Resident Evil 4 (PS4, One)Teszt

A Nagy Videojáték Klasszikusok rendre előkerülnek, mint összehasonlítási vagy hivatkozási alap, időtállóságukról azonban ritkán beszélünk. A mostani remaster-hullám azonban kiváló lehetőséget ad arra, hogy hosszú évek távlatából is vessünk egy-egy újbóli pillantást azokra a címekre, melyek korábban trendeket, műfajokat és korszakokat határoztak meg. Mint például a Resident Evil 4, mely most PS4-en és Xbox One-on lett újrahangszerelve.

Ne legyenek hamis illúzióink: tizenegy év távlatából érződik a RE4-en, hogy nem mai darab - leginkább az irányításon, amibe azért akkor is bele kell rázódni egy picit, ha anno játékórák tucatjait tettük bele Leon spanyol túrájába. De ebben nincs semmi meglepő: ha valamiben, hát ebben biztos folyamatos a fejlődés a komplexebb 3D-s játékok esetében - sőt, ha úgy nézzük, még jobban is tartotta magát, mint kortársai. Mindez persze nem véletlen: a modern külső nézetű lövöldék ősatyjáról beszélünk, mely egy népszerű túlélő-horror újragondolásának indult, végül azonban úgy alakult, hogy a komplett TPS-zsáner számára nyújtott megkerülhetetlen inspirációt. És az a helyzet, hogy tizenegy év ide vagy oda, sok szempontból még mindig a legmagasabb szinten mozog a RE4...

Shinji Mikami életművének egyik ékköve talán a valaha látott legjobban rendezett játék - a léptékskála mindhárom szintjén. Az első, vagyis az összecsapások (vagy csúnya angolsággal "set-piece-ek") színvonala - ami alatt az ellenfél-dizájn, a gunplay illetve a harc-koreográfia és -leosztás együttesét értem - olyan szinten mozog, amit a mai napig kevés stílusbeli cím tud csupán megközelíteni. Őszinte leszek: nálam a mai napig a RE4 a referencia ilyen téren, ehhez hasonlítok mindent.

...ami részben a kettes szintnek, vagyis az egyes jeleneteknek köszönhető. A RE4 lényegében óriási szobák egymásutánja, melyek mindegyike egy-egy külön kis élménycsomag. Méghozzá olyan változatos, kreatív és húsbavágó formában, hogy egy évtized távlatából sem esik nehezére felidézni őket az embernek. Arról nem is beszélve, hogy vannak köztük olyanok is jócskán, melyek szépen megalapozzák a túlélő-horror műfaj besorolás létjogosultságát - gondoljunk csak az első láncfűrész-hörrenésre vagy éppen az első találkozásra a Regeneratorökkel. Félelmetes? Legfeljebb egy picit. Feszült? Na, az maximálisan - és ez az igazán fontos eleme a horroroknak.

Hol tartottam? Ja igen, a harmadik szint: a kampány egésze. A RE4 a történetét, karaktereit és átvezetőit tekintve pont olyan cheesy, mint az összes Resident Evil, a komolytalanul szórakoztató körítés mégis működik, mert jó érzékkel terelgetni a szereplőket a Salazar-birodalomban, mindig új és izgalmas szituációkba hajítva őket. És ami a legfontosabb: a RE4 nem fárad el, nem ismétli önmagát, és nem is megy át megalomán szemfényvesztésbe, mint napjaink akciójátékainak többsége. Mégis meg tud tölteni egy 15-20 órás kampányt, amibe még néhány titok is belefért - mindezt úgy, hogy akár egy pillanatra is unalmassá váljon. Csak ismételni tudom magam: a RE4 a rendezés magasiskolája, minden szinten.

És hogy mennyire élvezetes egy olyan játék - csak hogy ne kerülgessük tovább a forró kását -, amiben nem lehet egyszerre mozogni és lőni? Nos, minden attól függ, hogy megvan-e bennünk a hajlandóság, hogy elfogadjuk ezt a szabályrendszert. A RE4 ugyanis ettől nem primitívebb, mint modern társai, hanem épp ellenkezőleg: komplexebb, mert ez olyan extra gameplay elemekkel jár, amik ott vannak minden harcban - napjaink játékaiban ellenben szinte egyáltalán nem.

Szinte minden egyes másodpercben döntést kell hoznunk: futunk vagy lövünk? Ez egyrészt remek eszköz arra, hogy a RE4 szinten tartsa a feszültséget, másrészt megköveteli tőlünk, hogy valóban elsajátítsuk a játékot, ne csak úgy ímmel-ámmal. Ismerned kell a lehetőségeidet és a határaidat. Másrészt pedig ott van a ránk támadó ellenségek tömegkontrollja, mely a RE4 egyik leghangsúlyosabb és legfontosabb játékeleme. És az egyik legjobb, ami a már említett zseniális összecsapás-dizájnnak köszönhető. Ezen elemek összességétől lesz az egész szórakoztató - de mégis mély, és ugyanakkor kihívástól sem mentes.

Látványra az új portok nagyjából hasonló színvonalat képviselnek, mint a korábbi HD verziók, ami a mai napig abszolút fogyasztható. A RE4 a maga korának talán legszebb játéka volt Gamecube-on, a motion blur bekapcsolásával pedig kifejezetten könnyen emészthetővé tudjuk tenni, még akkor is, ha a geometria és a részletesség nyilván kategóriákkal elmarad a mai standardoktól. Ami pedig a tartalmat illeti: minden utólag megjelent bónusz benne van ezekben a verziókban is, beleértve az extra kampányokat és a Mercenaries játékmódot. Ár-érték arányban tehát aligha lehet panasz a csomagra - lényegében ezek most a játék definitív verziói.

A Resident Evil 4 hosszú évek távlatából is bizonyítja nagyságát, olyan összecsapásokkal és jelenetekkel, melyeket a modern kor alkotásai is joggal irigyelhetnek. Nem vitás: egy picit bele kell rázódni - ha valahol, itt érződik a tizenegy év -, ám ha valamibe, hát ebbe mindenképp megéri. A Resident Evil 4 ugyanis AZ a fajta videojáték-klasszikus. Az időtálló típus. Kötelező olvasmány mindenkinek.

***Resident Evil 4 | PS4 (tesztelt), One

Fejlesztő: Capcom | Kiadó: Capcom***