Nyári-őszi indie kvartettTeszt

Az Inversus egy twin stick shooter, amiben visszafejtették a stílust egészen az alapokig és utána újraépítették úgy, hogy közben a „twin stick” egyik felére már nincs is szükség. Egyszerűnek tűnik? Papíron talán, de az Inversust olyan kitűnően pakolták össze, hogy a kategória legjobbjaival is büszkén veheti fel a versenyt.

Az alapok nagyon egyszerűek: adva van egy fekete és fehér négyzetekből felépített pálya, ahol maximum négy játékos csatázhat szintúgy fekete és fehér színekben. Bármely színt is választottad, csak a másik szín lesz az a terület, ahol járkálhatsz (ami logikus, különben nem látnánk az egységünket), azonban egy lövéssel „lebonthatod” a veled megegyező színű mezőket. Eddig oké? Akkor tegyük hozzá, hogy egyrészt csak horizontálisan és vertikálisan lehet lőni (kar helyett a négy gomb egyikével) és ha ez még nem lenne elég, akkor egyszerre maximum öt lövedék lehet pici bigyónknál, melyek újratermelődnek, de arra egy picit várni kell. Ha pedig ezek a szabályok is megvannak, akkor elmehetünk olyan finomságok irányába, mint a charged shot, ami több lövedéket képes elengedni, vagy a shot-parry, melynek segítségével ha utolsó pillanatban rálősz egy feléd tartó lövedékre, akkor azt vissza tudod pattintani. Szóval, továbbra is úgy gondolod, hogy egyszerű?

És a dolog legszebb része az, hogy ezek a műveletek és taktikák egy pillanat alatt magától értetődők lesznek, annyira jól működnek együtt. Észre se vesszük és már reflexből kerülgetjük a lövedékeket, lőjük hátba az ellenfeleket, vagy pattintjuk vissza a felénk száguldó golyókat, szinte egy percnyi tanulás se kell ahhoz, hogy megértsük, mit és hogyan kell cselekednünk a győzelem érdekében. Ebből a szempontból az Inversus kitűnő partijáték lehet, egyedül az ügyességünk szabhat határt sikereinknek. És bár érezhetően alapvetően multiplayer játéknak tervezték (akár lokálisan, akár online), azért azokat se felejtették el, akik egyedül szeretnének játszani. Az arcade módban folyamatosan lehet megnyitni az újabb és újabb pályákat (melyek néhány elég érdekes trükköt tudnak produkálni) és az egyéb haszontalan apróságokat is. És bár egyszemélyes játékról beszéltem, még az a mód is játszható akár párosban is.

Felmerülhet a kérdés: oké, de ehhez tényleg az kell, hogy ilyen egyszerűnek tűnő látványvilágot kapjunk? A válasz jelen esetben igen, bár azt is meg kell jegyeznem, hogy a látszat picit csal, hiszen a csata hevében azért itt is egészen látványos robbanáshullámokban gyönyörködhetnek azok, akik szeretik az ilyen dolgokat. Oké, nem fogja megizzasztani a gépet, cserébe még a legnagyobb csatában is igen jól átlátható a játéktér.

Az Inversus tipikusan az a játék, ami sokak számára a radar alatt repült el, pedig igazán érdemes tenni egy kört vele. Egy népszerű, ámbár nem túl népes stílust csavar meg nagyon ügyesen és ezzel biztosíthat lényegében végtelen órányi mókát a téma kedvelőinek.

Félig-meddig mobiltelefonos játékajánlóként is betudható az alábbi írás, mert bár a Reigns elérhető PC-n is, de legjobban az érintőképernyőn muzsikál. Ez nem is csoda, hiszen egyik legfontosabb inspirációs forrása is ezen a platformon van: a Reigns ugyanis egy királyságmenedzsement / lapozgatós kalandjáték, méghozzá Tinder formátumban.

Nyugi, nem (csak) randihoz kell párt keresnünk, feladatunk ennél sokkal fontosabb: a birodalom újdonsült uralkodójaként kell annak sorsáról döntenünk. És itt jön a trükk, ahelyett, hogy bonyolult gazdasági és politikai döntéseket hoznánk mindig egy kész helyzettel szembesülünk és a megjelenő kártya egyik irányba történő húzásával kell arról döntenünk. Délről betörnek a barbárok, támadjunk vagy védekezzünk? Betegség tört ki egy hajón, lezárjuk a kikötőt vagy sem? Elvegyük a szomszédos király lányát vagy ne? A kártyák száma ha nem is végtelen, de a százas nagyságban van, ráadásul sokuk egymáshoz is kapcsolódik, illetve hosszútávú hatást fejthet ki.

No de milyen hatást? Kormányzásunk sikerességének négy indikátora van, a templom, a nép, a katonaság és természetesen a kincstár, minden döntésünk ezekből egynek vagy többnek a szintjét módosítja. Ha mélyebbre ásatunk a veszélyes aranybányában, akkor bár pénzügyi mutatónk javul, de az emberek utálni fognak. Ha a tudományos eredmények segítségével gyógyítunk, akkor a nép szeretni fog, de a papok nem nézik jó szemmel. A trükk az az, hogy úgy navigáljunk, hogy a négy mutató egyike se érje el a két véglet egyikét, mivel ott mindenképp game over van. Ez pedig elég nehéz munka, sokszor nem is fog sikerülni, de ilyenkor nincs nagy vész, az egyik uralkodót váltja a másik, akár egy roguelike játékban, itt is próbálhatunk a következő körrel tovább uralkodni.

Ez a módszer pedig rendkívül jól működik, a kártyák változatossága miatt minden nekifutás másmilyen (általában tragikus végű) irányba halad majd. Sokszor fogunk a fűbe harapni, de a gyors körök, illetve a játékot átitató humor miatt ez nem lesz igazán zavaró, főleg mert szinte minden kör tartogat egy kis fejlődést, új kártyákat tudunk megnyitni, melyek másik irányba tekerhetik a következő uralkodó kalandjait.

A képekre nézve látható, hogy itt tényleg mindent a „Tinder életérzésnek” rendeltek alá, ez pedig a kinézeten is tetten érhető, statikus, egyszerű képeket húzogathatunk, a látványos animációkat nem itt kell keresni. Jelen esetben viszont ez egyáltalán nem zavaró, ehhez a rendszerhez egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy bármi más ilyen jól működne ezzel a recepttel. A Reigns lehet, hogy nem a legszebb játék, de ha valaki kicsit is vevő az ilyen humoros, gyors menetű birodalom menedzsmentre, akkor mindenképp érdemes egy próbát tenni vele. Ki tudja, talán nektek sikerül kicselezni benne a sátánt…

Tegye fel a kezét, aki ismeri a Sim Towert? Senki? Jó, ez nem olyan nagy meglepetés, hiszen egy húsz évesnél is öregebb játékról beszélünk, mely bár a maga idejében határozottan népszerű volt, valahogy elkerülték a folytatások. Egészen mostanáig, mert a Project Highrise érezhetően a japán játékból nyert inspirációt.

Ami nagyjából meg is határozza, hogy milyen játékra számíthatunk: a Project Highrise-ban egy felhőkarcoló építése és menedzselése lesz a feladatunk, sokszor egészen komoly mélységben (és magasságban). És bár a kihívás igen komoly, maga az építkezés és irányítás meglehetősen egyszerű: egy egérkattintással nyithatunk új részlegeket, állíthatjuk be, hogy milyen típusú szoba kerüljön oda (iroda, apartman, kávézó, stb) és építhetjük meg hozzájuk a megfelelő ellátó berendezéseket. Kezdetben bérlőinknek viszonylag alacsony igényei vannak: legyen villany, esetleg telefonvonal bekötve és ennyi elég is, azonban ahogy a felhőkarcoló egyre felkapottabb lesz, úgy lesz lehetőségünk nagyobb és igényesebb irodákat és apartmanokat építeni, melyek a nagyobb bérleti díjért cserébe már komolyabb elvárásokat támasztanak. A kiszolgáló egységek viszont nem csak helyigénnyel, de fenntartási költséggel is rendelkeznek, így a nap végén figyelnünk kell arra, hogy az új bérlőktől származó bevétel magasabb legyen, mint a működtetésükhöz és boldogságukhoz szükséges kiszolgáló helységek költsége.

Szerencsére a sandbox módban mindez egy igen kellemes nehézségi görbére van ráültetve. Az igényesebb bérlők egészen addig elzárva maradnak, míg hozzá nem szokunk az alacsonyabb szintű rendszerek működéséhez, ahogy a teljesítményünk egyre jobb és magabiztosabb lesz úgy nyílnak meg folyamatosan a komolyabb lehetőségek egészen addig a pontig, míg az épület berendezése és fenntartása mellett már a médiakampányok és hasonló események menedzselésére is figyelnünk kell. Szerencsére a kezelőfelület a legtöbb esetben eléggé jól közvetíti a különböző információkat, van néhány dolog, amit a saját kárunkon kell megtanulnunk, de ezek általában nem kritikus lépések.

A Project Highrise rendszerei gondosan lettek felépítve, aki szereti az ilyen menedzselős játékokat, az biztos örömét leli benne - legalábbis egy ideig. Tudom furán hangzik, de egyedüli gondom az volt a játékkal, hogy amit nyújt az csak ideig-óráig lesz újdonság. Nyilván ezt valamennyire a téma is behatárolja, de miután felhúztad az első felhőkarcolódat, onnantól nagyjából mindent láttál, a különböző nehézségű scenariók még kicsit nyújthatják a játékidőt, de ha már benne van a fejedben a nyerő taktika, akkor ezeken is viszonylag gyorsan át lehet szaladni (hozzáteszem, a játék stílusából adódóan a „viszonylag gyors” itt azért hosszú órákat jelent).

Mindezek ellenére a Project Highrise, ha úgy vesszük, hiánypótló játék lett még akkor is, ha az a hiány, amit befoltozni próbál, azért nem volt olyan nagyon komoly. Látszik rajta a törődés és míg eljutunk oda, hogy már nem tud újat mutatni, több tucatnyi monitor előtt görnyedő, tervezéssel eltelt órával leszünk gazdagabbak.

Elég fura ez a helyzet, ugyanis már jó előre lehetett tudni, hogy a Rive a Two Tribes utolsó játéka. A holland fejlesztőcsapat másfél évtized után úgy döntött, hogy nem tud a változó piac után koslatni, így inkább leteszik a lantot - vagy inkább kilövik az űrbe, ahol a Rive játszódik és ahol olyan szinten rugdossa szét a kedves játékos fenekét, hogy azt jó nézni.

A Rive egy twin stick shooter / platformer keverék, méghozzá a nehezebb fajtából - ez már abból is érezhető, hogy a sztori módot itt egész egyszerűen „hard mode-nak” nevezik. Egy Roughshot nevű intergalaktikus kukabúvárt, pontosabban az ő pókszerű multifunkciós járművét fogjuk egy hatalmas űrhajóban irányítani, ahol minden, de tényleg minden a betolakodók elpusztítását tűzte ki célul. A játék sztorija nem túl erős, mind Roughshot, mind az ellenfeleket irányító Daryl Lloyd-Lancaster (DLL, haha) beszólásai és egysorosai inkább megmosolyagtatják az embert, de tuti nem lesznek maradandóak.

De ezen könnyen átlendülhetünk, mert nem is ez a játék lényege, hanem a brutális lövöldözés. Ellenfeleink nem a legokosabbak, általában agyatlanul száguldanak felénk, viszont egyrészt sokan vannak, másrészt nagyokat sebeznek, így a halál szó szerint minden sarkon ott lapul. A játék becsületére legyen mondva, hogy cserébe legalább nem változtat a mintákon, így biztosak lehetünk abban, hogy ha egyszer a hátunk mögül jön egy rakás vijjogó akna, akkor a következő alkalommal is onnan jönnek, így fel tudunk rá készülni. Ez persze csak részben csökkenti a veszélyt, de néha ez pont elég. Elég sokszor viszont nem, a Rive néha tényleg olyan szinten képes túltolni a kihívást, hogy az már-már zavaró lesz.

Cserébe kapunk egy eléggé barátságos checkpoint rendszert, a játék viszonylag gyakran ment, néha nagyobb főellenfél csaták egy-egy fázisa között is. Ezzel sokat tesznek azért, hogy a játék szadizmusát valamennyire keretek között tartsák, bár volt néha olyan eset, mikor egy gyilkos lövedék előtti pillanatokban történt a mentés, ami ugye nem egy szerencsés dolog. Talán ezért is volt, hogy a lövöldözés / ugrálás párosból én inkább az utóbbit kedveltem, a játék platformer részei ha nem is emlékezetesen, de igen ügyesen épültek fel, volt néhány finom meglepetés benne, az irányítás pedig kellően biztos volt ahhoz, hogy csak saját magamat okolhassam egy-egy elbénázott ugrás után.

Ha nem is feltétlen lett kimagasló, a Two Tribes-nak igazán nincs szégyenkezni valója a Rive miatt. Leszámítva a helyenként már-már brutálisba átcsúszó nehézségét egy teljesen jól működő, aranyos és változatos játékot raktak össze, mely a mazochistáknak mindenképp kötelező, de azok se menjenek el mellette, akik szeretik a kicsit oldschool lövöldözős játékokat.