Pont húsz éve, hogy - egy képzavarral élve - tiszavirág életű aranykorukat élték az interaktív filmek, vagy élőszereplős kalandjátékok, vagy nevezzük, ahogy akarjuk őket. Viharos elterjedésük annak volt köszönhető, hogy a CD-ROM szabványnak köszönhetően egyszeriben hihetetlen mennyiségű szabad tárhely hullott a fejlesztők ölébe, akik a tízszeres lehetőségre azt találták ki, hogy kitöltik mozival, az majd jó lesz, mert hát a filmeket mindenki szereti, nem? De igen, a moziban. Az ezredfordulóra szépen el is tűnt a műfaj, ami a legtöbbször filmnek (néhány kivételtől eltekintve b-filmes színészek játszottak SzívTV színvonalon) és kalandjátéknak is harmatgyenge volt. A legtöbb interaktív moziban közös volt, hogy az agyontömörített mozis jelenetek rendjét vizuálisan marhára oda nem illő feladványok törték meg, és bár teljesen kilógott a lóláb, de legalább lehetett egy kicsit gondolkodni is. Ennek ellenére az akkori kritikák alapján pocsék volt a megítélésük. Igazából nem is fura, hogy a független sétaszimulátorok korában évről évre valakinek a fejéből kipattan az ötlet, hogy milyen lenne ma egy interaktív film. Hát pont olyan, mint a The Bunker.
1986-ot írunk, a bolygón épp atomháború tombol, egy föld alatti bunkerben pedig közvetlenül a külvilággal fenntartott kapcsolat megszakítása előtt megszületik a történet főszereplője. Egészséges fiú, apró öröm az apokalipszis tombolása közepette. Ugrunk az időben harminc évet, a főhős éppen édesanyja halotti ágyánál ül, aki utolsó tanácsként elmondja, ragaszkodjon a napi rutinhoz, és akkor nem lesz semmi gond. Hát persze, gyakorlatilag ő a világ utolsó élő embere, de ha beveszi a vitaminokat és olvas anyának, minden rendben lesz. És meg is teszi napról napra, anyja holtteste mellett felcsapja a Bibliát vagy a Kincses szigetet, és felolvas belőle. Aztán egy egyik nap hibát jelez a rendszer, és rendet kell tenni a bázison, ki kell merészkedni azokra a folyosókra, amelyeken évek, évtizedek óta nem járt. Ez a kiindulópontja a történetnek (amiben természetesen nyoma sincs az agyontömörített videóknak), és talán már ennyiből is érződik, hogy mennyire bizarr, szomorú, elkeseredett hangulat árad a Bunker minden egyes pillanatából. Nekivágunk felfedezni az ötszintű bázist, de valójában nem is az aktuális probléma megoldása áll a középpontban, hanem a visszaemlékezések, azaz ami az elmúlt évtizedek során történt, ahogy a több tucatnyi tagot számláló személyzet egy fősre sorvadt.
Filmként nagyon jól funkcionál a The Bunker. A színészek teljesítménye teljesen kielégítő, helyenként kiváló, a múltbeli történet szépen rétegesen tárul fel, és kapcsolódik össze a végére a jelennel. A bázison minden a helyén van, az ábrázolt környezet hiteles, nem sok mindenbe lehetne belekötni, a történet szerint hat hét alatt villámgyorsan összedobott komplexum minden szeglete olyan, amilyennek egy nyolcvanhatból származó óvóhelynek lennie kell. Nézőként végig kényelmetlenül érezzük magunkat, egyszerre vagyunk kíváncsiak a történésekre, de egyben el is borzaszt, amit látunk, tulajdonképpen kihozták belőle azt, amit ezzel a költségvetéssel ki lehetett. Játékként ugyanakkor - ismét - nem kapunk semmit a két és fél óra alatt, egyszer-kétszer egy gombnyomás, aztán ugyanez gyorsítva, de sehol egy értelmes feladvány, egy elágazás, egy kihagyható jelenet. Nem véletlenül használtam a játékos helyett a néző szót, valójában azok vagyunk a Bunker közben. Ha filmes oldal lennénk, valószínűleg magasabb lenne a pontszám is.
2016-ban már szó nincs arról, hogy kísérletezni kellene az interaktív filmek műfajával, nagyon jól tudjuk, hogy mennyi lehetőség van benne, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy annak idején a kevés jó megítélésű fmv miben tudott többet társainál. Mindannyian tudjuk, hogy mennyire elszálltak a videojátékok fejlesztési költségei, és figyelembe véve a díszletek és a színészek költségeit, látható, miért választja a könnyebb utat a Bunker. De ez ugyanúgy rossz irány, mint a Virginia esetében, csak míg ott tényleg valami újjal próbálkoztak (kevés sikerrel), addig itt pontosan lehetett tudni, mennyi van a koncepcióban. Az egyetlen mentség talán az lehet, hogy - sok más társával és sok valódi videojátékkal szemben - a történettel valóban megpróbál értéket közvetíteni és valami mondanivalót szállítani, és ez össze is jön. De hogy a rá kiadott néhány euróra inkább úgy kell tekinteni, mintha mozijegyre ment volna el, az is biztos.