Fire Emblem: FatesTeszt

A gyűjtőszenvedély egészen irracionális dolgokra képes rávenni az egyszerű játékost. Többször előfordult velem, hogy megérzésre vettem játékot, amelyet aztán hónapokig, évekig ki sem bontottam. Akik ezt a hobbit űzzük, pontosan tudjuk, mennyire jó érzés, néha még a játékszenvedélynél is jobb, egy ritka játék példányát birtokolni. Van ebben persze némi kockázat is. Nem biztos, hogy egy igényes, szép vagy épp ritka kiadású játék jó is. Szerencsés eset, amikor látatlanul megveszünk valamit, amiről bebizonyosodik, hogy kimagasló alkotás. A Fire Emblem Fates-nél pontosan ez történt. Nagy reményekkel rendeltem elő a Special Editiont, aztán félelemmel vegyes izgalommal vártam a telefont, hogy vajon jut belőle nekem is. Végül elégedetten bontogattam a fantasztikus csomagot. Pedig racionálisan nézve teljesen értelmetlennek tűnt megvenni egy játék gyűjtői kiadását, hiszen még 3DS-em sincs. Ráadásul a FE sorozat soha nem tartozott a kedvenceim közé. Mégis, az előzetes videókból, képekből lejött egy olyan hangulat, amelynek hatására határozottan eldöntöttem, ez az SRPG kell nekem. Biztos voltam benne, hogy valami különleges élményt tartogat számomra. Talán csak egyszer bizonytalanodtam el, és mondtam le majdnem az előrendelésemet. Most már tudom, hogy videojátékos pályafutásom legnagyobb hibáját követtem volna el. A Fire Emblem Fates a 3DS kínálatának egyik legjobb játéka, megkockáztatom a 2016-os év legkirályabb Nintendo címe.

A Fire Emblem sorozat története rendkívül tanulságos, tele érdekes fordulatokkal. Vitathatatlan, hogy a Fire Emblem a Nintendo egyik legértékesebb IP-je ma. Nem volt azonban ez mindig így. A sorozat színvonala kezdetektől magas szintet tartott, sikere mégis hullámzó volt. 1990-ben debütált Japánban az első rész NES-re, majd később SNES-en folytatódott a '90-es években. Nyugaton a sikerből nem sokat láthattunk, mert majd tizenhárom év után jelent meg a sorozat nyolcadik(!) része - nem kis részben a Super Smash Bros. Meele-nek köszönhetően - a szigetországon kívül, méghozzá GBA-ra. Ezután a FE epizódjait rendszeresen kiadták nyugaton is, kisebb-nagyobb sikereket elérve. A GC/Wii éra után a csökkenő eladások következtében majdnem kaszát kapott a széria. Szerencsére azonban a 3DS-es Awakening a szakadék széléről rántotta vissza a sorozatot, mi több, egyenesen a Nintendo legsikeresebb címévé tette. És most, három évvel az Awakening után, a Fire Emblem Fates, egy új minőségi mércét állított fel.

A FEF magába integrálja az igazi sikercímekre jellemző összes tulajdonságot. A legfontosabb, hogy az első pillanatban beránt. Ki akartam próbálni néhány percre, aztán ott ragadtam a gép előtt órákra. A játék kiválóan eteti magát. Szinte nem lehet letenni, mert úgy érezzük, hogy meg kell vívnunk még egy csatát, meg kell oldanunk még egy mellékküldetést, el kell végeznünk még néhány fejlesztést, beszélnünk kell még néhány fontosabb karakterrel. A program beszippant, elvarázsol és nem ereszt. Az összetevőket a sorozat elmúlt huszonhat éves története során tökéletesre csiszolta az Intelligent Systems csapata. Az összhang parádés. Az SRPG szisztéma megvalósítása, a tartalom, a történet, az audiovizuális körítés, minden a toppon van. A legfontosabb, hogy a FEF egy tökéletes stratégiai RPG. A stratégiai szót pedig duplán alá kell húznom. Csak a sakkhoz tudnám hasonlítani. Hadvezéri képességünket nemcsak igénybe veszi, de alaposan fejleszti is a játék. Gondolkodni kell, számítani, megpróbálni kitalálni az ellenfél lépéseit, és legalább két körrel előre látni az eseményeket. Mert ha hibázunk, a FEF nem kegyelmez, kíméletlenül megtorol minden figyelmetlenséget. Ha viszont átlátunk egy helyzetet, felismerjük a legnehezebb akadályokat, és ennek tudatában jól lépünk, jutalmunk sem mard el, ami legegyszerűbben az eufória szóval írható le.

A sorozat legendásan nehéz, és ez a FEF-ről is elmondható. Az elején érdemes okosan választani nehézségi fokozatot. Érdekesség, hogy ha rosszul választottunk, később mérsékelhetjük a kihívás erősségét. Visszaút azonban nincs, ha egyszer könnyebb fokozatot választjuk, akkor az erősebb nehézség csak újrakezdésnél érhető el megint. A nehézségi fokozat mellett, el kell döntenünk, hogy Casual, Classic, vagy Phoenix módban akarunk-e neki vágni a kalandnak. A Phoenix módot tulajdonképpen a legfélénkebb játékosoknak találták ki. Ebben a módban sok kihívás nem lesz, ugyanis az elhalálozott egységeink a következő körben max HP-val felélednek, és újra használhatjuk őket. A Casual esetében az elpusztult egységünk a következő csatában lesz újra választható. A kihívás sava-borsa a Classic módban jön elő. Classicot választva, ha egyszer meghal egy karakterünk a csatában, akkor azt feltámasztani többet nem tudjuk, illetve ha sztori szempontjából fontos emberről van szó, akkor csatákban nem használtjuk. Ez egy nagyon szigorú megoldás, mindenki gondolja meg az elején, hogy belevág-e a sztoriba ilyen módon. A végleges halál bekapcsolásával gyökeresen más stratégiával fogunk játszani, minden lépésünknek súlya és tétje lesz. Ha tudjuk, hogy egy emberünk a következő csatában visszatér, akkor könnyen hozunk vezéráldozatot, ha ezzel eldönthetjük a csaták sorsát. Viszont ha tisztában vagyunk azzal, hogy emberünket végleg elveszítjük, akkor ilyen kamikaze akciókba nem fogunk belemenni. A karakterek elvesztése ráadásul érzelmi kérdés, ha meghal valamelyik, akkor bizony veszteséget fogunk érezni, mert nem csupán egy pixelhalmazt, hanem egy érző embert veszítünk, de erről később. Megjegyzem, véleményem szerint a sorozat feltámadásának pont az egyik oka a jobban skálázható nehézség. Korábban az Awekening előtt, a végleges halált nem lehetett kikapcsolni, frusztrálva ezzel sok játékost.

Nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!

Vannak olyan újdonságok, amelyek új irányba viszik a sorozatot. Az elsőként ezek közül a sztorit kell kiemelnem. Egy igazi, fordulatos, politikai sakkjátszmára készüljünk, konfliktusokkal, és tele érzelmekkel. A történet középpontjában két ország, Hoshido és Nohr háborúja áll. A főhős egy Corrin nevű figura, a hoshidoi királyi család sarja, akit gyerekkorában elrabolnak Nohr emberei. Corrin gyökereiről mit sem tudva nohri hercegként (vagy hercegnőként, ha az elején nőként alkotjuk meg hősünket) nevelkedik. A történet során Corrin rájön múltjának titkára, a játékos pedig az ötödik fejezete után választás elé kerül: Hoshido vagy Nohr? Vérség vagy neveltetés? Ha a FEF limitált példányát vettük meg, akkor ezen a ponton választhatunk, hogy melyik oldalra állunk. Ellenkező esetben attól függően folytatódik a történet, hogy a játék melyik változatával rendelkezünk. A Birthright kiadással Hoshido, a Conquesttel Nohr fejezeteit oldalát ismerhetjük meg. Később pedig megvásárolhatjuk a jogot az ellenkező út végigjárására. Bevallom, nekem komoly dilemmát okozott a választás, így ezt még a vásárlást megelőzően eldönteni kissé tisztességtelennek tűnt.

Ezen a ponton emelném ki, hogy mennyire profi a forgatókönyv, a dramaturgia és a karakterábrázolás minősége. Alig fél óra játék után érzelmileg elköteleződtem a szereplők és az egész helyzet iránt. A történet első öt fejezetének narratívája erősen tereli a játékost, hogy Hoshido oldalára álljon, Nohr és uralkodója negatív színben tűnik fel. A mellékszereplők azonban mind a két oldalon szimpatikusak voltak. Úgy éreztem képtelen vagyok tiszta szívvel valamelyik oldalra állni. A legjobb, hogy erre is van lehetőség! A limitált kiadásban elsőre választható, a többi változatban DLC-ként megvehető a Revelations című fejezet. Ebben az epizódban azt az utat ismerhetjük meg, amikor mind a két felet visszautasítjuk! Kedvem lett volna elsőre ezt választani, aztán mégsem így döntöttem. Praktikus szempontokat mérlegre téve az első végigjátszás során mindenképpen Hoshidot válasszuk! Nemcsak azért mert elsőre ez az út a könnyebb, ugyanis a küldetések egyszerűbbek, és a fejlődés is gyorsabb, több a sikerélmény. Ennél is lényegesebb, hogy a történet fő keretei itt állnak fel, a legfontosabb karaktereket itt ismerhetjük meg. A Birthright végigjátszása után érdemes a Conquestet választani, ahol a történet tovább mélyül, gazdagodik, a nehézség növekedésével pedig sokkal nagyobb kihívást tartogat számunkra a játék. Utoljára pedig jöhet a két oldal elutasítása. Ez a fejezet a történet legerősebb része, feltárulnak olyan távlatok, amiket korábban csak sejtet a játék. Ilyen szempontból a FEF olyan, mint egy jól megírt, három fejezetből álló regény, ahol háromszor kapunk választ a „mi lett volna ha” kérdésre. Higgyétek el, a válasz felettébb izgalmas! Tovább fokozza az élményt, hogy a Revelationben olyan karakterek kerülhetnek egy csapatba, akik korábban egymás ellen harcoltak, rendkívül érdekes párbeszédeket és helyzeteket előállítva ezzel. A sztori egyedülállóan magas színvonalon kidolgozott karakterállománnyal dolgozik. A szereplők pillanatok alatt nőnek a szívünkhöz. Izgalmas, hogy aki az egyik úton velünk van, a másikban már ellenük harcol, és persze fordítva. Ellentmondásos érzés egy korábbi barátunkra fegyvert emelni, vagy épp megismerni egy volt ellenfelünket pozitív oldalról. A FE Fates tulajdonképpen a történelem egyik klasszikus tanulságát mondja fel tökéletesen: háborúban igazán jó és rossz oldal nem létezik. Jó és rossz emberek vannak, akiket a háborús sors állít szembe egymással, ebben rejlik a háború igazi kegyetlensége és ridegsége.

Érdekes volt látni, hogy a sok tesztoldalon a történet három fejezetét, három különböző játékként értékelték. Ezt a fajta szétválasztást hibának tartom. A FE Fates egy játék, három fejezettel. Igaz, hogy a teljes csomagért kicsivel többet kell fizetnünk, mint az megszokott, mégis a három fejezet együtt alkot egy legalább 80+ órás kalandot ígérő felejthetetlen egészet. A három fejezet megismerése után érdemes legalább egyszer újrajátszani a Fates-et, mert amikor átlátjuk a történet teljes képét, megismerjük a karaktereket, alapjaiban fogjuk másként értékelni a már ismert helyzeteket, konfliktusokat, párbeszédeket. A FEF az új nézőpontok játéka.

De nemcsak a történet, hanem a fejlesztési rendszerre is elmondható mindez. A kasztok és képességek sokaságát lehet megnyitni, és számtalan irányba fejleszthetjük embereinket. Újdonság, hogy a játék központi helye ezúttal a kastély lesz. Ez a megoldás a Suikoden sorozat szerelmeseinek nem lesz ismeretlen. A sztori során összegyűjtött embereink a kastélyban fognak gyülekezni. A kastély a személyes erődünk, amelyet folyamatosan fejleszthetünk, építhetünk. A különböző közösségi tereken aztán tovább mélyíthetjük az embereink közötti kapcsolatokat, megismerve ügyes-bajos dolgaikat, személyiségük máskülönben rejtve maradó részét. A kastélyon kívül a csatákban is erősíthetjük a kapcsolatokat, csak igyekezzünk bizonyos embereket minél többször közösen (Pair Up) bevetni, ami további rengeteg előnnyel jár a küzdelmekben. A kapcsolatok alapos fejlesztésével nyithatunk meg izgalmas mellékküldetéseket, sőt, ha magas szintre jutunk, akkor házastársat is választhatunk. A házasságból aztán gyerekek születhetnek, akik szintén részt vehetnek a csatákban. A játék még arra is ad lehetőséget, hogy ha valaki szeretné, akkor saját neméből is választhat társat. A kapcsolati háló fejlesztése visszahat a történet alakulására is! Nehéz erről spoiler mentesen írni. A lényeg, hogy bizonyos szereplők történet szerint meghalnak, ha a kapcsolati rangjuk nincs elég magas szintre fejlesztve a főhőssel. Az egyik ilyen főbb szereplő nálam meghalt (nem értem el vele az A vagy S rangot). Itt pedig ki kell emelnem egy hibát. A szöveges átvezetők kiválóan megírtak és érdekesek, ám amikor animálni kellett ezeket, ott egyes jelenetek kidolgozottsága meglehetősen esetlenre sikeredett. Az említett szereplő halálának prezentációja szimplán laposra volt, hiányzott belőle az érzelmi töltet és a katarzis. Itt még van hová fejlődnie a sorozatnak.

Az apróbb döccenőket leszámítva a FEF hangulata kiváló, köszönhető többek között a zenéi aláfestésnek. A legtöbb szám, főleg a csaták (pld. Road Taken) és boss-ok alatt, amolyan alattomos SRPG dallam. Elsőre nem tűnnek kifejezetten jónak vagy érdekesnek. Aztán szép lassan belopakodnak a fejünkbe, és azt vesszük észre, hogy napi 24 órában észrevétlenül ezt dúdoljuk és hallgatjuk. A Rena Strober előadásában felcsendülő főcímdal (Lost in Thoughts All Alone) pedig egyszerűen gyönyörű. Erről viszont eszembe jut - a szám japán változatát meghallgatva -, hogy sajnos hiányzik a választható japán hangsáv. Ez különösen azért érthetetlen, mert az Awakeningben volt lehetőség a váltásra. De nemcsak a japán hangsáv, hanem a cenzorok legnagyobb örömére a „pettingelős” minijáték, meg néhány kisebb-nagyobb szexuális utalás is eltűnt a PAL verzióból.

Sokáig lehetne még dicsérni a Fire Emblem Fates-t. Elképesztő az a tartalom, az a mélység, amit a játék nyújt. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben az Intelligent Systems, hova tudja még ezt fokozni. Nagyszerű érzés végignézni egy új klasszikus megszületését. Mert ne legyenek kétségeink, a Fire Emblem Fates egy kihagyhatatlan modernkori klasszikus.

Veres Miki