Mafia 3Teszt

Nem akarok kertelni, mindjárt az elején szeretném tisztázni, hogy milyen közel áll a Mafia sorozat a szívemhez. Tudom, nem szerencsés felütés, pláne nem egy objektív igényű kritika esetében, ám egész egyszerűen nem lehet elvonatkoztatni a korábbi emlékektől és élményektől, amelyek videojátékos pályafutásom kiemelkedő pillanatai közé tartoznak. Kisebb ünnep volt a Mafia második epizódja számomra, és bár a kor játékosa a GTA városélmény hiányán volt fennakadva, addig én nagyot lubickoltam a karakterek közötti interakcióban, a kimondott és kimondatlan érzelmek sodrásában, valamint a nagybetűs Atmoszférában.

A harmadik rész első bemutatói után viszont kevésbé éreztem magam lelkesnek. Valahogy sem a korszak, sem a karakterek, sem pedig a hangulat nem ütött akkorát, mint amit egy Mafia játéktól vártak a hájpot kelesztő sejtjeim. Pedig a Mafia III-nak egyik fentebb említett pontjával sincs nagy probléma. Változások, és más buktatók viszont bőven akadnak. Lássuk, mire jutott az új fejlesztőcsapat a gengsztermese folytatásával.

A kampány indításával egy Vietnámot megjárt, fekete veterán bőrébe fogunk bújni, aki - minő meglepetés - bosszú által vezérelve iramodik a helyi Padrino után. A Mafia III nem sokat teketóriázik az alapszituáció felvázolásával. A herkulesi adottságokkal megáldott ex-katona épp csak hazaér a háború poklából, egy újabb fortyogó katlanba pottyan. A New Orleanst másoló New Bordeaux ugyanis szintén hadszíntér, csak itt családok és rasszok esnek egymásnak, sokszor az ártatlanokat sem kímélve. Lincoln Clay csapatáról persze mindent el lehet mondani, csak azt nem hogy makulátlanok lennének. A szegény fekete körzetben ugyanúgy farkastörvények uralkodnak, mint a magasabb színtereken, és naivnak kell lenni, hogy elhiggyük, a gumbo leves karitatív osztogatása teszi ki a banda mindennapjait. A frissen hazaért Lincoln mindent megtesz azért, hogy a háborúban edzett képességeit a család szolgálatába állítsa, ám a szálakat fentről mozgató San Marcanonak más tervei vannak. Lincoln szerencséje, hogy a koponyájáról lecsusszanó golyó nem öli meg. Az isteni közbeavatkozásnak tűnő fordulat azonban megnyugvást nem, csak bosszúvágyat szül. A forgatókönyv pedig messze tanyázik a Disney meséktől, ahol a rosszak saját gyarlóságuk terhétől buknak el. Lincoln biztosra akar menni, egy CIA ügynök támogatásával rambókést és félautomatát ragad, hogy a hullákból létrát építve személyesen viszonozza Marcanonak a korábbi véres gesztust.

Adott tehát New Bordeaux városa, amely az előzetes félelmeimmel ellentétben mégiscsak hangulatos és látványos helyszín lett. A településnek nincs sok köze a korábbi játékok atmoszférájához, sőt, a földrajzi adottságai sem olyan szinten változatosak, mint mondjuk egy Rockstar-városnak. Másrészről viszont ott a Bayou, amely a helyi folyó deltájának mocsárvidéke, és mint ilyen, totálisan egyedi hangulattal bír. New Bordeaux sandbox-játszótérként is megállja a helyét, mert nagy területtel rendelkezik (jóval méretesebb, mint a korábbi Mafia játékok települései), a városnegyedek pedig elkülönülnek egymástól építészetileg, hangulatilag, és az uralkodó bűnszövetkezetek származása szerint. A munkásnegyed az íreké, az olaszok a piperkőc kerületekben fensziznek, a haitiek a helyi feketékkel acsarkodnak a mocsár környéki városrészekben, és így tovább.

Nyugi, kedves olvasónk! Nem a primitív előítéletek miatt csúszott ki az előző mondat; ezek a sztereotípiák szerves részei a Mafia 3 korrajzának, és abszolút nem tűnnek erőltetettnek a sztori kontextusában. A játék mindjárt azzal kezdi a kampányt, hogy szöveges figyelemfelhívással magyarázza: itt egy olyan időszakba utazunk, melynél a rasszizmus és az előítéletek mentén zajló társadalmi interakciók a mindennapok részét képezték. Ennélfogva kifejezetten húsbavágó, mi több, sokkoló tud lenné néhány jelenet kimenetele, valamint a környezet reakciója a fekete hősre. A képernyő (és a korszak) innenső oldaláról viszont csak tippelni tudunk, hogy mennyire lehet autentikus a virtuális megvalósítás. A hatás mindenesetre erőteljes. A Mafia 3 egyik legkarakteresebb tulajdonsága ismétli az elődök megközelítését, hozzáállását. Mi pedig a 2-3 órás dokumentarista felvezetés után izgatottan veszünk el majd a fülledt utcák forgatagában, valamint a furcsa társadalmi berendezkedés útvesztőiben.

Szerencsére ehhez kellően erős játékmechanikai alapokat kapunk a Hangar 13 munkatársaitól. Lincoln kezelése kézre áll, a mozgáskultúrája folyamatos, az animációk adnak egyfajta súlyt és lendületet a különböző mozdulatoknak. A gépjárművek kezelése szintén álomszerű. Az óriási benzinzabálók csak úgy pucsítanak a széles utcák kanyarjaiban; az érzés olyan, mintha az árkád versenyjátékok fénykorában lennénk. Pláne jól működik a driftelés ha bekapcsoljuk a korábbról is ismert „szimulátor” módot. Az egyetlen probléma az üldözések közben merülhet fel: néhány tereptárgy ugyanis túlságosan is nagy tömeggel bír, így könnyen fennakadunk egy egyszerű lámpaoszlopban, útszéli kukában is. Kis hangolással ez a dolog polírozható lett volna, de nincs nagy gond. Így legfeljebb addig lesz bosszantó a hatás, amíg meg nem szokjuk, hogy a rendőrök elől menekülve ne hajtsunk bele a padokkal, lámpaoszlopokkal sűrűn rakott járdás részekre - ami más sandbox játékban teljesen magától értetődő mutatványnak számítana.

A fegyverjátékot is hasonlóan élvezetesre hangolták a készítők. Még a közelmúlt akciójátékai után sem tűnt kategóriával gyengébbnek, vagy kidolgozatlannak a fedezékes lövöldözés (bár a pozitúraváltás lehetne egy picit kézenfekvőbb). A lövéseknek komoly ereje van. A skulók hamar elfogynak, szintúgy a lépcsős szinten mért visszatöltődő HP-nk, ha mi kapjuk be az ellenfelek által eldurrantott ólomcsomókat. Viszont egy precíz fejest, jó ütemben indított sörétes csomagot mi is elégedett hümmögéssel fogunk nyugtázni, pláne ha egy macerásabb szituációból húzzuk ki ezáltal a valagunkat. A lopakodás is izgalmas tud lenni, bár elég nagy blama, hogy a füttyszóra kihívott ellenfelek hihetetlenül bután reagálják le a félrehívást (aminek jellemzően mindig instakill a végeredménye, ha kell egymás után 3-4 haramiánál is). Olykor az AI azzal sem tud mit kezdeni, hogy 5 méterrel odébb látványosan döftük le a szomszéd poszton kóricáló kollégát.

A mélyebb problémák ott kezdődnek, mikor rájövünk - a városban való nyomulásunkat meglehetősen önismétlő feladatokkal akarták feltölteni a készítők. Az alapötlet nem rossz: foglaljuk vissza a jelenlegi kisfőnököktől a város egyes negyedeit. Kezdjük el az alapoknál. Csapjunk szét a behajtók között. Csípjük nyakon… izé, vágjuk nyaki ütőéren a verőlegényeket. Gyengítsük a banda erejét, ahol csak lehet. Majd ha kellően felhúztuk a kisfőnök agyát, lezúzhatjuk és elfoglalhatjuk az adott szélhámos központját. Ezt a mókát addig ismételhetjük, míg Marcano közvetlen helyi főnökéhez nem érünk, akin aztán látványos és sokszor teátrális sztori-missziók után tudunk „igazságot” szolgáltatni. A dologhoz még képzeljétek hozzá, hogy három kisbandát eleve magunk mellé állítunk majd a háborúban. Ezen csapatok főnökeit (köztük pl. az előző rész Vito-ját) pedig dögünalmas fetch-questekkel („menj ide-hozd el” mellékküldetésekkel) kell kielégíteni. Sajnos a területfoglalós játékban sincs akkora potenciál, hogy elvigyen a hátán egy 25-30 órás játékot, de a kocsikázós, drogbegyűjtős, stb. kisküldetések is csak a kampány melósan haladós jellegét erősítik. Tisztára, mintha az Ubisoft-formula egyszerűbb verzióját látnánk. Van egyébként egy jópofa városnegyed felderítő minijáték is, ahol az összeszedett áramkörök segítségével a telefonhálózatra csatlakozhatunk az utcai villamosszekrényeknél. Ezek után a térkép megmutatja a felszedhető cuccokat és az ellenfelek is láthatóak lesznek a térképen és az „ösztön” nézetben (Eagle View helyi megfelelője). Kár, hogy ez is baromira ismétlődő lépéssorozatot tesz a vállunkra, a repetitív rutinokon pedig a zárt ajtók feltörési feladatai is rontanak. Komolyan! Lincoln elől még a felszabadított hadiszállás hátsó ajtóját is bezárják minden küldetés után, így ha pl. a legrövidebb úton akarunk visszajutni a szeszfőzde főnökévé megtett nőcihez, akkor minden egyes alkalommal jöhet a jó öreg feszítővas-mutatvány.

Legalább a kezelőfelület és a térképrendszer jól illeszkedik az apró részletekre szétszabdalt feladatokhoz, bár olykor a GPS is tud vicces dolgokat csinálni. (Ezt sem javították a korábbi részekhez képest.) Ha ez sem volna elég, a játék a pénz szerepét sem tudja rendesen kiaknázni, mivel a legjobb motyókat sztorihoz kötve kapjuk majd (pl. hangtompítós fegyverek), és bizonyos lehetőségeink csak az egyes segítőinkkel szorosabbra fonódó kapcsolatunk után fognak megnyílni. A történet és a dramaturgia vezetéséhez köthető a főhőssel kapcsolatos disszonancia is. Lincoln az átvezetőkben többnyire szimpatikusan, vagy, hogy is mondjam, hihetően, emberi módon viselkedik, akár a korábbi Mafia főhősök. Aztán elindul az akció, és Lincoln átváltozik elmebeteg mészárossá, aki a lopakodás közben is (elnézést a kifejezésért) úgy bassza bele a kést a szembejövő maffiózó arcába, mintha ez lenne az egyetlen öröm az életében. Oké, hogy fel van építve egy bosszúálló karakter. Rendben van, hogy gengszterekről van szó, és hogy a játékosokat meg kell hökkenteni az egyre magasabbra pakolt ingerküszöb miatt. De én ezen a ponton azt mondanám, hogy ennyit és ne tovább. Illene a fejlesztőknek elgondolkodni, hogy hol van a dinamizmusnak, valószerűségnek, vagy kemény attitűdnek az a határa, ami még a jó ízlés innenső határain belül elmegy egy amúgy remekül megírt videojátékban.

Sokszor leírták az elmúlt másfél hétben, hogy a Mafia 3 telis-tele van mindenféle bogarakkal, amelyek vicces és bosszantó pillanatokat tudnak okozni a játékosoknak. Jelentjük, a helyzet nem olyan kritikus - leginkább a szokásos nyitott világú játékokra jellemző furcsa anomáliák lesznek azok, amelyek megzavarhatják a nyugalmunkat. Lehet csak mi voltunk szerencsések, de a másoktól hallott fagyásokat, kilépéseket, beakadó karaktereket, durva, missziót meghiúsító programhibákat nem, vagy csak nagyon ritkán tapasztaltunk. (A tesztelt változat mondjuk a konzolon legstabilabbnak tartott PS4 verzió volt.)

Ha valami viszont elég erősre sikeredett, az a prezentáció. A Mafia 3 karakterei hihetetlenül jól adják vissza a szerepüket. Mind technikailag, mind szinkronszínészi oldalról nagyon rendben vannak a figurák. Egyes átvezetők után a fotel alatt kellett keresgélni az állam - sokszor mintha csak techdemót nézne az ember, annyira ügyesek a grafikusok, miközben a bevilágítással, és a részletes karaktermodellekkel játszadoznak. Sajnos azonban itt is előfordulnak anomáliák. A fényes felületek egyes napszakokban „cukormázba" borítják az egész háromdimenziós teret. Olykor a karakterek arcjátékába bekerül egy-két ijesztő nézés vagy gesztus, ami kicsit kizökkenti az embert az illúzió csodájából. Máskor pedig a procedurális égbolt színskáláján fogunk nagyot csodálkozni, amely az egyik pillanatban még tisztességes napfelkeltét, fél perccel később pedig pokoli vérvörös zuhatagot vonultat fel. A hangulat fokozásához hozzá tartoznak a részletesen kidolgozott tereptárgyak és üzletek is - ebben is kellően nagyot tud gurítani a játék. A hangokkal sincs nagy gond, azt leszámítva, hogy mintha a járókelők bekiabálásait mintha nem tudná a térben elhelyezni megfelelően a motor. Ez természetesen csak surround hangrendszereken jön elő, de ott nem ritka, hogy egy-egy nesz-zörej-óbégatás furcsa irányból hallatszik. Ezzel párhuzamosan ne feledkezzünk meg a kiváló zenei felhozatalról sem. Maradjunk annyiban, hogy a játék egy muzikális aranybánya, ahol Johhny Cash, John Lee Hooker vagy mondjuk Dusty Springfield váltogatják egymást a rádióban, hihetetlenül durva lüktetést teremtve a mellkasunkban. Önismétlő küldetések ide, repetitív minijátékok oda, az összes gondunkat képes velünk feledtetni a program, amikor egy Cadillac gumijait füstölve tekerünk át a városon, közben pedig a Paint it Black, a Folsom Prison Blues vagy a One Bourbon, One Scotch, One Beer üvölt a rádióból.

• Itt egy ambiciózus város, egy halom karakter, és sokszáz sornyi dialógus, amelyhez hasonlót videojátékban nem, vagy csak nagyon-nagyon ritkán láttál. Itt egy decens akciójáték, amelyben az autók vezetésétől, a ravasz meghúzásáig minden klikkel, ahogy azt kétezer-tizenhatban elvárjuk. Amikor a játék működik, akkor izzadó tenyérrel szorítjuk majd a kontrollert, és másnap reggelig kattognak a jelenetek a belső mozivásznon. Amikor pedig ismét bejön egy jó másfél órás darálás, akkor pedig rutinszerűen, melósan megyünk végig az egyre szárazabbnak tűnő homokozóban. Hat pont? Hét, netalán nyolc? Van, hogy négy, máskor tíz? Nehéz dönteni, mert a program a teljes skálán szeret végigzongorázni, akár egy őrült blues zenész a hajnali tivornya kellős közepén!

Szerencsére jutott idő ülepíteni az élményt, a hajtás kényszere nélkül pedig mindig volt annyi motiváció, hogy mindig visszatérjek egy kicsit többért. És így jutott idő arra, hogy a végső pontszámon is a szokásosnál picit többet agyaljak. Többet vártam a harmadik Mafiától, de így is kaptam egy olyan élményt, amelynél végül nem a félrenyomott billentyűk, nem a fals kiállások, vagy a ritmusból teljesen kieső versszakok, hanem a ragadós refrén maradt meg a fülemben, és a kellemes füstös íz a számban. Akárcsak egy átmulatott éjszaka után New Bordeauxban.*