A Néma Főhős intézménye nem igazán újdonság. Gordon Freeman, Link vagy a Doomguy is ilyen volt és valószínűleg a végtelenségig folytathatnánk a felsorolást. Ezen társaságba tartozik az Owlboy főhőse, Otus is, egy apró, de a világot jelentő csavarral: ő tényleg néma. Ez pedig egy olyan dolog, melyet már az első pillanatban nyomatékosan jelez felénk a játék, és ennek segítségével még azelőtt a mélybe lök, hogy egyáltalán elkezdődnének kalandjaink és TÉNYLEG beütne a ménkű. Azonban, mint kiderült, erre szükség is van, ennek segítségével alakíthatunk ki olyan köteléket Otusszal, melyre ritkán van példa játékokban. És most előre szólok, a „ritkán van rá példa” kifejezés valószínűleg gyakran elő fog fordulni valamilyen formában a lenti bekezdésekben, a közel tíz évnyi fejlesztés után most megjelent Owlboy ugyanis kétségkívül az év egyik legjobb játéka lett.
Your browser does not support the video tag
Otus története tehát eléggé a mélypontról indul, bagolyfiúként komoly leckéket kell(ene) megtanulnia, azonban ahogy a játék bevezetőjében látjuk, ezek sorra balul sülnek el, melyek olyan mélyen megsebzik őt, hogy még álmainak is visszatérő motívuma lesz. Ezek után persze már a rutin őrjáratba is kettős lelkesedéssel vetjük bele magunkat, mintegy megpróbálva bebizonyítani, hogy igenis érünk valamit - és igen, itt már mi, a játékosok gondolkodunk, szinte azonnal sikerül egy mély köteléket kialakítanunk a főhőssel. Azonban ahhoz, hogy felemelkedhessünk úgy tűnik még mélyebbre kell zuhannunk, mi pedig ezt meg is tesszük majd, önként és dalolva. Az Owlboy története komoly témákat jár körbe, a testi fogyatékosságtól kezdve a barátságig, azonban mindezt egy nagyon szép mesébe csomagolva teszi, melyből nem hiányozhatnak a könnyed, humoros pillanatok sem. A fejlesztők nagyszerű mesélők, nagyon szépen tudnak az érzelmekkel játszani, igazi emocionális hullámvasútra visz majd a játék.
Mellé pedig egy elképesztő, gyémánttal csiszolt játékmenetet kapunk, melyre olyan nagy címek hatottak, mint a Zelda, a Metroid vagy éppen a Kid Icarus. Azonban a fejlesztő D-Pad Studio zsenialitását dicséri, hogy úgy tiszteleg a régi, nagy játékok előtt, hogy egy pillanatra se próbálja meg másolni őket, az Owlboy kitűnően működik a saját kis rendszerében. Otus bagolyfiúként látszólag hatalmas előnnyel indul, az első pillanattól kezdve repülhet amerre akar, cserébe viszont csak egy közvetlen közelről indítható támadással rendelkezik. Ezzel sok esélye nem lenne, azonban a történet folyamán több társra lelhetünk, akiket felkapva azok képességét is használhatjuk - rögtön a játék elején régi barátunk, Geddy tart velünk, akinek pisztolyával azonnal hatékonyabban tudunk támadni. A játék ellenfeleinek és logikai / ügyességi feladványainak jelentős része ezen motívum körül forog, meg kell találnunk a megfelelő kombinációt, a megfelelő társat az adott helyzethez vagy éppen azzal kell ügyesen beérnünk, akit az adott pillanatban elérünk. A fent említett klasszikusokhoz hasonlóan minden egyes helyszín, minden egyes dungeon tartogat valami újdonságot, mely bővíti picivel képességeinket, melyet cserébe az adott helyszín végéig minél ügyesebben kell elsajátítanunk, mert a területek végén lévő főellenfelek tuti ezt fogják valamilyen formában számon kérni.
Az Owlboy játékmenetébe egész egyszerűen nem lehet belekötni, annyira tartalmas, logikusan felépített, annyira játszatja magát, amit tényleg legfeljebb egy Nintendo klasszikustól várnánk el, mellé pedig olyan körítéssel is rendelkezik, amire nincs jobb szó, egyszerűen lenyűgöző. Ismerkedjünk meg a hi-bit pixelart kifejezéssel, ez dióhéjban annyit tesz, hogy úgy néz ki, mint ahogy egy 16bites klasszikus nézne, ha az 2016-ban készülne el. A pixelek itt tényleg művészi egésszé állnak össze, a karakterek, a helyszínek, az animációk mind-mind a csúcsot képviselik, többször volt, hogy szájtátva néztem egy-egy olyan helyszínt vagy átvezető jelenetet, mely már-már tripla A kategóriás játékokkal versenyez. Melléjük pedig Jonathan Greer írt egy olyan soundtracket, melytől egész egyszerűen leesik az állunk, tökéletesen vegyíti a modern és klasszikus technikákat, kitűnően illik a helyszínekhez és helyzetekhez, egyszerűen párját ritkító munka lett.
Közel tíz évet kellett várni rá, de azt kell mondanom, hogy tökéletesen megérte. Az Owlboy úgy idézi meg a klasszikus akció-kalandjátékokat, hogy közben kitűnően kihasználja a modern kor vívmányait, úgy mesél el egy komoly, sokszor fájdalmas történetet, hogy közben sosem érzed, hogy izzadva próbálkozna. Nincs rá jobb szó: kötelező alkotás.