Call of Duty: Infinite WarfareTeszt

Na, idén nem lettem volna az Activision vagy a Call of Duty franchise fejeseinek a helyében. Nem elég, hogy az új epizód a Battlefield, Gears és Titanfall folytatások környékén került fel a boltok polcaira, az Infinite Warfare bejelentését kísérő gyűlöletkampányra aztán senki sem volt felkészülve. Pedig a IW (milyen szépen cseng össze az Infinity Ward rövidítésével) igyekszik megint újat és sokat mutatni: űropera környezet, a Black Ops III multijára alapozó többszereplős lehetőségek, VR-pálya, PS4 Pro kompatibilitás, egy szokatlanul vicces zombi-mód és az első Modern Warfare felújított változata várja mindazokat, akik beneveznek a Végtelen Hadviselés űrtechnikával, robotokkal, és sugárfegyverekkel csipkézett rétegeibe. Lássuk hát, jogos volt-e a keményvonalas közönség prüszkölő reakciója az idei CoD epizódra.

Szeretünk ünneprontók lenni, és a cikk elején feltett költői kérdéseket is szeretjük hamar lezárni: az Infinite Warfare ugyanis véleményünk szerint közel sem olyan rossz, mint a híre. Sőt, próbáljunk meg a játékhoz és a teszthez is úgy hozzáállni, hogy az elménkből kizárjuk azt a sok negatív energiát, ami a program publikus mivoltát kísérte az elmúlt hónapokban. Ilyen szemlélettel mindjárt be is láthatjuk, hogy a kampány például meglepően sok ponton próbál kiszakadni a szokásos Call of Duty sablonokból. Oké, a filmszerű, nagyívű jelenetek továbbra is az élmény szerves részét képzik. A fegyverjáték, mint olyan, most is feszes és élvezetes, mint általában. Sőt, a veterán mód is vörös ködöt varázsol a képernyőnkre, akárcsak a régi szép időkben. Az alapoknál nem nyúltak hozzá a CoD-jellegzetességekhez, viszont a kampányszervezés alaposan megváltozott. Gyakorlatilag szoros egymásutánban zajló küldetéseken trappolhatunk végig egy űrháború fejezetein, ahol a Naprendszer uralmáért harcoló frakciók mentén követhetjük végig az eseményeket - nyilván a „jófiúk” oldaláról. A küldetések folytonossága meglehetősen újszerű a sorozat ismerői számára, az pedig külön móka tárgyát képezi, hogy a hajót már-már Mass Effect szerűen főhadiszállásként használhatjuk, és többféle (hosszabb-rövidebb) mellékküldetést is elvállalhatunk a csillagtérképen.

A küldetések felépítése is változatos, bár összességében sémákból építkező. A szokásos gyalogos CoD szakaszokat gyakori űrséták, földi járgányos szekciók vagy épp a Jackal űrhajónkkal zajló légi csaták színesítik - egy küldetésen belül gyakran többször is ide-oda váltogatva a különböző játékmechanikák között. A gyalogos szakaszok során átélünk majd nem kevés vérbeli „hű-haaa” pillanatot, bár ezt nem a játékmechanikák változatosságának (ld. Titanfall 2), hanem inkább a háttérben történő eseményeknek köszönhetjük. Lesznek az űrben is izgalmas csaták, ahol a nagyobb hajók felszalámizásától a felszíni dogfight-csatákig mindenféle űrhajós mulatságban részt vehetünk. Az opcionális küldetések picikét önismétlő mivolta ugyan fakítja a kampány színes mivoltát, de ha mindennel végezni akarunk, úgy akár a szokásos CoD sztori módtól 1-2 órával többet is kisajtolhatunk az egyjátékos lehetőségből. Kevés ez a 6-7 óra? Lehet, de ha azt vesszük figyelembe, hogy az őszi konkurencia sem tudott sokkal többet felmutatni eddig, akkor máris nem olyan vészes a szituáció. Sőt a Specialista mód és a YOLO extra nehezítései a játékmechanika terén is bonyolítják a képletet, nem csak az ellenfelek skulóinak erejét tornásszák fel a végtelen magaslatokba. A kampányon időzve engedjétek meg nekem, hogy az élményszerű dolgokról meséljek még nektek. Pozitívan éltem meg az intelligensen megírt, emberi módon viselkedő karaktereket, akikkel sokkal jobban tudtam azonosulni, mint a közelmúlt bőrnyakú főhőseivel (ebben pedig Ethan, a harci droid is vastag szerepet játszott). Remeknek tartottam azokat a pillanatokat, ahol a készítők bátran mertek a sci-fi és az űroperák kelléktárához nyúlni, és kifejezetten hatásosnak éreztem a drámai fordulatokat is a játék második felében. Bár a Titanfall 2 megmutatta, hogy a militáns FPS-ek műfajában merre is van az a bizonyos határozott előre; azért az Infinite Warfare kampánya is vastagon hozzátesz ahhoz, hogy ne újrahasznosított ötletek gyűjtőládájának érezzük a minden évben villantani kényszerülő Call of Duty kampányélményt.

Call of Duty a VR-ban!

Jackal Assault néven egy PSVR bónusz küldetést kapnak azon PS tulajdonosok, akik rendelkeznek már a kék ledektől izzó fehér fejfedővel. A küldetésre önként jelentkeztünk és végig is játszottuk - gyakorlatilag egy nagyon leegyszerűsített Jackal-repkedésről szól, ahol belerázódva az irányításba eltisztogathatjuk az anyahajónk körüli űrszemetet, majd egy SDF cirkáló érkezésével megérkeznek az ellenséges űrvadászok is.

A csata nem tart túl sokáig - a kampány mozgalmas űrküldetései után kifejezetten szimplának tűnő misszió öt-tíz perc után ki is fullad, bár a végén még a masszív csatahajót is el kell tennünk láb alól, ami a végére azért picikét felfokozza az adrenalin-szintünket. A Jackal Assault simán a szebb PSVR címek közé tartozik, bár az alapjátékhoz képest nyilvánvaló grafikai butítások, vagy a szörnyen primitív (PS1-szerű, pár fázisból összeálló) robbanáseffektek hagynak némi kívánnivalót maguk után.

Aztán ott a csomag másik fő porciója: a multiplayer. Sajnos, ha az idei CoD-ot valahonnét támadás érheti, az pont a multiplayer szekció lesz, mivel nem hozott annyi újítást, mint amit elvár a közönsége (gyakorlatilag elég sokat örökít a BO3-tóll); másrészről pedig a jelenlegi állapotok erősen meg is osztják játékosokat. Az előző epizód specialistái szinte egy-egy formában köszönnek vissza a RIG-ek képében, melyek szakosítják az általános harcost. A pályák felépítése, számossága és hangulata is eléggé hullámzó szintet képvisel, a játékmódok pedig a klasszikusokon zongoráznak végig, bár hogy őszinték legyünk, elég durva lenne ilyen téren komoly újításokat várni minden évben. (Erre az egyetemes konkurencia sem képes teljes mértékben). A Defender mód mondjuk ezek ellenére is érdekes addíciónak, ha nem is sorsrengető újításnak tűnik - el lehet szórakozni hosszasan a Halo Oddbaljától meglehetősen sokat kölcsönző lehetőséggel.

Szemöldökborzoló lehet az a tény is, hogy a tempót visszafogták a Black Ops III-hoz képest - mint ahogy egy Titanfall 2 után is kissé mamlasznak tűnik az a mozgáskészlet, amivel az IW multija várja a játékosokat. A fegyverek fokozatos megnyitása, a scorestreakek és a RIG-ekhez tartozó spéci perkek kiismerése mondjuk idén is jó pár hétre-hónapra leköti majd a rajongókat (akik a fanyalgás ellenére a fél életüket úgyis a szervereken fogják tölteni), de a történet másik oldalról az is durva, hogy egy-egy komolyabb upgrade-ért vagy masszívabb prototípus fegyóért mennyit kell tökölnünk, ha nem akarunk a kulcsos mikrotranzakciókkal bajlódni. Aztán az is érdekes, hogy az űrcsaták, vagy úgy szimplán a zéró gravitációs részek miért hiányoznak a többszereplős lehetőségek tárából. Ha valamivel, ezzel az újítással aztán vastagon lehetett volna némi innovációt és egyedi ízt kölcsönözni a multinak. A matchmakinggel, vagy más technikai aspektussal egyébként nem voltak különösebb gondjaink az online csatározások során.

Modern Warfare Remastered

Elég nehéz nem egyfajta önreflekcióként tekinteni a *Modern Warfare Remastered*re, annak ellenére sem, hogy az eredeti játék mögött álló csapat jelentős része jelenleg a konkurenciánál építget titánokat. Nem ezzel a résszel kezdődött a Call of Duty sorozat, de ebben kaptunk olyan játékelemeket, melyek aztán (jobb vagy rosszabb formában) utána tovább öröklődtek egészen akár az Infinite Warfare-ig. Az pedig különösen jó dolog, hogy ezt az utazást olyan formában kapjuk meg, melyre nem igazán lehet panasz.

A felújítást végző Raven Software ugyanis példás szeretettel és tisztelettel nyúlt hozzá az alapanyaghoz, mely által a közel tíz éves játék, kinézetre legalábbis, ha nem is tartozik az élmezőnybe, de határozottan látványos lett. Szemben mondjuk az Activision korábbi remaster próbálkozásaival (igen, rád nézek Prototype!) itt ahol csak kellett és lehetett, ott belepiszkáltak egy kicsit: textúrák lettek frissítve, plusz részleteket adtak hozzá és így tovább. Mindez pedig egy betonstabil 60 fps-es képfrissítéssel lett nyakon öntve, csak hogy teljes legyen a csomag. (*A PS4 Pro változat még tovább tekeri ezeket a grafikai mutatókat. - a szerk.*)

Mondjuk úgy gondolom, a nosztalgia ezek nélkül is működött volna. A Modern Warfare még abban az időben született, mikor nem kellett zombikkal feltölteni a játékot, vagy túlpörgetni a történetet, olyan emlékezetes szereplőkkel és jelenetekkel van tele, melyekhez öröm visszatérni. Hasonlóan időtálló a multiplayer mód is, mely kellemes visszatérés a kicsit taktikusabb játékmenethez és nagyon különleges élmény beleugrani az IW szupergyors csatái után.

Lehet mindenféle elméletet felállítani arra, hogy miért készült el a Modern Warfare Remastered és miért van ilyen furcsa módon az idei CoD játék mellé csomagolva, de a tény az tény: elkészült, méghozzá példás formában. A veteránoknak élmény lesz visszatérni Soap bőrébe, az ifjabb generációnak pedig kitűnő lecke lehet arról, hogy honnan indult az a sorozat, mely idén már a világűr végtelenjeit próbálja meghódítani.

*Warhawk*

Egy fontosabb porcióról nem esett még szó: jelesül a Zombi-módról, amely ezúttal egy nyolcvanas évekbeli tinihorror díszletei közé invitálja a játékosokat. A Zombies ezúttal is egy félelmetesen nagy ökörség, ugyanakkor nem is kicsi kihívást rejtő kooperatív móka, amelyben még összeszokott társaságoknak is hosszú időbe telik kitapasztalni, hogy merre, milyen fegyverekkel érdemes tovább haladni, hogy az előző körtől egy picit tovább jussunk. A zombi-mód ciklusa ezúttal is abból áll tehát, hogy a tapasztalatunkra támaszkodva egy minduntalan többet ismerjünk meg a környezetünkből - az egyre erősebb zombik leöléséért kapott zsozsót pedig okosan fektessük be a következő, erősebb fegyverbe, vagy továbbjutást jelentő kapuk felnyitására. A 80-as évek synthwave-esztétikája erős váltás az alapjáték technokrata sci-fijéhez képest. Ugyanakkor eszetlenül mókás játékórákat szavatol az élőhalottak kergetése; még a képzett veteránok is meg fognak lepődni egy-két megoldáson, valamint az egyre nehezedő zombihullámok szívósságán.

Vissza az összkép értékeléséhez! A program prezentációja félelmetesen színvonalas. Félelmetes, mert érzésre megint a fél távolkeleti munkaerőpiacot kirendelték a díszletek és a különböző karaktermodellek legyártására. Szinte már-már pofátlan felületességet tükröz vissza ránk a lelkiismeretünk, mikor a kampány mívesen kidolgozott terepein gyakran pár másodperc alatt átsuhanunk. Így szinte észre sem vesszük magunk körül, hogy minden zegzugnak logikus az elhelyezése, ötletes a berendezése és minden díszlet hitelesnek tűnik.

PS4 Pro, a végső határ!

Volt szerencsénk a hétvégén egy masszív 50 collos 4K kijelző és egy PS4 Pro társaságában nyüstölni az új CoD epizódot, amely ebben a felállásban képes a lehető legtutibb formáját konzolokon nyújtani. A játék eleve nem csúnya, namost ehhez tegyük hozzá, hogy az 1800p-s checkerboard (azaz sakktábla elvű) képpont-renderelés még tovább fokozza a korszerű látványt. Szinte releváció-szerű látni, ahogy egy ekkora kijelzőn, ennyire éles tisztaságú képpel játszhatunk egy konzoljátékot, és bár állítólag a 60 FPS olykor csorbát szenved a jóval magasabb felbontás miatt, ezt praktikusan a kampány során még direkt odafigyeléssel sem igazán vettük észre. A menüben túl sok opciót nem találunk egyébként a Pro változathoz, ebből fakadóan arra lehet következtetni, hogy 1080p-n játszva egyfajta super-sampling megoldással pörögnek az események, azaz az 1800p-s kép van visszaskálázva a Full HD szabványra. Ez viszont a szokásos 42'-es 1080p kijelzőmön szinte fel sem tűnik a korábbi, sima PS4-es állapothoz képest, pláne nem akkor, mikor az akció hevében mindenen blur effektus van, és a kamera is folyton berezeg a sok robbanástól és pukkanástól. Ami zavaró lehet esetleg még a nagyobb felbontáson, az a köd, füst, vagy más alpha effektus találkozása a részletes talajtextúrákkal - ilyenkor mintha némi műtermék jellegű rácsosodás képződne a talaj mentén. Nem túl zavaró jelenség, de feltűnhet az embernek, ha tüzetesebben vizsgálódik. Apropó, a multiplayer 1080p-re húzva ketyeg, az alap PS4 változat 900p-jéhez képest - ugyanakkor a 1080p-s fejlesztésnek semmi sem tehet keresztbe, hogy az élmény 60 FPS képfrissítés mellett suhanjon. A játékból készült (többnyire spoilermentes) 4K képernyőmentéseinket a képekre kattintva az albumból elérhetitek.

Az átvezető videók a szokásos mindent vivő Digic Pictures színvonalat képviselik, de a motor és a valós idejű látvány érdemét jelzi az is, hogy nincs sok kategóriányi ugrás az átvezető és a tényleges gameplay vizualitása között. A szinkronhangok magas kvalitású színészek révén szólalnak meg. Jon Snow, izé Kit Harrington, vagy az Omart és Ethant (a harci droidot) alakító színészek is kiváló formában játszanak, és extra poén az NPC dudák között olyan pofákkal összefutni, mint a zombi mód sztárja, David Hasselhoff, az UFC-s Conor McGregor (aki épp minap ment mennybe a könnyűsúlyú világbajnokságban), vagy az F1 szupersztár Lewis Hamilton. Még egy apró adalék - a játék 3D hangkeverése is bombasztikus, a fegyverek dinamikája, a társak kommunikációja, vagy a PS4-es Dual Shock 4-ből szóló zörejek-rádiós beszólások is fokozzák a harsány popcorn-élményt, amit a mindenkori CoD játékoktól elvárunk.

Mint az a fentiekből kiderülhetett, idén is tisztességes csomagot rakott le az Activision az új Call of Duty epizóddal. Talán a multi miatt könnyebb egy kis fogást találni a játékon, mint azt az Infinite Warfare általános minősége alapján amúgy tehetnénk. Ezzel együtt is durván szerteágazó tartalommal, és minőségi játékórákkal lesz gazdagabb, aki benevez mondjuk egy Legacy kiadás megvásárlásába. Érthető az is, hogy a kőkemény multisok, akik kizárólag az online játékórák miatt vásárolnak meg egy új CoD játékot, picit keserűbb szájízzel állnak a játékhoz, mint mondjuk az ilyen téren remekül szereplő Black Ops III esetében. De az általános negatív fogadtatás és a közönség primitív elutasító reakciója méltatlannak tűnhet annak ismeretében, hogy az új CoD a konkurencia szempontjából sem vall csúfos szégyent, sőt a pár évvel korábbi elvárásokat is vastagon felülteljesíti. Csak bízhatunk abban, hogy a kezdeti reakciók vagy a gyenge indulás végül nem fogja rossz, vagy visszafelé mutató irányba terelni a következő epizódok fejlesztését.