Assassin's Creed: The Ezio CollectionTeszt

2 film, 3 játék. Utóbbiakhoz minden valaha kiadott kisebb-nagyobb DLC. Sőt, még ennél is több, hiszen a Ubisoft Clubnak köszönhetően további játékbeli extrákat szerezhetünk. Tartalomból tehát nincs hiány, azonban nem is ez az a sarkalatos pont, ami miatt erősen megkérdőjelezhető az Ezio Collection létjogosultsága. A miértekhez azonban többször is a múltba kell tekintenünk.

2009-es megjelenésekor az Assassin's Creed II sikerrel formázta meglepően magas színvonalúra az első részben felbukkanó kiaknázatlan lehetőségeket és potenciált, egyúttal pedig megalapozott egy olyan irányt is a sorozat jövőjére nézve, amit viszonylag kevesen képzeltek el. Ezio Auditore da Firenze karaktere olyan elánnal robbant be, hogy rögtön három játékra volt szüksége ahhoz, hogy a fejlesztők is elengedjék. De nem úgy a Ubisoft (mint kiadó), aki úgy döntött előrángatja a kiöregedett reneszánsz szépfiút a múlt jótékony homályából és fut vele még egy kört.

A franciák úgy gondolták, jó dolog, ha a Collection marketingjénél a második részre koncentrálnak, megpróbálva bemutatni, milyen jól is tudták átemelni a modern kor igényeire a méltán népszerű epizódot. Valami azonban félrecsúszhatott a számításban, ugyanis az első pillanatok alapján leszűrhető, hogy itt bizony alaposan melléfogtak. Távol álljon tőlem, hogy bármilyen érdemét elvitassam az Assassin's Creed II-nek a Collectionben (ha egyáltalán van olyan), de ez a port egész egyszerűen ronda. A helyszínek és környezeti elemek esetében még elfogadható - bár néhol a bevilágítás egészen érdekes dolgokat művel - és idővel hozzá lehet szokni (tényleg, a kezdeti sokk néhány óra után elmúlik, utána jóval emészthetőbb), a karakterek esetében azonban gyakran foghat el minket olyan érzés, mintha ZS-kategóriás horrorfilm rémségei néznének velünk farkasszemet. A legtöbb modellnél az arcok, mintha fából lennének faragva, bármiféle érzelem vagy normális mimikától mentesen (még a főszereplők esetében is), akik pedig valami csoda folytán mégsem esnek ebbe a kategóriába, azok legjobb esetben is minimum kancsalok.

Lényegesen minőségibb ugráshoz van szerencsénk, ha a Brotherhood vagy a Revelations indítása mellett döntünk, ugyanis mindkettőjük meglehetősen jól öregedett. Ezio római kalandja során már emberibb arcok köszönnek vissza, akiknek ráadásul már normális száj- és arcmozgásuk van, nem pusztán a Diótörő katonáit utánozzák. A konstantinápolyi utazás során pedig a még részletesebb effektek lesznek a legszembeötlőbbek, amik jó kiegészítést adnak a természetesen még jobban kidolgozott karaktereknek. Azonban a helyzet itt sem hibátlan, bizonyos esetekben úgy tűnik, mintha a szereplők stúdiófotózásra készültek volna, olyan sápadt az arcuk. Meg merem kockáztatni, hogy a három cím közül talán a Brotherhood kapta a legjobb „sminkest,” amolyan igazi félgenerációs címként díszeleg.

A Ubisoft minden kétséget kizáróan a tökéletes múltidézésre törekedett, ugyanis nem pusztán a tartalmat és látványt akarták olyan módon visszaadni, mint az eredetiben, de még a játékmenetet is. Ez pedig azt jelenti, hogy minden régi (és végletekig idegesítő és béna) mozdulat bizony ugyanúgy visszaköszön. A maga idejében a II egy kifejezetten áramvonalas és finomhangolt mozgással felszerelt játék volt, ma azonban előbb fog el minket a frusztráció, semmint hogy elismerően bólintanánk. Ráadásul mindezt tetézendő még az eredetiben megtalálható bugok és glitch-ek is tiszteletüket teszik, még inkább autentikussá téve az élményt.

A legnagyobb kérdés, ami a Collectionel töltött idő alatt felötlött bennem, hogy a Ubisoft pontosan kinek is szánja ezt a tartalmas pakkot. Akinek eddig teljesen kimaradt a széria, az nem vághat bele teljes nyugodtsággal, hiszen itt még (úgy ahogy, de) volt valamilyen egybefüggő történet a részek, illetve idősíkok között, így ennek átfogó megismeréséből kimarad. Aki pedig ismerős a sorozatban, az valószínűleg nem szívesen látná viszont ilyen formában a régi epizódokat. Továbbá mindkét tábor estében a már említett (ma már) nehézkes irányítás tovább árnyalja az összhatást.

A nosztalgia csodás dolog, mindent azonban nem tud megszépíteni vagy megmenteni. Hiába őrizünk kedves emlékeket Ezio bosszúhadjáratának és válaszok után kutatásának pillanataiból, a Collection nem képes beváltani a hozzá fűzött reményeket. Ha szeretted ezeket a részeket, inkább játszd végig az előző generáció gépein. Ha pedig eddig kimaradt a széria, nos akkor is inkább az előző generáción pótold. Ez a kiadás ugyanis nem méltó ahhoz, hogy felidézze Ezio emlékét. Requiescat in Pace, Auditore, requiescat in pace.