. Több karakter, sok fegyver és képesség, co-op mód, brutális látvány és rengeteg órányi szórakozás a remek Resogun készítőitől és ez is akciós jelenleg a storeban!

Titanfall 2

Valószínűleg csak azért nem végzett előkelőbb helyen, mivel még nem sikerült befejeznem. Viszont amit eddig láttam, az alapján abszolúte megérdemelt az a kritikai siker, amivel a játékot éltették világszerte. Már az első rész is nagy kedvencem volt, csak kevesen játszottak vele. Remélem, a folytatás nagyobb sikereket ér el, mert nagyon megérdemelne. Sajnos a bf és a cod között kiadni óriási butaság volt, de ettől függetlenül remélem, hogy sokan vesszük meg, mert ritkán látni ilyen remek ötleteket egy FPS-ben.

Az év játéka - That Dragon, Cancer

A That Dragon, Cancert sokáig tudatosan kerültem: az év legelején jelent meg, érdekelt, de a téma (a játék mögött álló Ryan Green fiának négy éves, a kissrác halálával végződő küzdelme a rákkal) nagyjából minden kisgyermekes szülő rémálma, az enyém is, miért gyötörjem magam, a videójáték a kikapcsolódásomat szolgálja, nem? A helyzet az, hogy általában igen, de néha nem árt bevállalni valami mást is. A TDC pedig egyáltalán nem gyötrelem: szomorú, szívbemarkoló, de nem hatásvadász, nem tolja az arcodba a tragédiát, ellenkezőleg: őszinte és személyes, magába szippant annyira, hogy átérezd, min megy keresztül ez a család. És hogy mennyire "játék"? Annyira, amennyire szükséges, az interakció mértéke itt csak egy eszköz a sok közül, a játék minden eleme az atmoszférateremtést szolgálja. Kár lett volna nem találkozni vele.

Forza Horizon 3

Sok tekintetben az első helyezett ellenpárja, színes, vidám, pozitív energiáktól duzzadó árkád autóverseny - ezekből manapság egyre kevesebb készül, és öröm látni, hogy a Playground Games harmadik nekifutásra is biztos kézzel hozza a csúcsminőséget.

SUPERHOT!

A lassított akciók nagy rajongójaként a SUPERHOT maga a megvalósult álom: a játék, ami KIZÁRÓLAG a lassításról szól. Év elején jelent meg, a túlélős módot a mai napig előveszem - kíváncsian várom hogy melyik AAA akciójáték nyúlja le először az alapötletet.

Doom

A id az utóbbi 15 évben leginkább az új önmagát kereste, és a jelek szerint a csapat kulcsembereinek távozása kellett ahhoz, hogy megtalálja, és rájöjjön, hogy az új önmaga tulajdonképpen a régi. A Doom ahelyett, hogy megpróbálna felkapaszkodni valamelyik divatos trendre, visszanyúl a gyökerekhez, átemeli azt, ami az első két részt olyan élvezetessé tette, leporolja, új ruhát ad rá, és voila, dögös jócsaj lett a ráncos nagynéniből.

Uncharted 4: A Thief's End

A stúdió, ami szeret léceket feljebb pakolni, most nyújtózkodott egy alaposat, és egy méterrel mindenki fölé tolta a rudat: a blockbuster AAA játékgyártás egyéb résztvevőinek fel kell kötniük az alsóneműt, hogy megközelítsék ezt a produkciós minőséget. Ha vissza időutazhatnék a kilencvenes évek elejére, hogy az akkori önmagamat sokkoljam az "ilyenek lesznek a játékok 25 év múlva" témakörben, az Uncharted 4-et vinném magammal.

Az év játéka - Abzu

Minél többet gondolkodom azon, hogy elhamarkodott döntés volt év játékává tennem, annál jobban megerősítem magam, hogy 2016-ban ettől a programtól kaptam a legmaradandóbb élményeket. Keverd össze az Ecco-t (!) a Journey-el és az Ueda játékok stíluselemeivel, valamint adj hozzá némi egészséges mértékű környezetvédelmet, természetszeretetet és máris megkapod a Giant Squid mesterművét. Óriásit tévednek azok a screenshot-szakértők, akik szerint ez már nem „játék”. Mindössze arról van szó, hogy az Abzuban a felfedezés-rejtvények-harc ősi triumvirátusa a felsorolás sorrendjében jelentéktelenedik. Ennek ellenére pusztán a felderítéssel, a furfangosan elrejtett titkos helyszínek keresgélésével, az ökoszisztéma meditatív tanulmányozásával is annyi élményhez juthatunk, mint sok más hasonló játékban összesen. Az öko-gondolatokat intelligensen és minden nyáltól mentesen felvonultatni képes játék (szubjektív véleményem szerint) túllép a Journey művészetén, és annál mind játékmenet mind pedig gondolatok terén többet képes nyújtani. Harmadszor is belekezdtem, de tuti, hogy negyedjére is vissza fogok térni a sós vizekbe. Dobozos Collector-t a népnek!

Uncharted 4

Szerintem nem kell túl sokat ragozni, mivel tesztemben ezt már megtettem, ráadásul a Kedves Olvasók is legelőre sorolták. A Naughty Dog megint szintet lépett egy csomó tekintetben; egy jó darabig csak nagyon kevesen fogják őket beérni (és addigra meg úgyis ott lesz majd a Last of Us 2).

Titanfall 2

Szintén írtam róla egy hosszabb cikket. A Titanfall második részével végre elkészült az a blockbuster-FPS, amely a kampányát végre nagybetűs „Videojátékként”, és nem pusztán cirkuszi látványosságként kezelte. A szuperváltozatos (de ebből kifolyólag rövidnek tűnő) sztorimódot egy olyan tisztességes multiplayer szekció egészítette ki, amelyhez hasonló egyszer már képes volt önmagában is eladni egy játékot (az előd személyében). A világ igazságtalansága, hogy hagyták megbukni, sőt, egyenesen a halálsorra küldték a megjelenésekor!

A Zen Pinball 2 2016-os éve

Az hagyján, hogy valahogy a tavaly év végi Ébredő Erő asztaloknál kezdtem el egy picit jobban ráérezni a Zen mechanikák lényegére (félreértés ne essék - a profikhoz képest még mindig a fasorban sem vagyok), erre a csapat 2016-ra két olyan asztalcsomagot is kiadott, amely minden képzeletünket felülmúlta. Az Aliens pályák (utólag visszagondolva főleg az Isolation) csúcs példát mutattak arra nézve, hogy a virtuális „koncept”-asztalokból mi mindent ki lehet hozni, az év végi Bethesda flipperrel pedig ezt a vonalat járatták a maximumra. Imádom! (Az már csak mellékes, hogy ezek a játékok tartják életben a PS Vitámat is.)

Firewatch

Így visszatekintve sokadik év volt 2016, amikor a csendes-felfedezős, narratíva által vezetett játékok elkápráztattak. Öregszem, vagy mifene… A Firewatch amúgy pont akkor érkezett, amikor épp egy tavaszi betegség ágynak nyomott, úgyhogy eleve lágyultan álltam neki a drámai kalandjátéknak. A csodálatos virtuális wyomingi kirándulás önmagában is megéri a játék árát, de az egészhez egy szívbemarkoló sztori is társul, a valószínűleg leghihetőbben eljátszott-szinkronizált videojátékhősök előadásában. Henry és Deliah kétfős kamaradarabja ebben a formában akár színházban is elmenne. Külön öröm, hogy a készítők egy picit tovább merték gondolni a sétaszimulátorok zsánerét - a Firewatch sokkal inkább kalandjáték, mint például a stílus alapvetései.

A szűkített listára sokan nem fértek fel, de két címet még említésre méltónak tartanék. Az egyik az ambiciózus Hitman, amely szerintem méltatlanul hátul helyezkedett el az év végi olvasói listán. Az IO fejlesztői olyan nyílt, nagyszabású játékmenetet tettek le az asztalra, aminek a jelentőségét lehet, hogy csak később fogjuk igazán értékelni (akiknek már idén leesett a tantusz, azok úgyis ráfüggtek az első szezonra). A másik pedig egy tavalyi csorba kiküszöbölése. Az idén téli akciókban már fillérekért bezsákolható Battlefront minden hájjal megkent Ultimate kiadása szó szerint az ultimatív Star Wars videojáték. Erre a verzióra tényleg érdemes ráúszni, a négy DLC-vel kiegészült program gyakorlatilag a második rész érkezéséig lekötheti a játékosokat, annyi tartalom van benne. Relatíve Noobként pedig úgy érzem, hogy a játékmenetet is hihetetlenül szórakoztatóra hangolták a svéd fejlesztők!

Az év játéka - Titanfall 2

Sokszor halljuk egy-egy játékról, hogy könnyű elkezdeni, nehéz a mesterévé válni. Na ez pontosan és 100%-ig igaz a Titanfall 2-re, legyen szó akár az egyjátékos kampányról, akár a multiplayerről. Ellövöldözgethetünk BT-vel a sztori küldetései során, de ha emelünk egy kicsit a kihíváson, akkor fogjuk csak megérteni, hogy a bármikor elérhető Gauntlet gyakorló pálya nem csak viccből van. Hatványozottan igaz ez a multira. Lehet sikerélményünk pilótaként és titánba pattanva is, de amikor az ellenfélnél valaki falakon cikázva ugrik hátraszaltót, hogy kötélvetővel magához rántsa tehetetlen karakterünket egy végzetes balegyenesért, majd bicskát ugrik a titánjába, hogy mindezeket megfejelve elintézzen két másik fémóriást, akkor látjuk majd valójában, hol is van az a csúcs, amit akár mi is elérhetünk.

Az pedig tényleg csak hab a tortán, hogy a kampány nem pusztán ötletes és változatos küldetésekből áll, de a mechanikákat sem tolták túl, pontosan akkor hozták be vagy cserélték le őket, amikor arra szükség volt.

Dishonored 2

Lehetőségekben már az előd is bővelkedett, a második rész pedig erre is sikeresen licitált rá, hiszen a két főszereplő már önmagában garancia a megnövekedett opciókra és akkor még a különböző mechanikákra építő pályákról még nem is beszéltünk. Ráadásul Karnaca napfényes utcái és sötét sikátorai is kellő ütemben váltakoznak, így a környezet sem lesz egysíkú. Igaz, a játék vége felé ismét visszatérnek a dominánsan komor helyszínek és események, de ezzel csak még változatosabbá teszik az összképet, végeredményében pedig ezúttal is egy rendkívül hangulatos, kezünket minimálisan megkötő és taktikai képességünket szabadon engedő játékot kapunk, ahol csak rajtunk áll, hány csepp vért akarunk ontani a végső cél érdekében.

Rise of the Tomb Raider

Azok közé tartozom, akik - a látványos kontrasztot az átvezetők és a gameplay között leszámítva - élvezték és szerették a 2013-as rebootot. Oké, a tombok végtelenül egyszerűek és könnyűek voltak. Jó, a vége felé a harcokat is túltolták. Mindegy, a lényeg, hogy szerettem az elődöt. Ezért is vártam, hogy végre PS4-re is ellátogasson Lady Croft legújabb kalandja. És szerencsére nem kellett csalódnom. A játékmenet és a helyszínek változatosabbak lettek, a történet élvezetesebb és Lara is kevesebbet szenved, viszont még mindig egy 40 kilós tömeggyilkos, de ez továbbra is jól áll neki. Az Endurence (és főleg a ko-op Endurence) és a többi DLC pedig csak további kiváló játékórákkal gazdagítanak minket.

Witcher 3: Blood and Wine

Igen, tudom, technikailag ez nem teljes játék, csak egy "koszos" DLC, vagy nevezhetjük expanziónak is, mert az úgy mennyivel jobban hangzik, de basszus, ebben a kiegészítőben több tennivaló, történet, harc (és szeretke... mindegy is, nem ez a lényeg) van, mint egynéhány AAA blockbuster címben. Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy egy ilyen listán szerepeljen. De persze ennél jóval többet tartogat Toussaint Disney-mesébe illő királyságának bejárása és természetesen ezúttal is mi magunk alakíthatjuk megannyi karakter sorsát. Az élere kelt gyerekmesék pedig minden mást kenterbe vernek. Apropó, említettem már a felhőkön szeretke...?

Resident Evil 5

Választhattam volna olyan címek közül, mint a Gravity Rush (ami szintén remaster), az Unravel, a Shantae: Half-Genie Hero, a Mirror's Edge Catalyst vagy akár a Division (ami így fél évvel a premier után már egész normális állapotban van), csak hogy néhányat említsek, de én ezt a játékot nem tudom nem imádni. Igen, valószínűleg bennem van a hiba, hiszen a vásárlást követő elképesztően rövid idő alatt (értsd, kb egy hét) 4-szer sikerült végigdarálni rajta (ezért innen is hatalmas Wakakulé a társamnak ;) ), és vélhetőleg még elő-előkerül majd a jövő évben is. A 2 extra DLC-hez ráadásul csak most volt szerencsém, így végképp megérte ismét beruházni rá. Az pedig külön öröm, hogy néhány remasterrel szemben (rád nézek okádék módon kinéző AC II és Prototype páros), ezzel valóban foglalkoztak és mai szemmel is elfogadható látványt sikerült varázsolni az afrikai "népirtásnak." Az RPG-s walkthrough pedig továbbra is az egyik legjobb játékélmény.

Az év játéka - Furi

Van, amikor egy játék intenzitása annyira erős, hogy egyszerűen minden mást maga mögé utasít, ha az adott év élményeire gondolok vissza. A Furi mindenképpen ilyen darab volt: zeneileg, koncepcióját tekintve, nehézségre, változatosságra - legyen szó bármiről, egész egyszerűen nem értettem, hogy egy játék hogyan tud ennyire egyben lenni. Hát így.

League of Legends

Nem mehetek el szó nélkül mellette - pedig jobban tenném, mert ahogy telnek az évek, úgy vesztem el a türelmemet a meccsekben, és úgy zuhanok egyre mélyebbre a ranglétráján.

World of Warcraft: Legion

Tömény heteken át tartott fogva újra a World of Warcraft. Megmondom őszintén: nem hittem, hogy ez az MMO bármilyen formában erre újra képes lesz. Tévedtem.

Doom

Végre egy belevaló FPS, amely nem fél attól, hogy normális harcrendszert építsen fel magának, nem csak csőpályákat és átvezető animációkat. Végre.

Rimworld

Tudatosan kerültem ezeket a túlélő-szimulátorokat eddig, mert sejtettem, hogy vagy nagy fújás, vagy nagy szerelem lesz belőle. A Rimworld (megint) bebizonyította, hogy nincs szükség csilivili grafikára, hogy kötődés alakuljon ki bennem "virtuális" karakterek iránt.

Sokak szerint 2016 rendkívül gyenge év volt videójátékok tekintetében, én meg azt sem tudtam, hová kapjak, annyi jó játék érkezett hónapról hónapra, amiknek csak töredéke kerülhet fel erre az éves szerkesztői listára, az indie termés pedig egészen kiemelkedő volt. Kirándultam a Firewatch-ban, tekergettem a rádiót az Oxenfree-ben, dobáltam a rózsaszín lándzsákat a Lichtspeerben, megmentettem két világot a Dreamfall Chapters-ben, ocsmányul festettem a Layers of Fearben, megettek a kutyák az Inside-ban, bináris lézersugarat hánytam a Pony Islandben, kolbászt sütögettem a Stephen's Sausage Rollban, egy elképesztően béna fehér krumpli voltam a Human: Fall Flatben... Közben Lara 20 éves lett, a CD Projekt Red pedig megint csinált egy kiegészítőnek álcázott fantasztikus játékot a Witcher 3-hoz, amelynél méltóbb módon nem is zárulhattak volna Geralt kalandjai, és tényleg csak kiegészítő volta miatt nem kerülhetett fel a listámra. Na de lássuk a kedvenceimet!

Az év játéka - Dishonored 2

A Dishonoredben megvolt mindaz, amit örök kedvenc játékomban, a '98-as Thiefben is imádtam, a második részben azonban az elképesztően hangulatos „whalepunk” atmoszféra, illetve a fantasztikus pályák mellé a főhős Corvo hangja is megjött, a lányáról nem is beszélve. Habár közel sem olyan szórakoztatóak a megjegyzései, mint Garrettként, Stephen Russellnek az öregedő testőr/bérgyilkos szerepe is jól áll, Emily Kaldwin, a sokféle döntési lehetőség és opcionális feladat miatt érdemes többször nekifutni a játéknak, és a továbbra is hatalmas szabadságot adó játékmenet még csiszoltabb. A történet legalább annyira kiszámítható, mint az elődé, de ezerféleképpen játszhatod, és mondtam már, hogy hihetetlenül jó a pályadizájn? A Clockwork Mansion már-már a Thief legendás Constantine's Mansion küldetését juttatta eszembe, de Aramis Stilton házára is emlékezni fogok egy jódarabig.

Az év folytatása, és a sok párhuzam okán talán nem túlzás azt állítani, hogy a Thief spirituális utódja is, amire már nagyon sok éve vártam. Köszönöm, Arkane! (csak a PC-s portolást ne csesztétek volna el!)

Deus Ex: Mankind Divided

Tudom-tudom, történet és mellékszereplők szempontjából tényleg jobb a Human Revolution, és David „AAAADAAAAAM” Sarif is csak egy tévéképernyőn bukkan fel, de a fahangú Adam Jensen és az ő hegyes álla különleges helyet foglalnak el a szívemben, a cyber-reneszánsz stílusú Prága pedig a legnagyobb gonddal megalkotott virtuális város, amit idén töviről hegyire bejárhattam. Az ördög a részletekben rejlik, és ha a lopakodós játékok iránti rajongás olyan szintű kényszerességgel társul, mint amilyen nekem van, akkor nem bírod ki, hogy ne hekkelj meg mindent, mássz be minden szellőzőjáratba, és lopd el az összes cseh sört többek között a főnököd lakásából, miközben a magánéletében vájkálsz.

A Mankind Divided akkor tündököl igazán, amikor a napjaink társadalmi problémáihoz elég szerencsétlenül közelítő fő szálra fittyet hányva elveszünk Prága utcáin, és az akár több fejezeten átívelő mellékküldetésekkel bíbelődünk. A flúgos macskás szomszédlány története az egyik legizgalmasabban megírt mellékszál volt, amihez idén szerencsém volt, és a Square Enix bicskanyitogató kiadói hozzáállása sem tudott csorbítani az összélményen.

Dark Souls 3

Hiába új epizód, már régi cimboraként köszöntöttük egymást frissen létrehozott Deprived karakteremmel, aki ennyi Souls-játék után hozzám hasonlóan pontosan tudta, merről hány méter. Szerencsére a Dark Souls trilógia záró része így is tartogatott bőven kellemetlen meglepetéseket, márpedig köztudott, hogy ilyesmivel csak a szadomazochista perverzek játszanak, akik élvezik, ha a játék folyamatosan bünteti őket, hiszen ettől még édesebb a ritka és nehezen kivívott győzelem. Megint elrontottam az NPC küldetések felét, a Nameless Kinget még mindig nem öltem meg, viszont idei legmaradandóbb játékélményeim egyike, amikor az utolsó bosst egy Joseph Stalin nevű és fantasztikusan harcoló Sunbróval pofoztuk fel.

The Last Guardian

Nem tagadom, a Shadow of the Colossus után totális elfogultsággal vártam Ueda idén nagynehezen megszületett harmadik játékát, és bár túl nagy elvárásokat nem támasztottam vele szemben, biztos voltam benne, hogy hacsak nem lesz botrányosan rossz, imádni fogom. Így is lett.

Igen, az irányítás sokszor fáj, igen, a sima PS4-emen párszor tényleg csúnyán belassult, igen, a „harcokra” majdnem ráment a kontrollerem, de ismét egy hatalmas és titokzatos világ gyönyörű ősi romjaiban gyönyörködhettem egy nagyszerű társ oldalán, hátán, fején. Az itt-ott kicsit túl nosztalgikus látványért a sajátosan Uedás művészeti stílus és az aprólékos animációk bőségesen kárpótolnak, az összkép lélegzetelállító, a mítikus lény létére abszolút élethű Trico pedig a legjobb négylábú társ Agro (és a saját macskám, Guszti) óta még akkor is, ha nem mindig hallgat rám, és helyenként scriptelt a viselkedése.

Quern: Undying Thoughts

Idén ugyan sem a Witness, sem az Obduction nem került nálam sorra, a hazai négyfős Zadbox Studio Mystre emlékeztető kalandja azonban minden ilyen jellegű igényemet maximálisan kielégítette. A Quern: Undying Thoughts elképesztően egyben van, és az olyan hátrányaiból is előnyt tud kovácsolni, mint a sziget kis mérete, amely minden egyes feladvány megoldásával egy-egy újabb rejtett szegletét tárja fel az odatévedt idegen előtt. Van ugyan beépített notesz funkciója, mégis szanaszét hevernek az asztalomon a fecnik, amikre a rendkívül változatos és sokféleképpen gondolkoztató fejtörőkkel kapcsolatos firkáimat vetettem, mert így az igazi. Külön öröm, hogy ezek a szinte mindig egymásba fonódó feladványok egy nagyszerűen megírt történetbe vannak ágyazva, amely végig ösztönzött, hogy megfejtsem a rejtelmes sziget (pun intended) titkát. Játék rég dolgoztatta meg ilyen élvezetesen az agytekervényeimet, teszt hamarosan!

+1: Dragon's Dogma: Dark Arisen

Fenébe a szabályokkal, PC-n idén jelent meg és nekem eddig teljesen kimaradt, pedig minden bizarrságával együtt az egyik legélvezetesebb hibrid, amivel valaha játszottam. Borzasztóan ráfüggtem, mert muszáj volt a lehető legjobb felszerelést megvennem az Arisennek és a pawnjának, hogy égen-földön zajló epikus küzdelmeket folytathasak elképesztő méretű bestiákkal, és elnyerjem az... udvari bolond szívét? Khm.

És tudjátok, mi benne a legjobb? Hogy amikor vége van, akkor kezdődik csak igazán!

Az év játéka - Fire Emblem Fates

A Fire Emblem azon kevés franchise-ok egyike, amellyel csak az előző generáció elején ismerkedtem meg, ám azonnal belopta magát a szívembe: a 3DS-re készült Awakening pl. maga volt a tökéletes körökre osztott akció-rpg masterpiece és a forma újrahasznosításával, minimális improvementek beinjektálásával szinte biztosra vettem, hogy a Fates is brilliáns folytatásként születik majd meg. Így is lett, ráadásul az FE: Fates egyszerre három szemszögből mesél a játékosnak és bár az Awakeningben erősebb kötődés alakult ki a karakterekkel, a folytatás ellensúlyozza ezt a fordulatos és váratlan sztorihurkokkal, melybe nem kevés érzelmi töltet is be-bekacsintgat, ahogy telik-múlik az idő. Nehéz pár szóban leírni, mennyire feszes a forgatókönyv és milyen kiváló narratívának lehetünk szem-és fültanúi - a legtöbb "mesélős" jRPG-ben ha nem tudsz azonosulni a karakterrel, vagy az általa képviselt oldallal, a sok szöveg egy idő után túlságosan nyomasztó és vontatottá teszi a játékot. A FE: Fatesben ilyenről szó sincs, minden párbeszédben van valami extra érzelmi töltet, amely előrelendíti a továbbjátszás esélyét, a millió megnyitható harcstílusról, kasztról, fejlesztési lehetőségről, alternatív játékmódokról és egyéb extrákról (multi, várfejlesztés, stb) nem is beszélve. Fogalmam sincs, merre lehetne még tovább emelni a Fire Emblem sorozat szintjét, de egy biztos: az Intelligent Systems "sorsa" a 3DS egyik legjobb címe, számomra pedig messze az év legjobb (handheld) játéka.

Axiom Verge

Szintén tavalyi megjelenés, de XO-n csak szeptemberben debütált az egyszemélyes Tom Happ-féle altroid magömlés, az Axiom Verge, amely egy ipari porszívó erejével gyűjtötte össze az összes létező indie metroidvania pozitívumokat, majd szőtte azt egy organikus pixelsubába: Trace alternatív dimenzióban játszódó misztikus kalandja orgiális pixelgyönyör: lélegzik, él, tele van gyűjthető és titkos csecsebecsékkel, biomechanikus monsztákkal, amelyhez páratlan atmoszférikus aláfestés társul. Ha egy metroidvania játékot játszol végig idén, az Axiom Verge a legjobb választás - ráadásul akciójátéknak sem utolsó.

ReCore

Nedves kíváncsisággal vártam az Armature Studios első nagygépes, ráadásul XO-exkluzív játékát: a neves felmenőkkel büszkélkedő csapat több ízben is csini ízelítőkkel lengette be nekünk a ReCore-t, amely végül egy mid-budget szintre süllyedt, ezáltal viszont a csúcskategóriás zsonglőrködésből kicsit visszavett alkotásként csusszant ki a csapat keze közül. Az akció-platformer elemi esszenciája, a felfedezős-magányos farkas sztori igazi Metroid pótlék: nagyon sok hasonlóság fedezhető fel Joule és az említett Nintendo franchise protagonistája, Samus Aran között, a társként mellénk szegődő robotkutyus-pók-gorilla, stb. pedig érezhető HL Dog beütést és kötődést is belesző a sivatagos Mad Max Light-szerű környezetébe. A ReCore tipikusan az a játék, amelynek játékelemei a régmúlt jól bevált ötletekre épülnek, ugyanakkor nem rejti véka alá az újdonságok és a szabadság illúzióját keltő megoldások sorát sem. Igen, a játéknak vannak hiányosságai, amelyek kis odafigyeléssel és néhány plusz hónap beáldozásával kiküszöbölhetőek lettek volna, de számomra a történet, a szereplők és a játékmenet (a végső szakasz repetitív léte ellenére) szépen belődözte magát az idei legjobbjaim közé.

Dirt Rally

Nem mondhatom, hogy idén nem volt lehetőségem a kedvenc autós műfajom, a WRC szcéna videójátékos oldalát alaposan kivesézni: Kilométerek ezreit túrtam végig a WRC 6, a Loeb Rally és a tavalyi PC-s, de konzolokra csak idén érkezett Dirt Rally világában - nem elcsépelt frázis, de ha egyszer elkap a gépszíj, nagyon nehéz lejönni egy Lancer Evo virtuális kormánykerekéről. Leírtuk, bebizonyosodott és ti is osztottátok a tesztjeink konklúzióját, hogy a Dirt Rally a valaha volt legnagyszerűbb Rally szimulátor, páratlan a maga nemében. Igaz, hogy kőkemény, ugyanakkor alkalmanként igazi nagybetűs szemétláda, amelytől garantáltan rémálmaid lesznek, ha a kontrolleres bohóckodást választod. Kiemelések és felsorolás nélkül a Dirt Rally a maga nemében páratlan: egyetlen hiánya mindösszesen a rendelkezésre álló helyszínek alacsony számában keresendő. Sokadszorra nyer már elégtételt, hogy a sok licenszelt, de botrányos próbálkozás mellett még mindig megéri szívből és szerelemből születő rally szimulátorokat készíteni - a Codemastersnél pedig nincs jobb eme földön jelenleg, akinél a rally világ videójátékos alteregója jobb helyen lenne (és bátran kijelentem, ez még nagyon SOKÁIG így lesz).

Quantum Break

Max Payne. Alan Wake. Quantum Break. Remedy. Finn barátaink az elmúlt években kanyargós, ámde annál izgalmasabb útvonalakra terelték az interaktív történetmesélést: időlassítás professzionális módon, széteső tér-idő kontinuum, páratlan vizuális megvalósítás és folyamatosan mozgó, soha egy pillanatra meg nem álló harc - a legjobb Remedy ötletek az elmúlt évtizedből, a fizika meghazudtolása, a gerillaharc-szerű összecsapások és a brutális film-szerű jelenetek izgalmas akciófilmmé varázsolták a csapat videójátékát, amelynek középpontjában te, az idő ura állsz. Lehet a Remedy-t szidni, hogy nincs benne elég innováció és kihegyezett logikai fejtörők sokasága, de kategóriájában és hangulatában a Quantum Break mint audiovizuális élmény, fenomenális - az AW cameok sokasága, az elszórt doksik humoros fejlesztői önvallomásai, a hihető és kerek történet és a Twin Peaks referenciák ellensúlyozzák számomra mindazt, amelyet gyengeségnek vélek felfedezni.

A 2016-os év margójára: döbbenetes mennyiségű időt áldoztam a Dragon Age: Inquisition DLC-jeinek befejezésére, ezzel együtt a sorozat teljes végigjátszására - sajnálatos, hogy a legtöbb játékos eddig a pontig el sem jut, pedig rémisztően jó élménnyel szolgál a végső néhány óra. Hiába, le kellene végre szokni a soktíz (száz+) órás szerepjátékokról, mert semmi másra nem jut időm, egy ponton túl pedig kényszerszerűen szelektálni kell - bár az olyan játékok, mint a Skyrim, a Pillars of Eternity, a Witcher, vagy a Xenoblade árnyékában hűsölve ez talán nem is akkora probléma. :)

Az év játéka - Final Fantasy XV

Bevallom, egy lyukas garast nem adtam volna előzetesen ezért a játékért. Érdektelen szereplők, ránézésre túl gyors harc, még mindig fájó tizenharmadik rész, indokolatlanul hosszúra nyúló fejlesztési idő, szinte minden ellene szólt. Még a World of Final Fantasy-vel is jókat elprüntyögtem és nagyjából azt gondoltam, hogy kb. annyi fér ki most a csövön, és ez tulajdonképpen jól is van így. Hát ezt alaposan benéztem. Egy olyan címnél, ami ilyen történelemmel rendelkezik, mindig csak módjával lehet újítani, de itt annyira jó érzékkel nyúltak hozzá ahhoz, amihez kellett, hogy tényleg 2016-ot érzi mögötte az ember, nem egy húsz évvel korábbi dátumot. A teszt kb. 30 órányi játék után készült, ehhez háromszor annyi idő elteltével annyit tudok hozzátenni, hogy az endgame az alapjátéknál is erősebb (ez mondjuk még a legrosszabb FF-játékoknál is így szokott lenni), szóval képzeletben akár kilencre is felkerekítem az egy hónappal ezelőtti véleményemet.

Clash Royale

Ha elég tökös lettem volna, ezt a f2p mobiljátékot teszem előre, de itt is jó helyen lesz. Két profillal kb. 600 órám van benne, nagyjából 3400 pont körül pattogok és egyszerűen bármikor és bárhol képes vagyok még tíz hónap után is elővenni, ha van öt szabad percem. Háromszor már abbahagytam, de egyszerűen nem győzhet le ilyen könnyen egy-két gusztustalanul röhögő fej és néhány tizenötös vesztési széria.

Dark Souls III

Bevallom, ezzel a résszel egyelőre alig tudtam foglalkozni, mert még mindig a második részben vagyok elmerülve, és csak azután akarok komolyabban nekiugrani. Ennek ellenére örök szerelmese vagyok a Souls játékok pálya- és bossdesignjának, és mondhatja bárki, hogy önismétlő a sorozat, ebben a minőségben felőlem ismétlődhet a világ végéig.

Ratchet and Clank

Mindig is szerettem az olyan címeket, amelyekben képesek a könnyed, játékos, laza körítést stabil mechanikával megtámogatni, valahogy annak olyan tisztességes videojáték íze tud lenni. A Ratchet sorozatot mindig is inkább elismertem, mintsem szerettem, de valahogy idén annyira jól esett ez a remake (talán mert egyre kevesebb a magát nem komolyan vevő, mégis “súlyos” játék), hogy itt a helye.

The Witness

Év elején naplót akartam vezetni róla, hogy ma, amikor két kattintásnyira van minden végigjátszás, lehet-e valakinek elég lelkiereje ahhoz, hogy egy gondolkodós játékban akár több órás szenvedéssel, csakis saját erőből boldoguljon. A cél nem a végigjátszás volt, hanem az, hogy minden létező rejtvényt megoldjak benne, és az első naptól óriási volt a kísértés a “csalásra”. Végül elég sokáig bírtam, a hang alapú rejtvénynél azonban végképp elakadtam. Nem csoda, hang nélkül játszottam… Mindent összevetve egyszerűen fantasztikus az egész felépítése, a rejtvények változatossága és az a sok mocskos trükk, amit bedob a játék, simán kétévente újrajátszós.

Az év játéka - Forza Horizon 3

A játék, ami a megjelenése pillanatában bevéste a nevét a listám élére, ami hosszú évek után képes volt letaszítani a Burnout Paradise-t a személyes Arcade Autóverseny Motorolajjal Megkent Trónjáról. És nem csak a kinézete, a tartalma, a mechanikája miatt (azért is!), hanem mert olyan tömény optimizmust és vidámságot sugároz, mely még a legszürkébb napokat is képes felvillanyozni.

Inside

A második helyen pedig a tökéletes ellenpont van, az Inside mind kinézetében, mind hangulatában és cselekményében a szürke és úgy általában a sötétség dominál. Mégis, egy pillanat alatt berántott, nem kellettek szavak, nem kellett semmi, onnantól, hogy elindult jobbra (mert mindig jobbra kell elindulni) én lettem az a fiú, aki menekül valami elől vagy valami felé.

Doom

Őszintén megvallva év elején még egy fillért se tettem volna arra, hogy a Doom egyáltalán a listám környékére kerül, azonban amit májusban a képembe tolt, az azonnal az élmezőnybe repítette. Pont annyira retro, amennyire kell, pont annyira METÁL, hogy pezsegjen a vérünk, pont annyira kemény, hogy érezzük a kihívást. És most komolyan, lehet nem szeretni egy olyan főhőst, akinek egyetlen kommunikációs megoldása az, hogy mindent szétver?

Titanfall 2

És még egy kellemes meglepetés, bár szerencsére látszólag nem csak engem ért váratlanul az, hogy mennyire jól sikerült a Titanfall 2. A Respawn mehetett volna a biztosra, helyette azonban letették az asztalra azt az FPS kampányt, melyhez hasonló minőségűt én a Half Life 2 óta nem láttam. Annyi ötlet, annyi játékmenetbeli trükk, annyi egyéniség van benne, amennyivel máshol két-három játékot is meg lehetne tölteni, BT pedig az év talán legjobb karaktere lett.

Stardew Valley

A képlet egyszerű és mindent megmagyaráz.

Zelda + Harvest Moon + Sims + heroin = Stardew Valley

1. "Kapd El Mindet!" plakett a valósághű zombi-apokalipszis szimulációért: POKÉMON GO

2. Peter Molyneux emlékérem: SEAN MURRAY / NO MAN'S SKY

3. Az Év Lassítása: SUPERHOT!

4. Az Év Híresdal Kávörje Videójátékos Trailerben: WICKED GAME / FORZA HORIZON 3

5. Megosztott Oklevél A Tíz Éve Készülő, És Végre Megjelenő Játékoknak: LAST FINAL GUARDIAN FANTASY XV

6. "Nyugi, Öltözködhetsz Hipszterként A Világvége Után Is!" különdíj: THE DIVISION

7. "Eredetileg Battlestar Galactica Játékot Csináltunk, Csak Az Activision Átnevezte :("vigaszdíj: CALL OF DUTY: INFINITE WARFARE

8. "Nagyon Nem A BF És A CoD Közé Beékelve Kellett Volna Megjelenni" érdemrend a irracionális üzleti tervezésért: TITANFALL 2

9. Kulturális Díszoklevél A Festőművészet Népszerűsítéséért: LAYERS OF FEAR

10. Drei Wetter Taft Kozmetikai Kitűntetés A Minden Körülmények Közt Hibátlan Frizuráért: LARA CROFT / RISE OF THE TOMB RAIDER

+1. Lopott Bicaj Vándordíj: CINDY / FINAL FANTASY XV